2. fejezet

A sulinak vége. Miután elbúcsúztam Bekitől elindultam haza gyalog. Most rám fér, hogy kiszelőzzön a fejem. Bedugom a fülesemet és zenét hallgatok.

-  Csak kapd el a lányt! Ennyit kell tenned. Csak el kell kapni a lányt.

El kell kapni a lányt…..a lányt. És ekkor belém hasít a felismerés. Engem! Jól van nyugi. Nyugodj le. Nincs semmi baj. Figyelj arra, hogy ütemesen lépkedj! Lélegezz mélyeket! Óvatosan hátrapillantok. Ugyanaz a feketekabátos férfi követ, aki reggel is figyelt. Egyre közelebb jön. Nem bírom tovább! És a lábaim futásnak erednek. Nem tudom kontrolálni, csak futok. Félek. Ki ez az ember? Csak futok, és futok. Már majdnem a házunknál vagyok. Már látom is. Viszont kár, hogy nem a lábam elé néztem inkább. Futok és már azon kapom magam, hogy kiesek a nyeregből.  Megbotlottam egy gyökérben, melynek hála elestem. Szörnyen fáj a fejem, mintha valaki kopogtatna. Felemel és már nem üldöz a férfi. Vajon mikor hagyta abba az üldözést? És én mióta futok mint egy őrült, amikor senki sincs mögöttem? Feltápászkodok, majd leporolom magam. A lábam sincs vasból, ez most kiderült. Alig bírok ráállni. Nagy nehezen elbicegek az ajtóig. Előkotorászom a kulcsom, kinyitom az ajtót és amilyen gyorsan bezártam, ugyanolyan gyorsasággal már rá is fordítottam a kulcsot. Fel kell mennem a lépcsőn. Alig bírok megmoccanni és komolyan most fel kell másznom az emeletre? Most már bánom, hogy nem a földszinten van a szobám. Eddig állandóan azért könyörögtem, amikor még nem volt emelet, hogy majd ott legyen a szobám. A korlát segítségével beérek a szobámba. Végre: ágy! Ráestem az ágyra és már húztam is a lóbőrt.

***

Sötétség. Már megint sötétség. Egyedül a semmi közepén. Valaki figyel. Rohanok. Hallom szorosan mögöttem van. Akárhogy futok, sosem rázom le. És hirtelen megszólal egy hang.

- Gyorsan ide! - egy férfi hang volt, vagy inkább egy fiú hangja. De ahogy odafutnék hozzá, lesújt. És a vak sötétséget beborítja a vörös vér.

***

Felkelek. Valami más volt most az álomban. Megváltozott. Eddig csak én voltam ott, meg az, aki megölt. De ez a fiú, ki ő?  Mikor megnézem az órát csak hármat mutat. Még van egy órám mielőtt mindenki hazaérne.  Le kell zuhanyoznom. Ahogy veszem lefelé a pólót valami furcsát pillantok meg az oldalamon. Valami szürke mintát. Olyan, mint egy most készülő tetkó. Nem lehet még jól kivenni. De én ezt mikor szereztem? Hagyjuk. Így is túl sok a kérdés, és kevés a válasz. Rendbe szedtem magam, aztán meg megtanultam.  Amikor végeztem már négy óra volt. Anyáék mindjárt itthon lesznek, aztán meg már mehetünk is vissza Luc meccsére. Állítólag apa oda fog jönni rögtön. Ő a munkahelyén valami igazgató helyettes szerintem, mivel anyának sosem kell olyan sokáig bent maradnia, mint neki. Mondjuk jó, ő itthon is dolgozik. Három, kettő, egy és ajtónyitás.

- Megjöttünk! - üvölt anya.

- Sziasztok! - sétálok le a lépcsőn. Már nem is fáj a lábam. Ez az alvás jót tett.-Mi volt a suliban? - kérdezem az öcsémet.

- Lett egy négyesem matekból. - mondta, de nem igazán érdekelte.

- És veled Tracy?

Nem tudom. Mondjak el mindent? Nem kéne. Holnap lesz a szülinapom. Ezzel mindent elrontanák, mert aggódnának értem, és ki sem léphetnék a házból.

- Semmi érdekes. - mondtam természetesen, mintha minden normális lenne. Pedig semmi sem volt az. Mostanában nem.

- Mit ebédeltél?

- Semmit. Nem voltam éhes. - annyira elvoltam foglalva a dolgokkal, hogy ki is ment a fejemből az ebéd.

- Semmit? Nem vagy te beteg?

- Nem. - mondtam idegesen. Most hasított belém a felismerés. Talán valami baj van a fejemben. Lehet, hogy őrült vagyok! - Nem, jól vagyok.  - fejeztem be végül higgadtságot erőltetve a hangomra.

