34. fejezet

Megint sötétségbe burkolózott körülöttem a világ. Vagy a semmiben lebegek, vagy álmodom.

- Én a másodikra szavaznék. – szólal meg egy hang, amit könnyen felismertem.

- Álomjáró!

- Úgy bizony. Amúgy a nevem Alex Colins.

- Üdv. Megmondanám az enyémet, de azt te már úgyis tudod. – nem kaptam rá választ, így hát folytattam. – Miért mondod el a nevedet?

- Ha már egy helyen időzünk, ismerjük meg egymást.

- Várj! Azt akarod mondani, hogy te is itt vagy? – tátom el a számat, amit ő biztos nem lát a sötétben.

- Igen. Néhány hónappal ezelőtt kaptak el.

- Szörnyű ez a hely!

- Az. De a legjobb esetben amíg tanulmányoznak elaltatnak.

- Ezt, hogy érted?

- Nos felvágnak, kutatnak benned, majd összevarrnak. Próbálnak rájönni, hogy miért vagy ilyen.

- Fúj! – undorodom el.

- Majd megszokod.

- És van olyan, amikor ébren hagynak?

- Igen. Ilyen is előfordul. Megnézik a reakciódat, hogy mi változik a gépükön. Azt ne kérdezd, hogy mi van rajta, mert fogalmam sincs. Nem látok el odaáig.

- Oké, de ne beszéljünk többet erről. Legalább itt had legyek nyugodt.

- Jól van. Akkor miről szeretnél?

- Beszéljünk rólad. Sosem mutatod meg magad?

- Hát általában nem.

- De képes vagy rá?

- Persze!

Egy kis fény keletkezett a vak feketeségbe, ami egy nagy kört alkotott. Közvetlenül előttem egy férfi állt. Barna haja volt, és ragyogó zöld szeme, mint egy macskáé.

- Hát, íme! – mutat végig magán.

- Nem is nézel ki olyan rosszul.

- Kössz. – mosolyodik el, ami ragályos volt így én is azt tettem.

Leültünk a földre és beszélgetni kezdtünk.

- Mi mindent tudsz rólam?

- Szinte mindent. Az egész életedet.

- Honnan?

- Foglalkozási ártalom.

- Aha! Viszont én semmit sem tudok rólad! Szóval beszélj!

- Jól van. Szóval árva vagyok. A szüleim még kiskoromban meghaltak.

- Ó sajnálom. – az együtt éreztem vele, mert tudom milyen az.

- Semmi baj. – legyint. – Aztán árvaházban nevelkedtem. Senkinek sem kellettem, így tizennyolc éves koromban kitettek és a magam ura lettem. Egy ideig az utcán éltem, aztán találtam munkát minden sínen ment, amíg el nem kaptak.

Megsajnáltam szegényt. El sem tudom képzelni milyen árvaházban élni, egyedül. Nincs otthonod, ahova hazatérhetnél a családodhoz. Hogy eltereljem a gondolataimat újabb kérdést szegeztem hozzá.

- És mikor mutatkozott meg az erőd? Hogyan működik?

- Még az árvaházban. Bárkinek a fejébe betudok menni. Van amikor csak beszélek velük, mint veled is, de manipulálni is tudom az álmokat, átalakítani.

- Aha.

- Van még kérdés?

- Nem… nem hinném.

Aztán felébredtem. A fejem hasogat az altatótól és homályosan látok. Egy alak ül mellettem.

- Peter! – suttogom, de amint kitisztul a látásom megdöbbenek, ugyanis Caleb van itt.

- Te?

- Figyelj Tracy…

- Nem! Tűnj innen!

- Kérlek Tracy! Legalább hallgass meg!

Legszívesebben elküldeném a fenébe, de tudni akarom az okát annak, hogy miért elárult.

- Jól van.

- Szóval az anyám engem akar utódául…

- És te belementél! – szakítom félbe.

- Igen, de csak Peter miatt, hogy megvédjem. – szabadkozik.

- Megvédeni? Kitől?

- Tőled. – fogalmam sincs, hogy milyen arcot vághattam, mert teljesen lefagytam. Vajon tudja a… - anyám rábeszélt azzal, hogy nem tudod kordában tartani az erődet. Jól manipulálja az embereket. – kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam.

- Amanda gyűlöli Petert! Becsapott téged!

- Tudom. – süti le a szemét, de a kezét ökölbe szorította. – Petert bezárta és nem enged a közelébe. Ki tudja mit csinál vele!

- Gondolkodhattál volna hamarabb is! – lehet, hogy túl szigorú vagyok, de megérdemli, hogy bűnhődjön.

Csend telepedett le közénk. Egyikünk sem szólalt meg. valami azért fúrta az oldalamat, szóval ezt muszáj megkérdeznem.

- És ami köztünk történt? – úgy festett, mint akit gyomorszájon vágtak – Az valódi volt?

Egy darabig habozott, majd megszólalt.

- Igen Tracy. Az valódi volt.

Őszintén bevallom, nem erre számítottam. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Én nem így érzek iránta… főleg most. Caleb felállt és kifelé indult, de még visszafordult egy pillanatra.

- Mindent megteszek majd, hogy segítsek!

***

Milo

A tűz mindent felemésztett. Amit eddig az otthonunknak mondtunk semmivé foszlott. Akit tudtunk kimenekítettünk a láng martalékaiból, de még így is sokan odavesztek, mint Teddy. Nem tudom mi lesz velünk gyógyító nélkül. Sokan szereztek égési sérüléseket. Taranak is az egyik karja megperzselődött. Ő még szerencsésnek mondható. Van, akinek az arca sebesült meg. A Különítmény tette ezt. Tracyt nem találtam sehol, Peterrel egyetemben. Este láttam őket kifelé futni, szóval tudom, hogy nem haltak meg. Elvitték őket. Az a tetves Különítmény! Reggel közös megegyezés alapján elindultunk, hogy megmentsük őket. Tervezgetünk, majd hozzákezdünk a kiszabadító hadjáratba. Már este van, és még mindig nem hagytuk el Donwert. Hosszú lesz az út New Yorkig, de megfogja érni ezt a sok gyűrődést. Tönkre tesszük a Különítményt!

33. fejezet

Pittyegés. Ez az első dolog, amit érzékelek a körülöttem lévő világból. Aztán a hideg szalad végig a hátamon. Megrázkódok. A szemhéjam nehéz, de végül csak felemelkedik. A plafont látom meg elsőként. Fehér, kockából kitett volt. Elfordítva a fejemet végigszemléltem a szobát. A fal ugyanúgy, mint a plafon is fehér. Mellettem milliónyi kis gép zümmögött. Szinte egyetlenegy bútor sem volt sehol, leszámítva egy széket, plusz az ágyat, vagy mit, amihez le vagyok szíjazva. Amikor felfogtam hol vagyok eluralkodott rajtam a pánik. Itt vagyok a Különítménynél. Elkaptak! Beleborzongok, ha azon gondolkodok, hogy mit fognak velem tenni. És Peter? Őt is elkapták. Féltem. Meg mi lett a többiekkel a gyárban? Sikerült kimenekülniük? És Caleb? Annyi mindenkinek kell állni a sarat miattam. A bűntudat kezd emészteni. Mindenkit cserbenhagytam. Ahogy elmerülök az önsajnáltban lemegy a kilincs. Fel kell, hogy húzzam a nyakamat, mert így senkit sem látok. Egy nő jött be üdvözölni.

- Szervusz Tracy! – hangja mint mindig most is kellemesen csengett, de ott volt benne az a ridegség, melynek hatására, a hideg futkosott a hátamon.

- Maga meg mit keres itt? – szegezem a kérdést az előttem álló Amandának.

- Hát így kell fogadni egy régi ismerőst te kis fruska!

Mellém húzza a széket és leül rá.

- Remélem jól érzed magad nálunk. – úgy döntöttem, hogy csendben maradok, szóval egyenesen a szemébe nézve hallgattam a meséjét – Biztos sejtetted már, hogy a Különítménynek dolgozom. – erre csak bólintottam – Majdnem jó. Ugyanis itt én vagyok a főnök. Eleve a férjem lett volna a következő a sorban, csak szegény uramat elvitte egy szívroham.

- Ja. Pont akkor, amikor ő lett volna a főnök. – teszek szemrehányást.

