9. fejezet

Ahogy Caleb mondta, este már kopogott is az ajtón.

- Elhoztam. – adja öccse kezébe az aktát.

- Sok időbe telt?

- Nem, mivel anya otthon volt könnyen hozzáfértem a gépéhez.

- Kössz tesó.

- Szívesen. De ha lehet legközelebb felejtsetek el.

- Úgy lesz. – közelebb megyek hozzá, majd megállok vele szemben. Közelebb hajolok az arcához és nyomok egy puszit az oldalára, majd a fülébe súgom – Köszönöm.

Aztán elviharzott. Mi a kanapéra telepedtünk le és kinyitottuk az aktát.

- Marcus Grey. Született 1971. február 13-án. Apja neve: Simon Grey. Anyja neve: Helen Grey. Lakóhelye: New York, Tross utca, 39. 5. emelet 12.

- Azt hiszem megtaláltuk.

***

Rögtön elindultunk, s már a ház előtt állunk. Csípős hideg van, még a leheletünket is látjuk. Elkezdem keresni a 12-es számot. Megnyomom a gombot.

- Haló! – szól bele egy férfihang.

- Jó napot Mr. Grey! A segítségére lenne szükségem…

- Nem vállalok el semmilyen munkát! Visszavonultam. Viszlát!

Hogy mi? Nem, nem mehet el! Kétségbe esek.

- Ne! Kérem várjon! Tracy Saunders vagyok!

- Azt mondta Saunders? Robert és Katie Saunders lánya?

- Igen! Kérem, csak ön segíthet!

- Jól van. Gyere!

Egy sípoló hang hallatszik, miközben Peter kinyitja az ajtót. Ahogy belépünk a lépcsőházba erős bűz üti meg az orrom. Mindjárt elkezdek öklendezni. A falak sárgára festettek, graffitikkel ékesítve. Sétálunk és megállunk a lift előtt, amire egy cetli van feltűzve. NEM MŰKÖDIK! Mire én sóhajtok egy nagyot. Most gyalogolhatunk fel az ötödikre.

- Hölgyem felvezethetem a lépcsőn? – nyújtja felém a kezét Peter. Mire én elmosolyodok.

- Hát persze uram. – teszem bele a tenyerébe. A bőre érdes volt és hideg. A lépcsők is épp olyan sivárak, mint amilyen az előtér volt. Lepukkant és még mindig érződött azaz irtózatos bűz. Bár már kezdem megszokni. Már alig bírok lépcsőzni, de legalább már a negyediken járunk.

- Sose voltam jó tesiből. – mondom a vállam fölött Peternek, aki mögöttem cammog.

- Én viszont osztályelső voltam belőle.

- De jó egyeseknek. Végül is szeretek sportolni… legalábbis, ha az van amit én akarok.

- Szóval az iskoládban nem volt ilyen?

- Nem igazán.

Ezen felnevetet, majd elhallgattunk. Elértük az ötödik szintet. Kivágom az ajtót, és bemegyünk.

- Jó egy csendes ház.

- Túl csendes. – teszem hozzá. Még mindig sétálunk. Egyszerűen végtelennek tűnik ez a folyosó. Az egymás mellett lévő ajtókra meresztem a szemem: 9, 10, 11 és 12.

- Itt vagyunk. – fújom ki magam. Bekopogok, mire az ajtó kinyílik.

- Gyere be! – kiabál a férfi. Megfogom a kilincset és benyitok. A szoba teljesen sötétbe burkolózik. Csak egy kis zöld fény világít. Egy csomó számítógépes kütyü van az asztalon. Azokból árad a fény. Előtte egy forgós bőrszékben ül egy ember. Kövér, a nyaka szinte nem is látszik a tokájától, szemüveget visel, és a fején vörös göndör fürtök állnak szerteszét.

- Tracy?

- Igen én vagyok.

Ebben a pillanatban Peter is belép a kis helységbe, amitől Marcus megijed.

- Ő kicsoda?

- Egy barát. Megmentett a Különítménytől.

- Oké. Szóval miért jöttél el hozzám?

- Apa küldött, hogy segíts.

- Mi történt? Ha nem lenne baj nem jöttél volna el.

- A Különítmény felégette a házunkat.

Az arca egy pillanatra kifejezéstelen volt.

- Mondj el mindent, részletesen!

És akkor megint elmondtam a történetem, persze csak röviden.

- Szóval mit akarsz megtudni?

- Mik ez a jel? – húzom fel a pólóm.

- Még nem igazán tudom. Nem mindenkin van.

- De rajtam igen. – mutatja meg Peter is.

- Szerintem ez azt jelenti, hogy több képességetek van. Hogy is hívnak fiú?

- Peter Palmer.

Látom Marcus arcán a döbbenetet. Valami nem stimmel.

- Mi az? – vonom kérdőre.

- Semmi… még. De haladjunk nem érek rá egész éjjel. – mintha olyan elfoglalt lenne.

- Szóval a Különítményről kéne információ. Hol található, ki irányítja, hány fogoly van, hogyan működik… hogy tehetem tönkre.

- Feladod nekem a leckét. – sóhajt fel.

- De hát miért? Maga régen ott dolgozott!

- Már rég ott hagytam! – üvölti. Egy perc után megszólal. -  Változnak az idők Tracy. Emberek halnak meg, s újjak jönnek helyettük. Új biztonsági protokollt írnak elő, új foglyok, új hely.

- De ezeken a számítógépeken csak utána tud nézni valaminek.

- Megpróbálom. – azzal a számítógép felé fordul, és úgy üti a billentyűket, mintha csak zongorázna.

Mi Peterrel a szék felett nézünk a monitorra. Csupa betű és betű és betű. Semmit sem értek belőle, de attól nézem. Végül megáll.

- Nagyon kevés az információ.

- Remek… - vágom rá.

- De attól még segíthetek. – néz rám haragosan, mire én a fejemet a szégyentől lehajtom, és a földet kezdem el bámulni. Mikor újra megszólal felnézek.

- Nincs itt sem a hely, sem a főnök. Azt tudnod kell, hogy álcázzák. Lehet, hogy te már többször elmentél az épület előtt, vagy mát jártál is bent.

- Akkor hogy-hogy nem vettem észre?

- A föld alatt van.

- És a főnök? Nem lehet, hogy az még az, aki még a te idődben volt?

- Nem lehet az. Megölték. – érdekes módon, már nem zavar annyira ez a szó. Olyan, mintha csak egy álom lenne… olyan semmilyen.

- A biztonsági rendszert fel kell majd törnöm. Sok időbe fog telni.

- Mégis mennyi? – szólal meg Peter, szinte másodjára. Szinte el is felejtetem, hogy itt van.

 - Két hét, vagy több.

- Remek. – mondja Peter idegesen, majd megszólalok.

- És kiket alkalmaznak? Vagyis embereket, de másokat is… érted?

- Igen mindkettőből van ott elég. A képességgel bírók hatékonyabbak, mint a normális emberek.

- Értem. – bólintok.

- A technológiájuk biztos nagyon sokat fejlődött, és a cellák is biztosabbak lettek, és több rab.

- Sikerült már valakinek is megszöknie onnan?

- Csak egy embernek: Milo Cruznak. – behozza a képét a monitoron. Egy kis gyerek képét mutatja a gép. Alatta 2005-ös dátum villog.

- Őt ismerem. – csillan fel a szemem. – Egy gyerekkori barátom, de elköltöztek.

- Nos ez nem egészen így történt. – vakarja meg a fejét Marcus. Én kérdően nézek rá. – A Különítmény elvitte, a szüleit meg kivégezték.

- De erről miért nem tudtunk semmit? Miért nem vettem észre, hogy ő más?

- Mert takarítottak. Eltűntették a nyomokat.

- És apáék? Ők hallhattak valamit az este nem?

- Sosem hibáznak, és valamit meg kell még tudnod. Sajnálom, hogy pont tőlem, d ez van.

Marcustól már égnek áll a hajam! Mi van még?

- A szüleid a Különítménynek dolgoztak. – Hogy mi? A szívem ezerszeresével ver. A légzésem felgyorsul. Ez nem lehet!

- Miért nem szóltak? Azt mondták hogy ők olyanoknak dolgoznak, akik megvédik a magam fajtákat!

- Ott ismerkedtünk meg, lettünk barátok. Ők is kiléptek.

- De miért? – érzem, ahogy a forróság elönti az egész testemet. Miért hazudtak még akkor is?

- Miattad. Mikor rájöttek, hogy te sem vagy természetes, nem bírtak elengedni. Megszerettek téged. Így, hogy biztonságban légy kiléptek és eltitkolták az erőd.

Könny gyűlik a szemembe. Mindent értem tesznek, de mégis gyűlölöm őket, hogy állandóan hazudnak nekem.

- És mit tudsz az igazi szüleimről?

- Ők egy tűzvészben haltak meg.

- Azt tudom! De mégis hogyan?

- Warrik náluk járt. Ő gyújtotta fel őket.

- De miért?

- Nem lehet tudni.

Ebben a pillanatban hangok szűrődnek ki kintről. Odasétálok az ablakhoz. Autók százai parkoltak le, amiből fegyveres, egyenruhás emberek szállnak ki. Fegyvert még nem láttam élőben, csak a tévében. Csak ne essek pánikba!

- Emberek fegyverrel! – fordulok hozzájuk. – Most mit tegyünk?

- A Különítmény! – ugrik fel a székéből Marcus. – Fussatok!

- De merre? Hová menjünk ezután?

- Keressétek meg Milot!

Gyorsan a billentyűzet felé fordul és petyegni kezd. Még soha nem láttam így gépelni egy embert sem.

- Donwerben van.

- De hogy fogom megtalálni? Még a helyről sem hallottam?

- Hidd el azon a helyen hamar megleled.

Hangok. Egyre közelebb vannak.

- Mennetek kell! Futás!

Még mielőtt kimennénk az ajtón visszaszólok.

- Köszönöm.

***

Megállunk.

- Merre menjünk? – kérdezem Peter. A hangok egyre közelebb érnek.

- A lépcső felé nem mehetünk, szóval erre.

A másik irányba indultunk. Egy hatalmas lépcső vezet felfelé. Peter mászik elől, én mögötte. Olyan gyorsan megyek, amilyen gyorsan csak tudok. Nem akarom, hogy elkapjanak. Peter megáll.

- Mi az?

- Csak egy ajtó. – egy csattanás. – Gyere!

Peter kimászott. Én egyenesen a nyomában vagyok. Kihúzom magam. Feltápászkodok és látom, hogy a tetőn vagyunk.

- Tracy! – kiált Peter.

Megfordulok. Kicsapódik a lépcsőház felőli ajtó. Az emberek sorba tódulnak be, mint a kis kacsák. Odaszaladok Peterhöz. Egyre többen és többen lesznek. Mi meg csak hátrálunk és hátrálunk. A szívem majd kiugrik a helyéről. Még mindig jönnek, mi pedig elértük az épület szélét. Még lépnék egyet hátra, amikor Peter a pulóverem ujjánál fogva visszaránt.

- Óvatosan.

Egy nő lép ki a tömegből. Rövid szőke haja van, vékony a testalkata és az arcán tükröződik, hogy nem szívesen csinál ilyet.

- Figyeljetek! Nem akarunk tüzelni! Csak adjátok meg magatokat!

Peter megfordul és rám néz.

- Bízol bennem? – milyen kérdés ez?

- Persze, hogy bízom.

- Akkor jó.

Egyenesen a szemébe néz a nőnek.

- Tudja, hogy nem lehet. – mondja.

A nő meghúzni készül a ravaszt. Minden porcikám beleremeg. A szívem kihagy egy ütemet. Peter gyorsan magához húz és lefordulunk az épület tetejéről.

- ÁÁÁÁÁÁ! – sikítok, mikor eszembe jut, hogy valami teljesen kiment a fejemből. Peter tud repülni. Ahogy ez az eszembe jutott, Peter ár felfele ment. A nő, aki a fegyvert tartotta ránk az épületről néz minket, majd elsuhanunk előtte, onnan pedig fel az égbe.

8. fejezet

Másnap reggeli közben megbeszéltük a dolgokat.

- Szóval pontosan hova is fogunk menni?- érdeklődöm, miközben a pirítósomat kenem meg. Egész jól beilleszkedtem egy éjszaka alatt, de ő mondta, hogy érezzem magam otthon. Nagyon jól megismertük egymást, szinte már ,,majdnem” mindent tudok róla és ez fordítva is igaz.

- Anya lakására megyünk és lehet, hogy ott tanáljuk Calebet is. – intek a fejemmel, mert már két kézzel tömöm magamba a pirítóst.

Ezután már el is indultunk. Elindultunk, viszont csend telepedett közénk. Egyre többet akarok megtudni erről a srácról, de nem bombázhatom egyből kérdésekkel, szóval csak szépen mindent a maga idejében. Bár nem csak a képességekről, hanem az ő történeteit hallgatnám inkább. Ki ő? Hol hallhattam a hangját?

- És valami nagy birtokra viszel ki a város szélén? – kérdeztem egy huncut mosolyt elengedve.

- Az attól függ, hogy neked mi a birtok.

- Hát… egy hatalmas villa, benne méregdrága és ősrégi, finom bútorokkal, és egy óriási kerttel – a kezemet széttárom, így illusztrálva – ahol a kicsi Peter szaladgált a bátyójával. - elengedett egy kisebb nevetést.

- Nem egészen, de van benne valami.

Ezután csendesen telt az út. Az ablakon néztem kifele. Az a sok nyüzsgő ember, kocsik… itt sosincs megállás. Az épületóriások egyre csökkentek, viszont annál előkelőbb épületekhez értünk a központtól egy kicsit kijjebb. Ahogy megjósoltam: villák. Végül az egyik elé állunk le.

- Megérkeztünk. – mondja Peter. Kiszállva az autóból még nagyobbnak tűnt. Az ajtó tölgyfából készült, rajta egy hatalmas üvegen verődött vissza a napfény. Az ajtót két körablak fogta közre, és két csavart formájúra vágott díszfa. A varázst Peter csengetése szakította félbe. Nem sokkal később cipők kopogását hallom. Kopp-kopp kopp-kopp. Már épp felkészültem, amikor egy házvezetőnő nyitott ajtót. Idős és molett volt, arcán már megjelentek a ráncok, viszont a szemében anyaiság és kedvesség tündökölt.

- Ó Peter! – öleli meg a fiút, aki szinte megfullad a szorításban. Végül elengedi és felém fordul. – Hoztad a kis barátnődet is? – Jaj mamám, mi lesz még ebből?

- Nem Berta. Ő csak egy barát. Tracy bemutatom Bertát. Berta ő itt Tracy. Berta a házvezetőnőnk, már kiskorunkban is vigyázott ránk.

- Olyanok, mintha a sajátjaim volnának. – mondja Berta, miközben beljebb tolt minket a házba, vagyis inkább engem. A folyosó csempével volt kirakva. Onnan egy hatalmas lépcső vezetett felfelé, vagy egyenesen lehetett tovább menni. Mi az utóbbin haladtunk tovább. Láttam egy ajtót, ahova csak bekukkantani volt időm Berta miatt, de kiszűrtem, hogy ez a konyha. Végül betoppantunk a nappaliba. A padlót egy hatalmas, szőrös szőnyeg borította, a szoba közepén egy üvegasztal, rajta egy tálcán csészék és egy kanna. Az asztal egyik oldalán selyemkárpitos kanapé, vele szemben meg két fotel. A fal mentén kis szekrénysor húzódott, azon szobrok valamint családi képek sorakoztak. Plafonig érő aranykeretezett ablakok mutattak ki az udvarra. A cipőmet lehúzva a szőnyeg érdekében, rögtön elé is álltam. A kert nem volt annyira hatalmas, de kicsi sem. Bokrok, virágok és fák borították be az egészet. Néhol egy kis szobrocska álldogált. Tovább nézve láttam egy ajtót, nem messze ami az udvarra vezet ki, ami a teraszra nyílik. Ott is volt egy étkezőasztal körös-körül székekkel. Annyira szép volt itt minden, hogy még levegőt is elfelejtettem venni.

- Üljetek csak ide le kicsikéim. – utasított Brenda egy kanapéra mutatva. – Mindjárt hozom a teát. Mrs. Palmer nemsokára jön gondolom. Éppen fent dolgozik. –azzal elment.

- Hát üdv nálunk. –tárja szét a kezét Peter.                    

- Aszta. – csak ennyit tudtam kipréselni magamból, mert még mindig az ámulati pontnál tartottam.

- Hát nem éppen olyan amilyennek te írtad le.

- Igen igazad van. –hajtom le a fejemet. –Még annál is jobb. Itt minden olyan finom dolog, hogy félek bármihez is hozzáérni, mert még a végén összetörik.

- Hát igen. Anyámnak eléggé kifinomult az ízlése…

-Á Peter! – szól egy kellemes női hang. Oldalra néztem. Az édesanyja úgy negyvenöt és ötven között lehet. Arcán már megjelentek az első ráncok. Szőke rövid hajában már egy-két ősz hajszál is éktelenkedik, elegáns ruhát viselt, sminkje visszafogott és a szeméből az anyai gondoskodás tündöklött. Petert miután megölelte felém fordult.

- Nem mutatnál be minket egymásnak Peter?

- Ó, dehogynem. Anya ő itt Tracy.

- Nagyon örvendek Mrs. Palmer. – nyújtom felé a kezemet.

- Én is Tracy. De kérlek hívj csak Amandának.

- Igenis.

Ezután kimentünk a teraszra, majd Berta meghozta a teát.

- Szóval miért is kerestetek fel? Tudom, hogy van valami.

- Nos anya… - kezdi Peter, de nem akarom, hogy elrontsa a dolgokat, szóval a kezembe veszem az irányítást.

- Peter nekem segít. Keresek egy embert, egy bizonyos Marcus Greyt.

- És honnan vettétek azt, hogy én ismerem?

- Anya. Egy nagy vállalatnak a vezetője vagy! Ismered szinte egész New Yorkot!

Egy perces csönd. Amanda nagyon gondolkozik valamin. Látom rajta, hogy tudja kiről van szó. Kell valamit mondjak neki, hogy megértsen, hogy valamennyire engedjen a szorításon.

- Én is olyan vagyok mint ön. Dolgokat mozgatok. – A kis vallomásomra felnyílt a szeme.

Mást is csinálsz még. Mondd el! A fejemben szólalt meg! Furcsa érzés volt. Olyan zavaró és nem is tudom… bizsergető.

Nem tudom biztosra, de lehet, hogy megálmodom a jövőt, és hallom mások gondolatatát. Ezután csend lett. Peterre sandítottam, akin látszott, hogy tud a fejben lévő beszélgetésről.

- Mondd csak Tracy, mi is a teljes neved?

- Tracy Saunders. – meglepettséget láttam rajta. Felismerést.

- Sajnálom. Nem segíthetek! – mondja és gyorsan el is viharzott.

- Ez meg mi volt? – nézek Peterre.

- Nem tudom.

- Hazudik Peter! Látom rajta, hogy tudja.

- Nyugi. Caleb még meggyőzheti.

***

Nem mentünk el, mert Berta mondta, hogy ebédre Caleb lejön. Addig a kertben sétáltunk és beszélgetünk.

- És pontosan mit vársz attól a Marcustól?

- Pontosan még én sem tudom. Egy mankót, amibe kapaszkodhatok. Annyi mindent kell megtudnom. Az igazi szüleimről, Warrikról, a Különítményről…

- Héj, héj, héj! Lassíts! – int a kezével. – Két információt is hallottam most, amit nem mondtál el.

- Igen bocsi. – nézek rá esdeklően. – Nem akartalak felzaklatni.

- Figyelj a Különítményről tudok ,de ki az a Warrik? És részletesebb beszámolót kérek, nem mint a legutóbb!

- Oké. – egyezek bele. – Én sem tudok róla sok mindent. Csak annyit, hogy olyan mint mi, és emberek szívét tépi ki, hogy megkapja a képességüket. És ő ölte meg a szüleimet.

Nem igazán szólalt meg ezután. Csak sétáltunk egymás mellett, mígnem egy gyönyörű szökőkúthoz értünk, ahol leültünk.

- Szóval itt töltötted a gyermekkorod. Jó luxus. Csoda, hogy nem vagy egy elkényeztetett kis ficsúr. – ezen nevetett.

- Nem voltunk elkényeztetve. Ebben a kertben is nagyon sok szobrot törtünk el, amiért nem kicsi volt a büntetés.

- Amúgy milyen a viszonyotok a testvéreddel?

- Caleb olyan, mintha ő lenne a másik felem. Hiába az a néhány év különbség, de nagyon szoros a kapcsolatunk. Bármit megtennék érte.

- És ő is érted?

- Bízok benne.

Ezután Berta kiáll a teraszra és onnan kiabál.

- Megjött az úrfi!

- Az úrfi? Komolyan? – nézek rá, miközben sírok a nevetéstől. – Ha ő úrfi te mi vagy?

- Hahaha. Nagyon viccesek vagyunk! – mondja grimaszolva.

Bementünk és Calebbel találtuk magunkat szembe. Ő is máshogy néz ki mint a képeken, bár azok nem maik voltak. Barna a haja és szürke a szeme, akár a hold, és nagyon jóképű is. Öltönyt viselt, szóval ő is amolyan üzletember lehet.

- Helló bátyó!

- Szia Pete! – ölelik meg egymást. Hú, ha én tudnám, hogy mikor öleltem meg utoljára Lukeot! – Ki ez a szép hölgy?

- Jaj Caleb. – forgatja a szemét Peter. – Ő itt Tracy.

- Ars santé. – csókolja meg a kezem. Hát én mindjárt elolvadok.  – Caleb vagyok.

- Már sokat hallottam rólad.

- Anya hol van?

- Fent pakol valamit. Viszont kérlek most vedd elő a komolyabbik énedet!

- Mit csináltál már megint? – Förmed rá Peterre.

- Most semmit, csak segíteni akarok Tracynek, de ez nélküled nem fog sikerülni.

- Miről van szó?

- Meg kéne találnunk egy Marcus Grey nevű fickót, de anya nem mondja meg.

- Talán mert nem tudja?

- Tudja! – vágom rá.

- Kérlek Caleb. Csak te szedheted ki ezt anyából.

- Nem. Ez túl gyanús lenne.

- Akkor a munkahelyen keress rá! Biztos van róla aktája.

- Megteszem ami tőlem telik, de nem ígérek semmit.

- Köszönöm. – mondom neki. – Viszont egyvalamit nem értek. Te akkor pontosan mit is csinálsz?

- Anyával dolgozom. A Konfeks nevű cégnél.

- Konfeks? – nézek rá értetlenül, ő pedig úgy, mintha ezt mindenkinek ismernie kellene. – Mi van? Egy napja vagyok csak New Yorkban!

- Hogy mi?

- Erről majd később! – mondjuk egyszerre Peterrel.

- Szóval ingatlanokkal foglalkozunk. Telkeket veszünk, házakat építünk, vagy felújítjuk a régieket, majd eladjuk. Mi vagyunk itt a leghíresebb cég. Nincs versenytársunk, szinte mindenhova minket hívnak.

- Ezért lehetnek információk az emberekről.

- Pontosan. – bólint rá.

- Mikorra tudod megszerezni? – kérdezi Peter.

- Mikor kéne?

- Ha lehet még ma. – szólok bele én is.

- Jó. Estére megszerzem.