- Na akkor, ha éhesek vagytok még most egyetek, aztán meg készüljetek.

***

Amikor odaértünk a pályára én anyával a nézőtér felé vettük az irányt.

- Sok sikert! - puszilta meg anya az arcát.

- Ügyes leszel öcsi. - mi meg a szokásos ököl pacsit végeztük el.

Úgy a középtáján foglaltunk helyet. Nagyon sokan voltak. Bár leginkább a családok nézték meg gyerekeik játékát. Amikor beleszippantok a levegőbe a hányinger jön rám. Büdös hotdog szag. Amit megtanultam a meccsek során, hogy itt nem szabad hotdogot venni. Egyszer ettem a legeslegelső meccsen. Mivel imádom a hotdogot. Rögtön el is csapta a gyomrom és odahánytam a nézőtérre. Ezt elkönyvelhettem életem egyik legcikisebb élményének. Elkezdődik a meccs. Apa még sehol. Már mindjárt Luke jön, amikor megcsörren anya telefonja.

- Szia édes. Hogy-hogy nem tudsz eljönni a fiad meccsére? Csak ennyit kellett volna csinálnod. Igen tudom, hogy miért teszed, tudom hogy miért tesszük. Jó megértem. Szia.

- Nem jön el igaz? - kérdezem elfojtott hangon.

- Nem. A munka miatt nem jöhet el.

Luke kilép a pályára. Ő lesz az ütő. Még ránk néz, mielőtt feltartaná. Apát keresi. Én intek a fejemmel, hogy most sem lesz itt. Az arca szomorú lesz. Ilyenkor legszívesebben odarohannék hozzá és megölelném. De nem tehetem. És megy a labda. Nem sikerült elütnie. Nem baj. Még van két lehetősége. A második szintén nem.

-  Gyerünk Luke. - mormolom az orrom alatt.

Repül a harmadik labda. Visszafojtott lélegzettel nézem. Már látom, hogy veszett ügy. Luke nem úgy tartja az ütőt, ahogy kell. Ilyen nincs. Szegény annyit készült rá. Ennek jól kell sikerülnie. És Luke lendít. Én ökölbe szorítom a kezem, és az ütő egyenesen a labda felé fordult. Elütötte.  A labda úgy siklik a levegőben, mint egy madár. Luc futásnak ered és sikerült! Felsikoltok anyával együtt, aki már rögtön át is ölelt. A meccs után Luke odafutott hozzánk a pálya szélére.

- Láttátok, hogy elütöttem a labdát?

- Láttuk, te kis baseball sztár. - ujjong anya.

- Király voltál öcsi. - bokszolom meg a vállát.

Hazafelé tartva elgondolkoztam. Én voltam. Én lendítettem meg az ütőt. De hogyan? Megint egy újabb kérdés.

***

Tévét nézünk. Nálunk általában ez az esti program. Hallom, ahogy kinyílik az ajtó. Megjött apa. Rápillantok az órára. Tízet mutat.

- Sziasztok! - köszön. Lepakol és már be is lépett a nappaliba.

- Szia. - köszönünk mi is.

- És mi volt ma veletek?

- Velem semmi különös. Inkább Lukeot kéne megkérdezned. - vágom rá élesen. Nagyon rühellem, amikor nem tartja be az ígéreteit, és megbántja az öcsémet.

- Trac! - szól rám anya, én pedig átmegyek duzzogóba.

- Luke. Kérlek bocsáss meg nekem, hogy nem tudtam elmenni a meccsedre. Tudtam, hogy ügyesen fogysz szerepelni, s úgy is lett. - Luke csak csendben ült és a tévét bámulta. Én anyával együtt a jelenetet figyeltük. - Nem mehettem el a munkából. Nem engedtek. Ott kellett maradnom, hogy-és ekkor Luke is megszólal és egyszerre fejezik be. - megvédjem az embereket.

- Megvédjem az embereket. Tudom apa. Nincs semmi baj. Már megszoktam. - felállt a kanapéról és elindult felfelé. Én is feltápászkodok.

- Hát te? Nem maradsz még?- kérdezi apa.

- Nem, elfáradtam. Megyek lefeküdni. - végülis ez nem is volt hazugság, mert a mai nap elég fárasztó volt számomra. Már az ágyamban fekszem, amikor apáék hangját hallom.

- Már tudnak róla. - mondja apa.

- De honnan tudhatták meg?

- Nem tudom, de meg kell védenünk. Nem szabad megtudnia.

- Tudom. - válaszolja anya, majd elnyomott az álom.