13. fejezet

Érzem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben. Gyorsan ki kell szabadulnom!

Constans még mindig az ajtónál áll. Amúgy nem lepődtem meg annyira, hogy neki is van képessége.

- Miért csinálod ezt?

- Mert akkor kiszabadulhatok ebből a lyukból!

- Hogyan? Megsütsz? – teszek szemrehányást.

- Nem. – a lángot eloltja, de ugyanúgy egyhelyben áll. Pár pillanatig csak nézzük egymást, majd újra megszólal. - Még régebben, amikor még apámé volt a hely és még anyám is itt volt jött két öltönyös férfi. Én a konyhaajtóban álltam meg, hogy ne vegyenek észre, de minden egyes szót hallottam. Megbízták apámat, hogy az egyik asztalnál ülő fickót kapja el nekik, és cserébe békén hagynak minket. Nem igazán értettem, szóval nem is törődtem vele. De apán láttam a nyugtalanságot és az idegességet. Este miután bezártunk szomjas voltam, így a konyhába akartam menni. A lépcsőn viszont meghúztam magam, mert apa és az a fickó ott verekedtek az erejüket fitogtatva. Anya meg a konyhából nézte az eseményeket. Nagyon féltem, de nem mertem odamenni. Végül az idegen apát a falhoz lökte, majd egy gyors mozdulattal kitépte a szívét. – a szeme könnybe lábadt, de a hangja a bosszúvágytól fortyog. Viszont én rájöttem ki az a férfi: Warrik. – Anya felsikított, én meg csendben gubbasztottam tovább. A férfi valamit csinált a szívvel nem láttam pontosan, aztán valami villanás volt és ennyi. Anya felé igyekezett, amikor bejött a két férfi és lesokkolták. A férfit az egyik maga után a földön húzta, míg a másik anyát kapta el. Anya sikított, rúgott, hadonászott a kezeivel, de semmit sem ért el. Észrevett engem a lépcsőn és azt mondta a fejemben, hogy bújjak el.

- Sajnálom a szüleidet, de még mindig nem értem, hogy hogyan jövök én a képbe.

- Tudod, mindig járnak erre utazók és mesélnek nekem ezt-azt. Eljött egyszer hozzám egy nő, még nem is olyan régen. Elegáns, kifinomult nő, nem is értettem, hogy került ide. Ő mesélt nekem egy lányról, egy bizonyos Tracy Saundersről, akinek megvan minden képessége!

Oké. Meg van minden képességem! Ez egyszerűen félelmetes és izgató is! De lehet, hogy ez egy átverés. Mi van ha…

- Az a nő, hogy nézett ki?

- Rövid szőke haja volt, és zöld volt a szeme… azt hiszem.

Amanda! De miért? Miért csinálja ezt? Miért akar eltenni láb alól? Mit titkol? Átverés, biztos, hogy átverés!

- De miért is érdekel ez téged? – gyullad meg megint a keze Constansnak és a kést maga elé tarja.

- Hé figyelj. Tudom, hogy a bosszú hajt, de az nem old meg semmit sem. – hú, miket beszélek? Hisz én is bosszút akarok állni.

- Nem tudsz te semmit!

- De igen! – most már én is üvöltök. De le kell vennem a hangerőből. Hátha az együtt érző bejön. – A Különítmény nekem is elvette a szeretteimet. – az arcán valami enyhülés féle vonatkozik, de nagyon rövid időre, mert nekem ront.

Egyenesen felém szalad, és én… Te jó ég! nem tudom. Mintha minden lelassulna körülöttem. Látom minden egyes hajszálát szállni, az izzadság cseppet, ahogy folyik le a homlokáról, a legyet ami rászáll a káposztára… Káposzta! Gyorsan lehajolok a zöldséges ládához és elkezdem neki dobálni a zöldségeket. Minden megint felgyorsul. Ő a kezével elégeti őket. Én még dobálom és dobálom… egészen eddig. Keresek, kutatok a ládában, de nincs ott semmi. Viszont megbántam, hogy elvettem a tekintetemet, mert Constans nekem ugrik és az asztalra esek, ami beszakad alattunk. Nyögtem egyet, hisz ezt megérzi az ember háta. Ő rám ül és az égő kezét az arcomhoz akarja rakni. Na azt már nem! Még az kéne nekem, hogy olyan ronda legyek. Érzem magamban az erőt, ahogy szétárad bennem. Egyszerre a nyugalom és a düh. A szememmel hátra intek és Constans elrepült, letarolva az edényes szekrényt. Ahogy szétnézek elég nagy felfordulás lett. a zöldség darabok, a széttört asztal, és néhány dolog, ami fából készült meggyulladt. Pontosabban a szék a padló és néhány láda. Egy kicsit tompa a világ körülöttem. Aztán egy nagy robaj kiszakít a kábulatból. Peter volt az. Érdekes, hogy csak most ért ide. Vajon mit csinált eddig? Az arca egy kicsit meghökkent. Hát ha tudná miről maradt le!

