1. fejezet

Sötétség. Mindenhol.

- Anya? Apa? Luke? - kiáltok, de senki sem felel. Csak a saját hangom visszhangzik a sötétben. Félek. Valaki figyel, érzem. Nem tudom mit tegyek. Végül felállok és futásnak eredek. Futok, futok, ahogy csak a lábam bírja. Jön! Hallom a lépteit. Megállok. Vérben állok. A saját véremben állok. És amikor felnézek lecsap.

-Á! - ülök fel az ágyamról. Ki vagyok fulladva. Az arcom ég, s egy verejtékcsepp csorog végig az arcomon. Mostanában gyakran vannak rémálmaim. Általában mindig menekülnöm kell, aztán meg meghalok. Állandóan ugyanaz.

- Tracy! Reggeli! - szól fel anya. Ránézek az órára. Fél hét. Van időm elkészülni. Kibújok a paplan alól. A hideg felszalad a talpamról, egészen a hátamig. Megborzongok tőle. Felhúzom a mamuszom, s belépek a fürdőbe. Tavaly sikerült kikönyörögnöm, hogy legyen egy saját fürdőszobám. Utáltam állandóan sorban állni, hisz négyen vagyunk rá. Főleg Lukeal kellett versenyeznem érte. Le kell zuhanyoznom. Nagyon ki vagyok melegedve. Jól esett a hideg víz, felfrissültem. Miután átöltözök, felhúzom a redőnyt. Egy sötét alak áll a szomszéd ház előtt. Még sosem láttam errefelé. Nem tudom kivenni az arcát. Idenézett! Villámgyorsan behúztam a függönyt. Lesétálok a lépcsőn a konyhába. Az emeleten csak a hálószobák vannak. Luke van középen, az apáék és az én szobám között. Lent található a konyha, a nappali, valamint egy labor, ami anyáéknak az úgynevezett dolgozószobájuk. Sosem mondták meg pontosan, hogy mi is a munkájuk. Ahányszor rákérdeztem állandóan azt mondták, hogy nem érdekes. Mindig kikerülték a válaszadást. Végül rájuk hagytam az egészet, mert már nem érdekelt.

- Jó reggelt! Hm. Nagyon jó illatok szállnak. - mondom, s összeborzolom az asztalnál ülő öcsém haját.

- Ne már! – igazítja vissza Luke az elszabadult tincseket. Nem hiába tizenkét éves. Gyorsan nő. Még nem is olyan rég pörgettem meg a levegőben, s vettem a nyakamba. Most meg már majdnem akkora, mint én. Mondjuk én sem vagyok kis növésű, de akkor is!

- Jó reggelt kicsim! - nyomott anya a fejem búbjára egy puszit. - Kész a palacsinta. Ülj le az asztalhoz.

- Apa? - hiányolom, de már hozzá vagyok szokva, hogy néha napján nincs itthon.

- Ma korán bekellett mennie a munkába.

- Mint mindig. - vágta rá Luke. El volt kenődve. Az van, hogy állandóan a munkájukkal vannak elfoglalva, de legfőbbképpen apa. Lukenak szüksége van rá. Én hiába törődök vele, az nem olyan. Néha ellök magától. Remélem legalább a mai baseballmeccsére eljön.

- Luke! - szól rá anya. - Apád mindent megtesz, hogy itt legyen velünk, de a mi érdekünkben is dolgozik.

- Persze. - mondom elfojtott hangon, miközben a palacsintát nyomkodom.

- Jól van gyerekek. Elég! Fogjátok a hátizsákokat. Indulunk!

***

Anya előbb engem visz el, mert nekem hamarabb kezdődik az órám.

- Szia kicsim. Szép napod legyen!

- Köszi anya. Helló öcsi!

- Szia Trac.

Kiszállok a kocsiból és elindulok az bejárati ajtó felé. Beki most is ott áll. Engem vár. Mindig ez van. Ő hamarabb jön mint én, és megbeszéltük, hogy itt találkozunk mindig. Már az első nap összebarátkoztunk. Mikor elsőben beléptem a terembe megijedtem. Nem vagyok az a nagy bátor típus. Félénk vagyok…..eléggé. Már sok pad elvolt foglalva. Ahogy sétáltam a sorok között, szinte mindenhol ültek, vagy odatettek egy táskát, egy kabátot, de voltak olyan szemetek is, akik rögtön átmásztak az üres székre, jelezve, hogy nem vagyok egy kívánatos személy. De aztán odaértem egy lányhoz. A haja szőke volt és csak maga elé nézett. Ő is olyan volt, mint én. Látszott rajta, hogy ugyanannyira szótlan, amikor emberek közé kerül. Így hát megszólaltam.

- Leülhetek?

- Persze. - mondta zavartan.

- Tracy. - nyújtottam a kezem.

- Rebeka. - és kezet fogtunk. Ezután beszélgettünk, beszéltünk és beszéltünk. Nagyon jól megértettük egymást, és most is ugyanúgy megértjük. Így lett a legjobb barátom. Mi vagyunk az osztály különcei. Csak akkor kellünk, amikor valami lecke, vagy egyéb vacok kell az embereknek. Amúgy észre sem vesznek. Láthatatlanok vagyunk. Eleinte nehezen szoktam hozzá, de aztán rájöttem, hogy ez egész jó. Nem szeretek a középpontban lenni.

- Szia! - köszön Beki és már a karját nyújtja.

- Szia! – öleljük át egymást.

- Na?

- Na mi? - értetlenkedek.

- Izgulsz már a holnapi nap miatt?

-Ó igen! Végre tizenhét leszek. Az már egy nagy változást jelent az életemben.

- Tudom! - vágja rá. - Olyan jó neked! Miért kellett hamarabb születned nálam öt hónappal? - nyávog.

- Mert béna vagy. És nem tehetek róla, hogy nem dugtad ki hamarabb a fejedet! - vágok vissza.

- Jól van na! - zárja le a témát. Amikor leültünk pont becsengettek. Ma nyelvtannal kezdünk. Mr. Pipper már megint késik.

- Hé csajok! - szólt hozzánk Zach, aki mondhatni mellettünk ül.

- Mondjad Zach. - mondtam unalmasan. Biztos megint lecke.

- Ideadnátok az angolt?

- Beki! Te vagy a jobb angolos! - hárítok rögtön. Szeretek adni az embereknek, de utálom, ha kihasználnak. Hogy nem csinálok házit, mert van az osztályban két hülye, akik úgyis ideadják.

- Jól van. Tessék!

- Kössz csajok! Életmentők vagytok.

- Mint mindig. - sóhajtom. Oldalra nézek, majd összenevetünk Bekivel. Hamar el is hallgatunk, mert megjött a tanár. Megvolt a jelentés és elkezdődött az óra. Figyelek, de aztán valami belehasít a fejembe. Néhány hete kezdődött ez nálam, ahogy az álmok is. Néha a tárgyak is máshol kötnek ki, és nem az eredeti helyükön állnak. Na mindegy. A füzetemet nézem, de aztán meghallok valakit.

- Majd szünetben, szünetben megmondom neki. Megmondom Jessicának.

- Milyen szín illik jobban a hajamhoz a vörös, vagy a kék?

- Csak legyen vége már ennek az órának!

Hiába nézek szét, senki sem nyitja ki a száját, de hallom őket! Hogyan hallhatom őket? A tenyerembe temetem a fejemet, miközben a fülemet erősen befogom. Ez nem segít, most is hallom őket.

- Trac! - Beki a kezeit az enyéimre rakja, és lassan lehúzza onnan. Megnyugtat a hangja. Nem tudom, hogyan csinálja, de megnyugtat. Átölelem és a pólójába temetem az arcomat.

- Köszönöm. -mondom, most már nyugott hangon.