Amikor hullafáradtan bementem a szobámba meglepetésként ért
a látvány.
- Hát te? – mutatok az ágy felé.
- Hát te? Így kell fogadni? – háborodik fel Peter. –
Kiengedtek. Teddy úgy volt vele, hogy felesleges maradnom.
- Értem.
Lehuppanok mellé az ágyra és kinyúlok.
- Milyen volt a napod? – kérdezi, miközben elkezdi
csókolgatni a nyakamat.
- Hosszú. – sóhajtok egyet, csak nem tudom eldönteni, hogy a
fáradtságtól, vagy a vágytól.
- Akkor megérdemelsz egy kis kényeztetést. Na gyere ide! –
húz az ölébe, majd elkezdi masszírozni a vállamat.
- Ó de jó! Miért nem mentél masszőrnek?
- Nem tudom… sosem akartam az lenni.
Aztán megfordultam és megcsókoltam. A csók egyre
szenvedélyesebb lett, és már azon kapom magam, hogy az ágyon fekszem, ő pedig
felettem van.
***
Megint Calebet hívom, aztán ismét elkapnak és én ordítok.
Erre keltem fel megint. Érzem, ahogy kivert a víz.
- Peter. – suttogom, bár nem tudom miért. Mivel nem válaszol
meg is rázom hozzá. – Peter!
- Fent vagyok! Fent vagyok. – szól kómásan.
A szemét csak résnyire nyitja ki.
- Nem kéne felhívni majd Calebet?
- Már megint az álmod? – törli ki a szeméből az álmot.
- Igen. Lehet, hogy ez azt akarja jelenteni, hogy ő
megakadályozhatja ezt.
- Ezt?
- Hú! Tényleg fáradt vagy. – majd egy kis szünet után
folytattam – Szóval azt, hogy a Különítmény elfogjon bennünket.
- És honnan veszed, hogy ez a jövő? – kérdezi rekedtes
hangon.
- Talán onnan, hogy már harmadjára álmodom ugyanazt? – húzom
fel a szemöldökömet.
- Jó. Majd holnap felhívjuk. De most aludjunk létszíves.
- Rendben.
***
A délelőtti programom megint a gyógyítás. Peterrel
megbeszéltük, hogy majd én hívom fel Calebet, de ő is ott lesz. Az órám után,
már Peter kint várt az ajtónál.
- Hoztad a telefont? – kérdezem tőle.
- Itt van! – húzza ki a sebéből.
- Oké. De ne itt!
- Akkor hol?
- Kint! Jó messze a gyártól. Például a fánál.
Oda is mentünk. Lehet, hogy Tarával való edzést le kellett
volna fújnom. Na mindegy! El lesz ő magának is. Egy kicsit késni fogok, ha meg
rákérdez, akkor a válaszom Peter lesz. Majd kitalálok valamit rá. Amíg ezen
töprengtem már a fához értünk. Felültünk és tárcsáztam a számot. Kicsöng.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem közben.
- Nem te mondtad, hogy hívjuk fel? Hogy megnyugodjál? –
emeli feljebb a hangját.
- Igen, de nem te mondtad, hogy bemérhetnek?
- Ugyan már! Lehet azt hiszik, hogy meghaltunk.
- Haló! – veszi fel a telefont Caleb.
- Caleb! – szólok bele.
Ezután hallgatott egy darabig. Gondolom nem tudta hova tenni
a hangomat.
- Tracy? – a hangjában hallottam némi meglepettséget.
- Igen, én vagyok!
- Mi van Peterrel?
- Nyugodj meg. Itt ül mellettem.
- Akkor miért nem ő beszél?
Na jó. Ez jogos kérdés. Őszintén szólva fogalmam sincs.
- Csak. – adok rá egy bő válasz.
- Jól vagytok? És hol vagytok egyáltalán?
- Figyelj! Tudom, hogy sok a kérdésed, de majd megbeszéljük…
később. Most azért hívtalak, mert kéne a segítséged. Ide tudnál jönni?
Donwerbe?
- Igen. Pár perc és már ott is leszek.
- De hogyan találsz meg? – kérdezem.
- Ne félts. Megoldom.
Azzal letette.
- És? Mit mondunk majd neki?
- Fogalmam sincs. – sóhajtok egyet. – Az hülyeség lenne, ha
azt mondanám, hogy: Hé! Volt egy álmom, amiben te is benne voltál, és azt
hiszem, hogy te vagy az, aki megmenthet!
- Eléggé. De nyugodj meg – teszi a kezét az enyémre –
megoldjuk.
Villantok egy halvány mosolyt. Közelebb hajol hozzám és
amikor megcsókolna, mindketten leestünk. Sajnos nem tudtam kapcsolni, csak
annyira, hogy a kezemmel tompítsam a becsapódást. Egy kicsit megéreztem, de
szinte már fel sem veszem az ilyeneket. Amikor körülnézek, csak port látok meg
Calebet.
- Te meghibbantál? – tápászkodok fel, miközben leporolom
magam.
- Én is örülök neked. – biccent felém.
- Jól van na. – odamentem hozzá és megöleltem.
- Mióta vagyunk ennyire jóban? – jön zavarba, miközben
elengedem.
- Hidd el nekem! Ha az én helyembe lennél örülnél nekem. És
amúgy is, kevés ember van, akiben megbízom, és te közéjük tartozol.
- Hé! Hátrébb az agarakkal! – mondja Peter is.
- Helló öcsi! – fognak kezet, aztán meg megölelik egymást.
- Amikor azt mondtad, hogy néhány perc, nem hittem volna,
hogy ez egyet jelent. – mondja Peter.
- Mondjuk úgy, hogy meglepetést akartam szerezni. –
vigyorodik el.
Te jó ég! Nagyon helyes, ha mosolyog. Bár nekem Peter az
igazi.
- Abból volt bőven. – felelem.
- Nos, miért is hívtatok a semmi közepére? – tárja szét a
karját, így mutatva a szituációt.
- Hát mondjuk úgy, hogy volt egy kis balesetem. – kezdi
Peter.
Azt hiszem ez lesz az alapsztori. Aztán elmondta az általam
elmesélt esetet. Caleb szemében láttam valamit közben, ami nem hagy nyugodni.
Az elején meghökkent volt, de amikor szóba került, hogy a Különítmény a bűnös,
ez elszállt. Vajon mit tud? Ő is fürkészte közben az én tekintetemet, és ő is
látta, hogy ez a sztori bűzlik. Azt hiszem, majd egy hosszabb elbeszélgetésnek
nézünk elébe. A visszaúton meséltünk még neki a gyárról, az edzésekről… egy
szóval mindenről.
- Azt hiszem innen külön válunk. – állok meg az ajtónál.
- Mert? – kérdezi Caleb.
- Edzésem van. – zárom le a beszélgetést.
Míg én edzésen leszek, Peter körbevezeti. Meg aludni is
velünk fog. Bár azt nem tudom, hogyan fogjuk megoldani. Meg Milonak is szólni
kell majd. Hú, vajon mit fog szólni ehhez a kis magánakcióhoz? Mikor bementem a
terembe Tara ott ült a szőnyegen.
- Hát te? – áll fel és kérdően néz rám.
- Elég hosszú a sztori. – próbálom kikerülni a témát, de nem
igazán hagyja.
- Van időnk. Nos? – húzza fel a szemöldökét.
- Jaj! – sóhajtok egyet. – Este úgyis elmegyek Milohoz.
Gyere te is, és akkor elmondom.
- Rendben.
És elkezdődött az edzés.
