Csontig hatoló félelem áradt szét a testemben. Minden ízben
remegni kezdtem. Peter a vállamra tette a kezét, hogy megnyugtasson, de az
igazat megvallva, ez nem sokat segített.
- Biztos, hogy ezt az üzenetet nekünk szánta? – teszi fel az
első kérdést Jasper.
- Ezt kétlem – szólt közbe Tara – Ez csak egyetlenegy
személynek szól, méghozzá a testvérének. – erre mindenki levegő után kapott.
- De az is lehetséges – veti fel Marcus – hogy a húg, csak
egy megnevezés. Talán így fejezi ki… - ezután már nem figyeltem. Tulajdonképpen
nem is érdekelt.
Kiszakadva a csoportból a kanapéhoz mentem, majd leültem rá
és a kezembe temettem az arcomat. Alex még most is tud rontani a helyzeten. Nem
elég, hogy ez erőnket mérjük össze! Neki kellenek fegyverek is! Honnan a
fenéből szerezzek fegyvereket? Neki pénz kell, hogy az embereket maga mögött
tudja, ellentétben nekünk. Mi meg, nem szenvedünk emberhiányban, de az sem
biztos, hogy mindenki velem fog tartani. És ez az üzenet is! Most mindenkinek
meg kell tudnia az igazat. Ekkor felemeltem a fejemet, és egy kicsit
meglepődtem, hogy a találgatásból már-már egy vita alakult ki. A zaj
elviselhetetlenné vált számomra, ezért beleüvöltöttem a zsivajba.
- Csendet! – erre elhallgattak, majd minden tekintet rám
szegeződött. – Én vagyok Warrik húga. – mindenki meghökkent.
Peter odajött hozzám, leült mellém, és a kezét az enyémre
rakta. Ő támogat engem. Itt lesz mindvégig mellettem. Először Tara szólalt meg,
éllel a hangjában.
- Hogy mit mondtál? És erről nem tudtál volna szólni
korábban?
- Tara! Kérlek hallgass végig! Mindent megmagyarázok. – ő
bólintott.
Elmeséltem a megismerkedésünket, meg azt a bizonyos estét.
Miután végeztem senki sem szólalt meg. Meg kellett emészteniük a hallottakat,
de nem vártam sokáig.
- Ha így már nem akartok velem tartani megértem. – A hangom
alig volt több suttogásnál. Egy gombóc növekedett a torkomban. Luna odalépett
hozzám, majd szorosan megölelt.
- Sosem hagylak egyedül. – suttogta a fülembe. Miután
elengedett a szemébe néztem, ami könnyekkel volt tele.
- Köszönöm.
Ezután Jasper szólalt meg.
- Veled tartok. – bólintottam.
Ezután Marcusé volt a szó.
- Megígértem, hogy vigyázok rád, nem? – kacsintott egyet,
mire én elmosolyodtam.
És végül Tara.
- Nem tetszik, hogy hazudtál Milo halálával
kapcsolatban. – dühös volt, de aztán
lágyabban folytatta – De ott leszek veled a harcban.
- Köszönöm.
- Oké csapat! – csapja össze a tenyerét Peter – Most, hogy
ezt tisztáztuk térjünk a lényegre. – összenéztünk és láttam rajta, hogy
ugyanarra gondol, amire én. Bólintottam, majd én vettem át a szót.
- Honnan szerzünk fegyvereket?
Az arcokat fürkésztem. Mindenki gondolkodott. Taran állt meg
a tekintetem. A szemében fény csillant és a száját mosolyra húzta.
- Hát, ami az illeti…
***
Hazaérve Tara vezetett minket. Most a szökőkútnál balra
fordultunk. Épp abba az irányba, amit legutóbb kihagytam. Ez a folyosó is
teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a másik. Hatalmas, padlótól a plafonig érő festmények,
szobrok, lámpák kisérték utunkat. A folyosó közepénél Tara megállt, majd
megfogta az egyik lámpát és elfordította. Erre egy kattanás kíséretében, a
mellette álló kép kinyílt.
- Hűha! – ámult el Jasper.
Tara lépett be először, mi meg követtük. Sötétség fogadott
minket. Aztán Tara felnyomta a kapcsolót és mindent tisztán láttunk. Hatalmas
kés és fegyvergyűjtemény volt kiakasztva.
- Néhány fegyvert – kezdi Tara – sikerült megmenteni a
tűzből. Ezeket Milo javaslatára elrejtettük, hogy senki se használja őket, ha
nem szükséges.
Volt itt minden: pisztoly, puska, kés, buzogány, gránát, és
még sok más. Hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Megnyerhetjük a csatát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése