43. fejezet

Egy helyben toporgok az új cuccaimban, miközben bekopogok Peter ajtaján. Pár pillanat alatt ki is nyitotta.

- Szia! – mosolyodik el.

- Szia! – nyomok egy puszit az arcára, majd beljebb megyünk. Mindketten leültünk az ágyára.

- Azt hittem, hogy Lunaval fogsz lenni.

- Vele is voltam.

- És mit csináltatok?

- Hát beszélgettünk, vásároltunk. Akarod látni mit vettem?

- Hát nem hiszem, hogy…

- Épp rajtam van. – szakítom félbe. Erre a tekintetében huncut fény kezdett játszadozni.

- Nos ebben az esetben nem mondhatok nemet.

Beleülök az ölébe, majd megcsókoltam, miközben lehámoztam róla a felsőt. Azután felálltam és lelöktem az ágyra. Kicsatoltam az övét, majd azt kihúzva a feje fölé kötöttem a kezét. Láttam rajta, hogy egyre jobban élvezi a helyzetet. Azután végighúztam az ujjamat egészen a v vonaláig, mire a száját egy sóhaj hagyta el. Ezután felálltam, és az ágya elé léptem. Aztán táncolni kezdtem, majd megfogtam a pólóm szegélyét és lassan húzni kezdtem felfelé, míg végül lejött rólam. azután a nadrágból bújtam ki. Éppen a melltartóm következett volna, de megcsörrent a telefonom. A táncot abbahagyva kiszedtem a nadrágom zsebéből a telefont, majd felvettem.

- Szia Lucy! Mondjad! – elkezdek bólogatni – Hogy mi? – csodálkozok, bár lehet, hogy ez egy kicsit túlzás volt – Oké, már is megyek! – ezzel letettem a telefont. Gyorsan magamra aggattam a ruháimat.

- Hé, Tracy! Mi a baj?

- Vészhelyzet van! – mondom gyorsan, miközben belebújok a felsőmbe. – Majd később bepótoljuk. Puszi! – ezzel kirohantam a szobából, miközben hallottam Peter hangját.

- Tracy! És velem mi lesz?

***

Reggelizünk. Peter velem szemben ül, de alig mer rám nézni, ha meg rám is néz, akkor olyan… durcásan. Még mindig haragszik rám a tegnap este miatt. Szegényt úgy hagytam, és senki sem szabadította ki. Reggel mentem be hozzá nevetve, és elmondtam mindent az én kis tervemről. Ez a duzzogás nem fog sokáig tartani, hamar megbékél majd. Épp egy tojásfehérjével vívok csatát, amikor megcsörren a telefonom. Marcus. Vajon mit akarhat?

- Haló? – szólok bele.

- Tracy! - a hangja, mintha kétségbeesett lett volna – Gyertek ide! Ezt látnotok kell! Warrik akcióba lendült!

Erre rögtön felpattantam a székről és hívtam a többieket i. Végül bezsúfolódtunk egy kocsiba. Peter vezetett, az anyósülésen ültem én, mögöttünk meg Luna, Jasper és Tara foglalt helyet. Hamar odaértünk Marcus házához. Amikor leállt a kocsi, én szó szerint kirontottam. A lépcsőket kettessével véve rohantam felfelé. Csak Alex járt a fejemben. Mire készülhet? Amint észbe kaptam már a 12-es számú ajtó előtt álltam. Bevártam a többieket is, majd együtt léptük át a küszöböt.

- De jó, hogy ide értetek.

- Mond már, hogy mi van Marcus! – ripakodok rá. Azután megbánva folytattam. – Sajnálom, csak… szétvet az ideg.

- Semmi baj! Megértem, hogy el akarod kapni Milo gyilkosát. – Sóhajtottam. Ők nem tudják, hogy miért fontos ez nekem ennyire. Csakis Peter tudja.

Eközben Marcus letelepedett a számítógépe elé, majd egy gombnyomással egy videó tárult elénk. A képen rácsok és emberek hada sorakozott.

- Ez egy börtön. - beszél Marcus. - Most figyeljetek! – Megszólal a riasztó, majd néhány rács kinyitódik, de nem az összes. Miközben végig kísérjük az útjukat, az őröket a földön látjuk mozdulatlanul heverve. Vajon mi történhetett velük? – Warrik toborzásba kezdett, de nem csak börtönökben, hanem mindenhonnan! – azzal további képsorozatot tárt elénk. – Fegyvereket, sőt bankokat rabol! Gondolom a pénz a hívőknek kell. – furcsa lehetetlennek tűnő – persze számunkra nem az – rablásokat mutatott a képernyő. A szegény emberek azt sem tudták, hogy mi történik velük.

- És az utolsó. – nyomja meg a gombot Marcus.

Egy New yorki bank falát látjuk. A betört üveg szilánkjai hevernek a padlón, de a lényeg a falon van. Piros festékkel – legalábbis remélem – volt írva rajta az üzenet.

Nemsokára ismét találkozunk hugi! Remélem várni fogsz!

42. fejezet

Ma csajos nap lesz. Úgy is kiakartam kérdezni Lunat, de majd ha eljön a megfelelő pillanat. Vásárolni megyünk a plázába. Szerencsénkre itt van Marcus, aki gondoskodott a pénzről, ugyanis egy vasunk sincs. Végre, ha még csak egy kicsit is, de újra normális lehetek. Először egy fehérneműboltba mentünk be, majd sorra jártuk végig az üzleteket. Néha direkt próbáltunk fel hülyeségeket is, hogy aztán nevessünk rajta. Le is fotóztuk őket. Végül én egy koktélruhát, kér farmert és három pólót vettem meg, plusz fehérnemű. Luna is nagyjából ezeket rakta a kosarába. Egy gyorsbüfébe ültünk be és betoltunk mind a ketten egy hamburgert, majd elindultunk sétálni. Szombat volt, de még így is akadtak emberek az utcákon. Bár inkább az lenne a fura, ha nem, hisz New York egy nagyváros!

- Min gondolkodsz? – zökkent ki a gondolataimból Luna.

- Semmi különösen, csak hogy jó lenne itt élni.

- Az biztos! – mosolyodik el, miközben beállunk a sorba a fagyisnál.

- Ha ennek vége lesz – kezdem bizonytalanul – hová fogsz menni?

- Ezen még nem gondolkodtam. Tudod, a szüleim biztos azt hiszik, hogy elszöktem otthonról, és ha visszamennék hozzájuk… nem tudom, mit szólnának. Félek haza menni.

- Aha, értem. – erre nem igazán tudok mit mondani, szóval nem is faggattam tovább erről. – Egy gépi csoki-vaníliát kérnék! 

- Egy dollár lesz. – a nő nyújtja felém a fagylaltot, amit én elveszek és a tenyerébe nyomom a pénzt, azután Lunaval is eljátssza ugyanezt.

Megcéloztuk a parkot és leültünk egy padra. Ez a megfelelő pillanat!

- És mondd csak! Hogy állsz a fiúkkal? – egy picit meghökkent, de vette az akadályt.

- Hááát… - Habozik! Olyan erősen nézek a szemébe, ahogy csak bírok, végül nem bírta tovább a kontaktust. Ezaz! Én győztem! – Van valaki.

Én csak vigyorogni tudtam, mire Luna felkapta a fejét.

- Te tudtad! – tátja el a száját. – Te tudtad és csak játszadoztál velem?

- A saját szádból akartam hallani. – mondom vihogva, mert ezt az arcot, amit most vágott látni kell! Ő meg bevágta a duzzogó fejet, mire én abbahagytam a nevetést. – Jól van na! Bocsi! Ne haragudj! – rakom a karjára a kezemet, és gyengéden megszorítottam.

- Jól van! – sóhajt – De, honnan tudtad meg?

- Hát… épp felfedező túrán voltam, amikor észrevettelek téged, és épp csókolóztál valakivel. Sajnos a titokzatos idegent nem láttam, mert te takartad.

- Aha! – bólint. – Nos az Jasper volt.

- Hogy mi? Jasper? Az őrült, bohókás fiúról beszélünk?

- Igen róla. – neveti el magát – És amúgy aranyos, kedves és cuki is.

- Hát gratulálok! – mosolyodok el és megöleltem.

Ezután még egy kicsit kóvályogtunk, majd haza mentünk. Luna ajtójában búcsúztunk el.

- Biztos, hogy nem maradsz? – kérdezi Luna.

- Nem, bocsi. Majd máskor. Van egy kis elintézni valóm. – huncutul elmosolyodtam.

- Ó! – vigyorog Luna is.

- Kérhetnék tőled egy szívességet?

- Persze! Mondjad!

41. fejezet

Peter felnyitotta a szememet, hogy próbáljak meg élni. Ne aggodalmaskodjak a jövő miatt. A háborúra úgysem lehet felkészülni. Nem tudom se a helyszínt, se az időpontot! Az embereim megtudják védeni magukat, amire már példa is volt. Itt nem én írom a szabályokat! Majd Warrik üzenni fog, ebben biztos vagyok. De attól akadnak még itt elintézetlen ügyek is. Ki akarom deríteni a múltamat. Kik voltak a szüleim? Hol éltek? Úgy érzem, hogy már nem is tudom, hogy ki vagyok. És, ha ezen túl vagyok megmaradt napjaimat a szórakozással és a már megérdemelt pihenéssel fogom tölteni. Mára például a ,,kastély” felfedezését tűztem ki célul, de persze egyedül. Mivel az emeleteken csak szobák vannak - ha minden igaz – ezért inkább a földszinten indultam utamra. Most egy kis magányra vágytam, szóval egyedül keringtem az épületben. Nem sok ma itt a mozgás. Sokan a szobájukban hevenyésznek, vagy a városban tombolnak, vagy itthon. Itthon… Mióta nevezem ezt a házat az otthonomnak? Leérve a lépcsőn megállok a szökőkútnál felmérni a terepet. Itt lent is csak egy-két ember üldögél. A nagy aulából kétfelé nyílik folyosó. Én a jobboldalin indultam el. A hatalmas folyosón vörös bársony szőnyeg terült el, amit megvilágított az ablakokon beszűrődő napfény. A falról olyan híres emberek arca nézett le rám, mint Bach, vagy éppen Dante. Uralkodóktól kezdve, megjelentek előttem az írók, zeneszerzők, szobrászok, és felfedezők arca is. De nem csak emberek, hanem különböző tájképek, és épületekről alkotott festmények is jelen voltak. Itt-ott egy két növény is meglapult. Erről Teddy jutott eszembe. Szegény Teddy! Róla meg a gyógyítás jutott eszembe, amit még mindig nem uralok teljesen. Apró gyógyításokat véghez tudok vinni, de visszahozni a már halálán lévőket… ez még számomra bonyolult. De sikernek könyvelhető el, hogy a saját lőtt sebemet sikerült összeforrasztanom. A folyosó végéhez érve két mahagóni ajtóval néztem farkasszemet. Mivel nem tudtam dönteni az Ecc pecc kimehetsz-et hívtam segítségül. Végül itt is a jobboldalit választottam. Amint beléptem a terembe elakadt a lélegzetem. Jó pár percig ne mis mozdultam. Ezt a látványt, ami elém tárulkozott be kellett fogadnom. Könyvek egymás hegyén-hátán. Plafonig érő könyvespolcok, telis-tele könyvekkel! A fal mentén lévők egyenesen haladnak végig a hatalmas eremben. Középen kört írnak le a szekrények. Néhol hatalmas, guruló létrák ácsorognak magányosan. Úgy gondoltam ideje bevetni magamat a sorok közé. Nagy levegőt véve elindultam a sorok útvesztőjében. Egyes helyeken csak tudományos könyvek voltak: biológia, fizika. Máshol tankönyvek… örülök, hogy nem volt hozzájuk szerencsém már egy jó ideje. Voltak, amik mesék hadát fogták közre. Még a saját kiskori kedvencemet a Csipkerózsikát is megleltem! És elérkeztem a regényekhez. Úgy a közepén lehet a teremnek. Egy halom regény! Ez a hely pont nekem való! Egyes fordulatokban asztalok és székek is találhatóak. Felsőben kezdtem el inkább az olvasást, de mára a könyvek megszállottja lettem. Imádom a kalandos, fordulatos, fantasy és romantikus történeteket! Belegondolva az utóbbi időkben nem nagyon olvastam. A túloldalról egy kis morajlást hallottam, ezért lassan továbbindultam. Amikor a sor végéhez értem óvatosan lestem ki. A látvány meglepett. Lunat láttam, amint éppen csókolózik valakivel. Sajnálatomra a fiút nem látom, Luna takarja. Hatalmas vigyor ül ki az arcomra, majd gyorsan visszahúzódok, majd kilopózom a könyvtárból. Lucy, Lucy! Csóválom a fejem. Jó régen beszéltünk már, főleg, hogy nem is mondta, hogy tetszik neki valaki. Nagy lendülettel léptem be a másik szobába és itt is kellemes meglepetés fogadott. Egy zeneterem! A márványcsempéket megvilágította a napfény, de fényhiány esetében egy hatalmas csillár is besegít. A terem közepétől egy emelvény magaslott ki. Ott a vonósok, valamint a fúvósok kaptak helyet. Itt lent egy lant, valamint egy verseny zongora állt. Egy hatalmas fekete zongora! A szívem kétszer annyival kezdett verni. Még elsőben kezdtem el járni zeneiskolába, és kijártam mint az összes osztályt. Tanárnőm sajnálatára nem zenei pályára indultam, de még bármi lehet. Néha beugrok hozzá, de a gimi miatt már abbahagytam. Túl sok a tanulni való. Közelebb lépve lerántottam róla a ponyvát, majd végig simítottam sima vázán. aztán egy nagy lendülettel felnyitottam és kitámasztottam a tetejét, majd leültem elé. Egy Nordiska. Ez egy elég jó márka. Beállítottam a széket, majd elkezdtem gondolkozni, hogy mit is játsszak. Bemelegítőként valami egyszerűvel kéne kezdenem. Elég sok mindent játszottam már és elég sokszor, hogy kívülről tudjam őket. Ezért egy Cherni etűddel kezdtem. A kezemet a zongora felé helyeztem, majd elkezdtem játszani az őrült tempójú darabot. Az ujjaim, mintha a levegőben táncoltak volna. Úgy pörögtek, mint az ablakról lecsorgó eső. Az egyoldalas darab hamar véget ért. Ideje komolyabbra venni a témát, és mindent kiadni magamból. Az utolsó éveimből tanult Scriabin Fantaisie Sonata-ját kezdtem el játszani. Az első tétel igen lassú. Játék közbe kinéztem az ablakon és láttam egy fát, melynek sárgás levelei hullottak lefele. Vajon mennyi idő telt el a kaland kezdete óta? A suli megy tovább, de a barátok, a család? Így távozott a fájdalmam. Aztán következett a harmadik és második rész, ami gyors tempóval megy. Áradt bennem a harag, a hosszú, megtett út. Mindent kiadtam magamból ezzel a darabbal. Az egész testem ringatózott a dallammal. Végül az utolsó hangnál levegő után kapkodva, kifulladva szedtem le a kezemet a billentyűkről. A hirtelen támadt tapstól összerezzentem. Megfordultam a széken és elképedtem. Egy kisebb közönség állt mögöttem. Annyira beleéltem magam, hogy észre se vettem a körém záródó embertömeget. Én meg színpadiasan felálltam és meghajoltam, megszabadulva minden tehertől, ami eddig nyomasztott.

40. fejezet

Izzadtan, kimelegedve nézek fel az asztalról. Az ajtóval szemezek, mígnem újra körbetekintek – immár századjára - a még számomra ismeretlen környezetben. A kávébarna falfesték nagyon békés hangulatot teremt bennem, olyan kellemes, csendes, álmosító hangulatot ébreszt bennem. Tölgyfából készült könyvespolcok sorakoznak a fal mentén, rajta egy rakás könyvvel. Valamint egy aprócska magnóval egy polc kandikál ki. Egy kis barackvirágos kép lóg a vele szemben lévő oldalon. Az én oldalamon egy ablak világítja be a sötét szobát, kivéve most mivel este van. Előtte egy hatalmas bőszékben gubbasztok az íróasztallal egyetemben. Megint egy rémálom arról az éjszakáról. Már négy nap telt el azóta, de az emlékek még mindig élesen bennem égnek. Alex, aki valójában Warrik, Milo halála… Sosem tudom magamnak ezt megbocsátani. Peter talált meg a szökőútnál összeomolva. Nem csodálkoztam el rajta, hogy felébredt. Nem érdekelt. Nem kérdezett, nem faggatott, csak átölelt és ringatott a karjaiban. A többiek már megtalálták Milo holtestét, és mindenki kiakadt. Szegény Tara! Szörnyű őt így látni. Elhanyagolja magát, alig eszik, a szeme mindig sírástól dagadt. Könnyen rájöttek, hogy én ott voltam az esetnél, ezért elkezdődött a kifaggatásom. Nem mondtam el a teljes igazságot. Egyszerűen nem mertem, hogy én csak ott álltam és végignéztem az egészet, hogy ez az alak a testvérem. Egy kicsit átszíneztem a sztorit. Akkor értem oda, amikor kitépte a szívét, majd rám támadt, de elmenekült, én meg utána rohantam, de már későn. Végül is a vége az igaz. Másnapra kész káosz uralkodott, és mindenki állította, hogy egy új vezető kell Milo helyére. Nem is kell mondanom, hogy kit választottak. Mindenki rám szavazott. Rám, aki legyőzte a Különítményt. Még szép! Hát ki másra? Én sem vagyok a régi. A bűntudat egyszerűen felemészt. Senki sem tudja: se Lucy, se Peter… SENKI! Lassan azt hiszem kezdek becsavarodni. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Az ilyen súlyokra. Folyton bezárkózom. Szinte sosem alszok az ágyban. Általában itt vagyok mindig az irodában Alexen és a kitörni készülő háborún. Éppen amikor véget ért az előző, jöhet egy sokkal rosszabb. Valamint holnap lesz Milo temetése. Amire… Kopogás zökkent ki a gondolatmenetemből, de fel se kell nézzek, hogy tudjam ki az. Peter sétál be a szobába, majd leül velem szembe és rám szegezi gyönyörű, igéző kék szemét.

- Már megint itt éjszakázol? – húzza fel a szemöldökét, de a hangja lágyan zengi be az irodát.

- Sok a munka. – kezdem rendezgetni az előttem álló papírtömböt. – Tudod, fel kell készülnünk Warrikra. – Nem nézek a szemébe. Egyszerűen nem tudok.

- Na persze! – A hangából kihallatszik a hitetlenkedés. – Pihenned kell! Holnap lesz Milo temetése. – ekkor abbahagyom a rendezgetést. Érzem, ahogy könnyek kezdenek gyűlni a szemembe, de visszatartom őket. Felnézek Peterre, de nyers hangon felelek neki.

- Nem megyek el. – szeme kitágul meglepettségében.

- Hogy mi? Ugye te most viccelsz? – pattan fel a székből és rátámaszkodik az asztalra. – A legjobb barátod volt, és te nem mész el a temetésére!

- Sok a dolgom. – a hangom megremeg a végére, amit Peter is meghallott szerintem. Könnyek csípni kezdik a szememet, mire elfordulok és a padlót kezdem el nézni. Peter odasétál mellém, majd letérdepel és megfogja mindkét kezemet. Aztán a fejét éppen annyira hajtja le, hogy pont a szemembe tudjon nézni.