- Rákellett segítenem egy kicsit az igaz. – a hangjából nyugalom áradt. egyszerűen visszataszító ez a nő. – Biztos érdekel, hogy mi az a Különítmény. – bólintok. – Ezt a létesítményt már évek óta működtetjük. Ahogy a képességgel bírok száma egyre nőtt, úgy lett a világban nagyobb a káosz. Katasztrófák, halálesetek történtek milliónyi számra. Az alapítok azért hozták létre a Különítményt, hogy kordában tartsuk ezeket az erőket. Tanulmányozzuk őket, és igyekezünk az erejükből visszavenni. Vizsgáljuk őket, és dolgozunk egy szérumon, ami képes elvenni és adni képességeket. Az alapítók én, a férjem, néhány ember akiket nem ismersz, és még a szüleid is ott voltak… az igaziak. – A szüleim is? Jó családi biznisz!

- És mi lesz az alanyokkal?

- Ha a sok műtétet és egyéb megpróbáltatásokat túlélik, és nem okoznak csalódást életben maradnak. De akad köztük egy-egy szívósabb is, aki nem engedelmeskedik nekünk. Az ilyeneket sajnos ki kell végeznünk.

Mintha egy satu közre fogná a tüdőmet, kapkodni kezdtem a levegőt.

- Csak úgy megölik őket?

- Ha nem vesszük hasznukat feleslegesek számunkra.

- És mi van a gyerekeivel? Peter…

- Peter nem a fiam! – üvölt rám. – Ezt a jogot már réges-régen elvesztette! – vesz egy mély levegőt, majd visszaült a székére. – de nyugodj meg, ő is itt fekszik valamelyik cellában.

- Hogy lehet ilyen szívtelen? Undorodok magától!

- Nekem igenis számít a családom! – fokozza megint a hangerejét.

- Akkor Caleb? Hisz ő eltűnt a tűzben, amit maguk gyújtottak! – kiabálom én is.

Amanda lágyan, sőt nyugodtan szólal meg.

- Ó édesem. Te tévedésben vagy. – rázza a fejét. – Caleb nem tűnt el. Ő gyújtotta a tűzet.

- Hogy mi? – akad fenn a szemem. Nem, ez nem lehet! – Nem! Ő nem tenne ilyet.

- De édesem, így volt. Szerinted, hogy talált meg olyan gyorsan? Bemértük a telefont, amikor hívtad. Beépült, felmérte nekünk a terepet, majd a legmegfelelőbb pillanatban üzent. Azt bevallom, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan jutott ki, de amint megtörtént, már szaladt is hozzánk, hogy kiértetek.

- És mi van a többiekkel?

- Ó. Hát bevallom, hogy rád fejtem a fogadat, de akik veletek voltak még behoztuk. Jobb ha van tartalék. Viszont a többiek odaveszhettek. – az arcára kiült az elégedettség, amitől rám tört az undor. – Jól vagy kedvesem?

- Nem. Hányok magától.

- Te pimasz! – áll fel és megpofoz.

Csak egy kis csípés. Az edzések megkeményítettek. Viszont érzem, ahogy az arcomba fut a vér. Amanda feláll és az ajtóhoz megy.

- Még valami. Az erődet itt nem tudod használni, ugyanis blokkolva van kicsim. Tudod nem akarom, hogy a sok megerőltetéstől megfájduljon, az a kis csinos fejed.

- Mit fog velem csinálni? – a hangomban ott csilingelt a félelem, hiába próbáltam elfojtani.

- Ó drágám én semmit. – mosolyog, miközben lenyomja a kilincset – Viszont az alkalmazottaim… Könyörögni fogsz a halálért. - azzal megfogta magát és otthagyott.

- Jöjjön vissza! Hallja! Jöjjön vissza! – üvöltöm teli torokból.

Az ajtó újra kinyílik, de már nem Amanda jött be rajta. Két ember, egy férfi és egy nő köpenyben és maszkban odajött hozzám.

- Kérem, ne ficánkoljon! – utasít a nő, miközben egy tűt próbál a karomba szúrni.

- Nem! Hagyjon! – fészkelődök. Jobbra-balra forgolódok, de a szíj mindig visszaránt. Végül a férfi leszorítja a karomat és megkapom az injekciót.

- Mit adtak be nekem? – kérdezem, de már kába vagyok. Nem kell sok, hogy rájöjjek, hogy altatót kaptam. Még pár pillanat erejéig figyeltem őket, ahogy különböző műszereket kötnek rám.

32. fejezet

* 2 nappal később *

Caleb már egész jól beilleszkedett. Összehaverkodott az itteniekkel és már ki is ismerte a helyet. Mi megtartottuk az egy méteres távolságot, de Peter miatt néha muszáj voltunk többet is beszélni egymással egy ,,Sziánál”. Igyekeztük elkerülni egymást, szóval nem igazán tartottam rajta a szemem. De hisz mit árthat?  Mind az utóbbi két napban is én keltem fel először én mentem az edzésre. A fiúk meg mélyen szundítottak, aztán meg csináltak valami közös programot. Még jó, hogy csak Teddyvel kell lennem. Taranak valami dolga akadt, szóval az elmarad. Alleluja! A gyógyítás már egész jól megy. egyszer már majdnem sikerült teljesen felélesztenem egy növényt, csak visszaesett.

- Helló Teddy! – lépek beljebb, amikor észrevettem, hogy van egy beteg. – Hali Kriszti!

Krisztinek egy szép monokli húzódott a szeme alatt, a szája felhasadt, az orra alatt meg rászáradt a vér. Teddy a bal karján tartotta a kezét, és azt gyógyította.

- Mi történt veled? – lépek oda hozzájuk.

- Tara. – fújtat Kriszti.

- Ajjaj! Ezek szerint Milo úgy döntött, hogy másoknak is járjon ki a jóból. – kuncogok.

- Inkább maradj csendben, és menjél hátra. – utasít Teddy. A hangjának élére összerezzentem, de szófogadóan sarkon fordultam és elindultam a hátsószobába.

A szoba mindenféle színben pompázott. Zöld, sárga, piros, lila… Úgy érzem magam, mint egy dzsungelben. Egy-két fa is áll egymás mellett, de Teddy szerint azok nekem még túl nagy darabok. Imádom a növényeket. Luceot állandóan kifele kellett ráncigálnom a szobájából, hogy legyen kint velem valaki. Ezzel csak az volt a baj, hogy ő bent szeretett lenni és a gépén ütni a billentyűzetet. Én meg egyedül nem szeretek kint lenni, mert unatkozom. Viszont, amikor meg süt a nap muszáj, hogy kiüljek a hintaágyra. A nagy növényzet aljától kibányásztam egy széket, majd leültem rá. Teddy nélkül is gyakorolhatnék, de azt nem mondta, csak annyit, hogy jöjjek ide. Miközben ott ücsörögtem nézegettem a pácienseimet. Nem tudom, hogy milyet fogok kapni. Tök szárazat, vagy csak beteget, vagy félig szárazat.

- Hé Teddy! – ordítok, de a fejemet, nem fordítom hátra.

- Mi van kölyök?

- Melyiket csináljam?

- Egyáltalán mit csináltál eddig? – a hangjából kihallottam a szemrehányást, de a viccet is.

- Ültem? – teszem fel a költői kérdést. Hallom, ahogy elneveti magát majd válaszol.

- Csinálj meg először egy beteget, aztán pedig menj át a teljesen szárazra.

- Rendben!

Felálltam, majd egy begóniához léptem. A levelén apró foltok éktelenkedtek, a bimbói meg elsötétedtek. Felé fordítottam a tenyerem és elképzeltem, ahogy a levelek kizöldülnek, a bimbók pedig kinyílnak és gyönyörű lila virágai illatozni kezdenek. Amint kinyitottam a szememet. A virág pont úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Fölé hajoltam és megszagoltam. Az illata kellemesen lengett körbe. Azt jutatta eszembe, amikor mamáéknál a kertben rohangáltam és virágokat szedtem. Megfordultam, és kinéztem egy száradt kórót. Szegény annyira nyeslett, hogy felismerhetetlen a fajtája. Ugyanúgy elképzeltem, ahogy kizöldül és szirmot bont. Mikor a szememről fellebbent a fátyol a szám mosolyra húzódott. Sikerült végre! El sem hiszem! Végre ezen is túl vagyok.

- Teddy! Teddy! – sikítok.

- Mi van kölyök? – kiált.

- Sikerült! – amint megfordultam, hogy megnézzem a virágot, az már ismét felvette régi barna öltözetét. – Vagy mégsem. – hervad le az arcomról a mosoly.

***

Délután megkerestem Lunát. Mostanában nem találkoztunk, hiába egy helyen ,,lakunk”. Ideje valakinek elmondani a titkaimat, mert nem bírom ezt a súlyt. Luna szobájában ültünk az ágyán.

- És megcsókolt.

- Mi van? – tátja el a száját. – De igaz rögtön ellökted magadtól?

A szemével a tekintetemet fürkészi, mire én a számat egy vékony vonalra húzom össze.

- Nem? Tracy?

- Pillanatnyi gyengeség volt.

- És mi van Peterrel?

- Szeretem őt.

- Ha az ember szereti a másikat nem csókolja meg a testvérét!

- Ő csókolt meg!

- De te meg hagytad! – a hangja már a tetőfokon volt.

- Oké, oké.

- És mi lesz most? Elmondod Peternek?

- Isten ments! – forgatom a szememet. – Úgysem számított semmit.

- Biztos? – húzza fel a szemöldökét.

- Igen. Tuti. Csak ő szeret engem, én meg nem.

- Jaj de bonyolult vagy!

- Tudom! – nevetjük el magunkat.

***

Este volt. Mindhárman aludtunk. Mély álomból ébredtem fel, az éjszaka közepén. Egyszerűen rossz érzésem volt. Mintha muszáj lenne felkelnem. Volt valami nyugtalanító a levegőben. Ahogy jobban beleszippantok füstöt érzek. Jaj ne! Az álom!

- Peter! Caleb! – kiáltom mindkettőjüknek a nevét, mire ők az álmot kezdik kidörzsölni a szemükből.

- Mivan? – kérdezi Peter.

- Mennünk kell. Ég a gyár!

- Hogy mi? – ül fel Caleb.

- Gyertek már! Nincs idő! – ezzel kézen fogtam Petert és húzni kezdtem, majd útközben a másik kezemmel Calebet fogtam meg.

Az ajtóhoz érve elengedtem őket, majd felrántottam az ajtót. A forró hő szinte mellbe csapott. Mindenhol tűzet láttam, valamint sikító és szaladgáló embereket.

- Gyertek! – intek nekik, viszont a kezüket már nem fogom meg. Elkezdek szaladni. Szinte versenyt futok a többiekkel. Valaki nekem jött, és majdnem fellökött, de szerencsére Peter még időben talpra rángatott. Újra mozgásba lendültünk. Igyekeztem minden lángot kikerülni, miközben a szememmel Lunat, Jaspert, Milot, Teddyt sőt még Tarat is kerestem, de egyiküket sem láttam. Egyre melegebb lett. A tűz, mint egy parazita, úgy falja fel a gyárat. Egyre többet és többet akar belőle, mígnem elnyeli az egészet. Végül elértünk az ajtóhoz, melynek két szárnya tárva nyitva állt. Gyorsan kiszaladtam. Kint zuhogott az eső, de a tűz erejéből semmit sem vett el. Mikor hátrafordultam Peter állt mögöttem, akit rögtön megöleltem, de Calebet nem láttam sehol. Elszakadtam Petertől. Ő is rögtön megértette mi a helyzet és elindult visszafelé. Én az útjába álltam.

- Peter!

- Ő a bátyám Tracy!

- Tudom! Lehet, hogy a hátsó kijáraton ment.

- Nem, nem…

- Peter! – fogom az arcát a két kezem közé. – megtaláljuk majd. Nézz szét! Itt szinte csak mi vagyunk, plusz pár ember.

A pár ember négyet jelentett. Épp magamhoz öleltem volna megint, amikor hangokat hallok. Dübörgő léptek zaja csendül fel, majd egy férfihang szólal meg élesen.

- Tegyék fel a kezüket!

Szétnézek és kommandósnak öltözött katonák vettek minket körül. Úgy húszan lehettek.

- A Különítmény! – szólok oda Peternek, miközben megszorítom a kezét.

- Nem lesz semmi baj. – próbál Peter megnyugtatni.

- Azt mondtam tegyék fel a kezüket. – néhányan engedelmeskednek, de mi még mindig ugyanúgy állunk.

- Peter! Minden megváltozik! – szembefordulok vele és megcsókolom.

A csók heves volt, de rövid. Elszakadtam tőle, majd a hozzám legközelebb eső férfihoz kezdtem el rohanni. Épp lőni készült, amikor kiütöttem a kezéből a pisztolyt és egy rúgással a földre terítettem. Épp a pisztoly után szaladok, amikor valaki meghúzta a ravaszt. Valami szúrást éreztem a nyakamon. Ahogy kihúztam egy altatólövedék nézett rám a tenyeremből. Foltokat kezdtem látni, majd minden kezdett elhomályosulni. Elgyengültem, majd a térdem összebicsaklott. Még láttam Petert miközben odaszalad felém és a nevemet kiáltja, majd végleg lecsuktam a szememet.