- Vigyázz! – kiabálja.

Megfordulok és Constanc éppen szúrt a késsel. A szívem helyett a karomat súrolta. Éles fájdalom hasít belém. Nem tudok magamon uralkodni. Elönt a belső tűz. A fejemtől egészen a lábujjamig. És amikor a kezemre nézek ég. Tényleg ég! Látom Constanson, hogy megleptem, mondjuk magamat is. De itt a pillanat. Üvöltve nekirohanok, leterítem és a kezemet az arcára rakom. A kést kivertem a kezéből. Aztán lerúgott magáról. Most ő került felém. Már a tűz van a szemem előtt, amikor a hasából a kés hegye áll ki. A szeme kikerekedik és a semmibe mered. Nyög egyet-kettőt és lefordul rólam. Peter nyújtja felém a kezét. Már megint megmentett. Oda nyúlok és felránt.

- Kössz!

- Ez most már rendszeres lesz? – villantja meg csintalan mosolyát.

- Lehet. – incselkedek én is, amíg meg nem érzem a karomban azt a rühes fájdalmat.

- Jó mély. – jegyzi meg Peter.

- Azt hiszem erre magamtól is rájöttem. – ömlik belőle a vörös vér. A seb elég csúnya, szinte rossz ránézni.

- Összekell varrni. – Az pólójából letép egy csíkot és a karomra köti. Én felnyögök egyet a fájdalomtól, ő pedig egy bocsit suttog.

Aztán elkezd kutakodni, miközben itt egyre jobban kezd itt égni minden.

- Mit keresel?

- Tűt és cérnát.

- Itt nem lesz… - és abbahagyom a mondandómat, mert abban a pillanatban húz elő egy cérnát és egy tűt.

- Mit is mondtál? – húzza fel a szemöldökét. Atyám, mi idegesítő ez a kölyök!

- Oké, oké.

- Na menjünk! – int az ajtó felé.

- És Constans? – mutatok a véráztatta holttestre.

Peter gondolkodik, majd megszólal.

- A tűz! Égesd fel ezt a kócerájt!

- De nem tudom, hogy kell! Az csak úgy megtörtént.

- Figyelj menni fog, csak összpontosíts!

- Oké. Menni fog. – suttogom magamban.

Constansra gondolok, aztán a Különítményre, majd a családomra: apára, anyára, Lukera. Ismét érzem a meleget. Kinyitom a szemem és látom a tüzet.

- Sikerült! – terül el egy széles vigyor az arcomon. De aztán le is kókadt. – De Peter! Nappal van.

- Nem baj az. Kiszökünk a hátsó ajtón.

Aztán munkába álltam. Felégettem mindent: az asztalokat, a székeket, a pultot, a padlót, a lépcsőt. Már hallani lehetett a kintről jövő sikolyokat. Már minden lángokban égett, mikor mi kifutottunk a hátsó ajtón.

- És így lett vége a Constansnak. – mondja Peter, miközben kezemhez nyúl.

12. fejezet

Valamit fogok. Ki kéne nyitnom a szememet, de túl lusta vagyok. Ahogy tapogatom rájövök, hogy ez egy kar. De én nem érzek semmit… ez nem az én karom! Gyorsan kinyitom a szememet. Egy kar lóg át a vállam fölött. Peteré. El is felejtettem, hogy itt alszik. Igyekszek a karját óvatosan lecsúsztatni. Megfogom a csuklójánál és elkezdem finom húzni. Megmoccant! Csak fel ne keljen. Végül egyhelyben maradt. Kifújom a bent tartott levegőt és végül magam mögé lököm. Óvatosan felállok és besurranok a fürdőbe. Miután felöltöztem és elrendeztem magam, már Peter fent is volt, szintén felöltözve.

- Jó reggelt. – nyújtózik egyet.

- Jó reggelt.

- Mikor keltél?

- Most az imént. – majd egy kis szünet után folytatom – Nem vagy éhes?

- Olvasol a gondolataimban.

- Pedig most tényleg nem csináltam! – vágom rá gyorsan.

- Nyugi, ezz most szófordulatként mondtam.

- Ó! – nyugszok meg. Jó látni, hogy ő úgy viselkedik, mintha minden rendben lenne. Reggel nem igazán van forgalom a Constansban, bár a tulajdonos már most a pult mögött áll. Egy-két ember ül fejjel az asztalnak esve.

- Sziasztok! – vág bárgyu vigyort. – Jól telt az éjszaka?

- Igen jól. – mondom. – Mit ajánlasz reggelire? – ha ki is ráz tőle a hideg, attól még megpróbálok hozzá közeledni.

- A rántottánk szalonnával és egy bögre teával szerintem nyerő lenne!

- Oké! Akkor én azt kérek!

- Én is. – mondja Peter.

Amíg Constans a konyhában tevékenykedik ideje beszélnem Peterrel.

- Meddig akarunk itt maradni? – a hangomat lejjebb vettem, szinte már suttogok.

- Nem tudom. Jól esik egy kicsit pihenni.

- Tudom. – nyögök fel egyet – De mennünk kell! Ha meg lesz Milo, meglesz a kulcs, hogy hogyan vessünk véget a Különítménynek, és végre tisztázódna minden körülöttem.

- Mert? Mit nem értesz? – a kék csillogó szemeivel olyan aranyosan néz… viszont leütném, hogy nem érti meg!

- A szüleimet, hogy miért vagyok veszélyes… satöbbi.

- Aha. – bólint, miközben egy szívószállal szórakozik a szájában.

Nem sokkal később Constans már hozza is a kajánkat. Itt az ideje megismerkedni a mi titokzatos barátnőnkkel. Nagyon jó illata van a tojásnak. Rögtön neki is eszek, de odafigyelek Constansra is.

- Egyedül vezeted ezt e helyet?

A kérdésem úgy érhette, mintha hátba döfték volna egy késsel. Megállt egy pillanatra a törölgetésben, a szeme kidülledt és nem vett levegőt. De egy másodper múlva már újra toppon volt.

- Igen. Az anyám elhagyott, az apám meg meghalt. Alkalmazottakat meg nem tartok. Nem bízok bennük. Meg elbírok az itteni népséggel.

Én csak bólintok, és egy nagydarab szalonnát gyömöszölök le a torkomon.

- És ti? Hogy kerültetek erre az istenháta mögötti helyre?

Erre a kérdésre a kenyér megakadt a torkomon. Innom kell! A bögréért nyúlok és egy hatalmasat kortyolok. Hát ha kérdezz feleletet játszunk, akkor játszunk! Szerencsémre Peter veszi át a szót.

- Az anyám érdekében járunk itt. Vagyis van egy ingatlan cége és épp egy helyre igyekszünk lebonyolítani az üzletet. – ez egy elég hihető sztori. Még én is elhittem!

- Jó messze kell eljönnötök érte.

- Hát ez van. Anyám igen makacs. – de még mennyire! De most az én köröm jön!

- Mindig itt étlét? – szólalok meg.

- Igen. Itt nőttem fel.

- És egyszer sem hagytad el ezt a helyet? – tátva van a szám. Bár én is most hagytam el először az otthonomat úgy hosszabb időre. Előbb New York, most meg ez!

- Nem. Soha. Bár nagyon sok utazó jön, aki mesél nekem a kinti világról. De nem hagyhatom el ezt a helyet. Családi örökség, minden ide köt.

Csend lett. A fekvő emberek nyöszörögni kezdenek, majd kisétálnak az ajtón. Majd megérkeznek az újak és leülnek az utóbbiak helyére. Constans kiszolgálja őket. Megsajnáltam szegényt. Pedig nem kéne, de ez van. Peter felment valamiért, én meg inkább ott maradtam lent. Constans ki sem lát a munkából. Odamegyek hozzá.

- Nem kéne egy kis segítség?

- De, nagyon jól esne. – néz rám hálálkodó tekintettel. Megyek az asztaloknál ülő emberekhez és megfogom az üres tényárjukat. Beviszem a konyhába. A konyha egy asztalból, két székből, néhány szekrényből, zöldséges és gyümölcsös ládákból, hordókból, tűzhelyből és hűtőből áll. Hallom, ahogy Constans mondja az embereknek, hogy menjenek ki, mert dolga akadt. Amint bezárt bejött hozzám a maradék mosatlannal.

- Hogy-hogy bezártál? – kérdezem, miközben leülök egy székre.

- Akadt egy kis dolgom. – mondja, miközben az ajtóhoz sétál és bezárja. Nem értem, hogy mit akar ezzel. – Beszélgessünk el egy kicsit Tracy Saunders! – megfordul, és az egyik keze kigyullad. Lángok csapnak fel a tenyeréből, miközben a szemében az őrület ég.

11. fejezet

Nem igazán haladunk. Peter egyre fáradtabb, de hiába mondom neki, hogy pihenjen, nem igazán hallgat rám. A telefonunkat nem használhatjuk, ugyanis Peter hűen állítja, hogy lenyomozhatják. Én egy kicsit kételkedek benne, de kitudja. Mostanában, már semmin sem lepődök meg. Én Petert szorosan ölelem, de gondolom már alig bír cipelni.

- Biztos, hogy nem akarsz megállni? – kérdezem meg tőle úgy már ötödjére.

- Nem. Bírom még.

Rám néz, azzal a gyönyörű kék szemeivel. Olyan, mint a tenger, amiben legszívesebben most elmerülnék. A tekintetem lejjebb csúszik az ajkára. Annyira… megcsókolnám. De nem! Nem szabad belehavarodnom! Most csak egy dologra kell összpontosítanom: a Különítményre.

- Viszont te aludhatnál egy kicsit. – zökkent ki a gondolataimból.

- Oké. – bólintok rá. Bár egy kicsit furán nézhetek, mert aztán rögtön hozzáteszi.

- Nyugi, foglak.

A karjai szorosabban öleltek át, miközben a felhőket néztem. Mindegyik más formájú. Bárány, fa, sárkány… Sokan mondták már, hogy túl nagy a fantáziám, amivel én nem is vitatkozom. Mindig is filmrendező, vagy író akartam lenni. Visszatérve a felhőkre mindegyik olyan mintegy vattacukor, vagy egy fagylalt. Kiskoromban mindig azt hittem, hogy belelehet feküdni és, hogy ennél puhább nincs a világon. De aztán jött egy természet film és tönkretette az életemet. Sokszor volt ilyen, csak nem természet film tette tönkre őket. Például, amikor azt hittem a gombára, hogy hús, de olyan is volt, amikor azt hittem, hogy tudok repülni. Felmásztam a mászókára, majd ugrottam lefele, erre apa egy hátassal elkapott. Azt mondta senki sem tud repülni emberek közül. Hát tévedett. Ahogy nézem a ragyogó holdat a szemem lassan lecsukódik.

***

Sötétség. Lihegés. Üldöz. Futok. Nem látok semmit, csak megye egyenesen. A cipője hangja egyre hangosabb. Mindjárt ideér. Eltérek jobbra. Megállok és kifújom magam. Majd megszólal egy hang. Ez egy másik fiúé.

- Gyere! Keress meg!

- Nem látlak! – kiáltom.

- Én majd segítek! – lép ki egy kicsi fényre. Először a cipője látszik. A még egyszer lép a karja is a fénycsóvába esik. Van rajta egy tetoválás. Egy üvöltő oroszlán. Lép még egyet, de mire megnézném elkezdek zuhanni egy fekete lyukba. Még utoljára hallom a suttogását.

- Találj meg!

***

Szó szerint felriadok. Itt valami nincs rendjén. A szél szinte az arcomba csap, a hajam száll… felfelé! Mikor lenézek azt veszem észre, hogy zuhanunk.

- Peter! – üvöltök. De semmi. Már mindjárt a földre érünk és végünk – Pee-teeeer!

Erre felkapja a fejét és rögtön megálltunk, pont egy centivel a föld felett.

- Hú ez meleg volt. – szólal meg Peter.

Legszívesebben most behúznék neki egyet, de éppen sokk hatása alatt vagyok. Lihegek, a szívem majd kiugrik a helyéről. Peter közben letesz. Körbenézek. Egy földúton landoltunk. Mellette egy tábla: Mondart. Még soha sem hallottam róla. A tábla alatt egy ősz szakállas ember ül egy pálinkás üveggel a kezében tátott szájjal. A remegő ujját ránk szegezi.

- Maguk… maguk…

- Túl sokat ivott öregem. – guggol le hozzá Peter, és megveregeti a vállát.  - Nem tudna egy jó fogadót?

- Dehogyis nem fiam. – szólal meg az öreg. Jobban szemügyre veszem. Dús haja és szakálla teljesen ősz, a szeme zöld, mint a pázsit, viszont a fogai alig vannak a helyükön, arca egészen a füléig piros a piától. – Menjen egyenesen, majd balra és ott lesz.

- Köszönöm.

Aztán elindultunk.

- Szóval, mégis jót tesz egy kis pihenés? – nézek rá egy féloldalas mosollyal.

- Jól van na! Igazad volt.

- Hogy mi? Hogy mondtad kérlek? Nem hallottam. – incselkedek vele egy kicsit. Ezt kapja, ha nem hallgat rám. Arcán látszik, hogy idegesíti, de nem baj az.

- Igazad volt.

- Köszönöm.

Beértünk a faluba… azt hiszem az. Fogalmam sincs, hogy a világ melyik részén járunk, de az biztos, hogy ide nem ért el a modern technika. Fából és téglából épült viskók és mulatók, földút, lovas szekerek, néhol attól áll egy-egy kocsi.

- Oké. Hol a fenében vagyunk? – nézek Peterre.

- Fogalmam sincs. – úgy látom egy kicsit ő is meglepődött.

Nem néztek meg minket az emberek, viszont én alaposan szemügyre vettem őket. Mindenki farmert és inget hord, néha egy nyaksál, és van akinek a feje búbján egy kalap nyugszik. Hol vagyunk a vadnyugaton? Végül balra fordulunk és meglátjuk a Constance-t. Ez is mint a többi épület fából készült, középen a hatalmas felirattal. Fellépünk a tornácra, majd benyitunk. Megcsap a pia és a dohányfüst szaga. Sok asztal helyezkedik el összevissza, körülöttük székekkel. Szinte telt ház van. Mindenhol emberek ülnek, többnyire férfiak, de nő is akad néhány. A fal mentén bal oldalt húzódik a pult, mellette is székekkel. Mögötte piás polcok, valamint egy kis ajtó, ahol különböző finom illatok szállnak. A pult mögött egy nő töröl poharakat. Vékony a testalkata, barna haja lófarokba van kötve. Mint mindenki ő is egy inget és egy farmert visel, és még jól is áll neki. Fiatal, nem lehet több huszonötnél. Mi Peterrel oda ültünk le, szinte teljesen elé.

- Jó estét!

- Jó estét! – köszönt a csaj. – Nem idevalósiak vagytok.

- Ezt honnan tudja? – szólalok meg.

- Nem úgy néztek ki. – ó igen, nincs rajtam ing. – Constans vagyok.

Peter egy kicsit megrökönyödve néz, de szerintem én is.

- Maga a tulaj? – kérdezem.

- Igen. – hirtelen úgy pillant ránk, mintha ez olyan hétköznapi lenne.

- Én Peter vagyok, ő meg itt Tracy. – mutatkozunk be mi is.

- Honnan jöttetek?

- New Yorkból. – mondom, de máris megbántam, mert Peter haragos tekintete nehezedik rám.

Constans füttyent egyet.

- Ejha! Jó hosszú utat tehettetek meg.

- Igen az volt. Ezért is szeretnék egy szobát.

- Van néhány szabad szobám.

- És mennyi?

- Tizenöt dollár fejenként.

Peter előkapja a pénztárcáját, majd odaadja a pénzt. Constanstól kapunk egy szobakulcsot. Még mielőtt felmennénk mindketten iszunk meg eszünk még valamit. Én alig vártam, hogy igyak végre egy kis vizet, persze a hasam sem panaszkodott a lecsóra. Miután végeztünk felálltunk a székből, s én még visszanéztem Constansra. Felemelte a fejét és állta a tekintetemet. Mielőtt még elfordultam volna a szemében megcsillant valami furcsa fény, majd egy ijesztő mosolyra húzta el a száját. A hideg futkosni kezdett a hátamon. Végül felmentünk a lépcsőn és megkerestük a kettes számot. A szoba egy nagy franciaágyból, egy asztalból, egy fotelből és egy szekrényből állt. Még egy ajtó vezetett a fürdőszobába. Én megyek zuhanyozni először, majd Peter. Az ágyon fekszem, amikor kijön. A csupasz felsőtestén megakad a szemem. Még eddig sosem láttam, hogy mennyire kigyúrt. Kockás a hasa, és a karján is látszik egy kevés izom.

- Én majd alszok a fotelben. – szólal meg, de én nem hagyom annyiban.

- Erről szó sem lehet! Szinte egész nap engem cipeltél. Szükséged van a pihenésre. Szóval te is itt alszol!

- De…

- De? – húzom fel a szemöldököm. – Félsz tőlem? – a szám mosolyra húzódik.

Az arcán már látom, hogy én győztem.

- Mond csak, mindig te nyersz?

- Általában igen.

 Fogja magát és beugrik mellém. A villanyt leoltjuk, s már mindketten alszunk is.