- Tracy! Nem a te hibád, ami Miloval történt. Azért csakis Alex a felelős. – hevesen kezdem rázni a fejemet, és érzem, hogy most megfogok törni. Egy könnycsepp kezd lefolyni az arcomon, amit Peter hüvelykujjával letöröl. Egy pillanatra megakad a lélegzetem.

- Az én hibám Peter! – a hangom alig több egy rekedtes suttogásnál. – Én bíztam meg benne! – már rázza is a fejét, de nem engedem, hogy félbeszakítson. – Hazudtam az aznap estéről! Akkor értem oda, amikor megölte! Nem tettem semmit, érted! Csak álltam ott és néztem, ahogy megölik legjobb barátomat! Aztán Alex beszélni kezd, mígnem odáig jutunk, hogy ő a testvérem! A bátyám, aki megakart ölni kiskoromban, de ez nem éppen úgy jött össze, ahogy akarta. Helyette megölte az egész családomat féltékenységből! – ekkor már patakzottak a könnyeim. Peter hevesen magához ölel. A fejemet a mellkasába fúrom és beszívom az illatát. Ő a hajamat kezdi el simogatni.

- Miért nem mondtad el? – ez a kérdés megfogott. Őszintén szólva nem tudom. Vagyis…

- Mert féltem. – szipogom. Egy pillanatra abbahagyja a hajam bilizgálását. Várja a folytatást, mire a keze ismét mozgásba kezd. – Féltem, hogy nem fognak bízni bennem, hogy már nem úgy néznek majd rám, mint egy… - ez a beismerés még nekem is fáj egy kicsit. Mióta lettem én egy ekkora egoista? – megmentőre.

- Hé! – két kezét az állam alá csúsztatja, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Azokba a kék szemekbe, amelyekbe elveszek. Most ébredtem rá, hogy mennyire hiányzott nekem. – Nem a te hibád. Mindenki fél. Már nem tehettél érte semmit, világos? – egy kicsit megbiccentem a fejemet, mire folytatja. – Jól van. És attól, hogy egy pszichopata a bátyád, még nem jelenti azt, hogy te az vagy. – megremeg az ajkam.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos. – ismét felhúzza a szemöldökét. – Kétszer öltem eddig embert.

- Igen, és?

- Az egyik baleset volt, de amikor megöltem az anyádat élveztem. – oké ez furán hangzik. Mások is utálják az anyósukat, de szerintem nem szokás megölni őket. Egy pillanatra kikerekedik a szeme, de aztán ismét visszatér a jelenbe.

- Hidd már el nekem, hogy nem te tehetsz erről az egészről, világos? – olyan hevesen mondja az egészet, hogy kénytelen vagyok neki nemet mondani. Csak bólogatni tudok. Letörli a könnycseppet az államról, majd az ujja a számra vándorol, majd megcsókol. Hirtelen könnyűnek érzem magam, mintha lebegnék. Peter mindig képes megnyugtatni. Nem tudom, mi lenne vele nélkülem. Olyan ő, mint a levegő. Megfulladnék nélküle. Lassan, de a csók véget ért, a bajaimmal együtt. El lettek felejtve egytől-egyig. Ezután Peter feláll és a magnóhoz sétál, majd bekapcsolja. Éppen a See you again megy, amikor Peter egy kis huncut mosollyal közelít felém a kezét elém tartva.

- Szabad egy táncra? – szinte nem is gondolkozok a válaszon. Egyszerűen csak beleteszem a kezem az övébe, mire az ujjaink összefonódnak. A következő pillanatban már az iroda közepén lépkedünk. Ő a csípőmet fogja, míg én átkarolom a nyakát és a fejemet a mellkasához támasztom, ő meg a fejét a fejem búbjára helyezi. És ebben a pillanatban nem félek semmitől és senkitől, mert Peter védő ölelésében vagyok.

Másnap elmentem a temetésre.