Reggel Milo irodájába
kellett menni egyeztetni a mai edzést.
- És mivel kezünk? –
kérdezem izgatottan.
- Nos mivel a még meglévő
képességeidet sem tudod megfelelően használni, először azt fejlesztjük.
- Oké. – bólintok.
Nem ezzel akartam.
Reménykedte , hogy valami újat tanulok, de nem így lett.
- Először a telepataságodat
fejlesszük.
- Jó.
- Próbálj belenézni a
fejembe, hogy mire gondolok most!
Nézek rá… vagyis inkább a
fejére.
Gyerünk már! Mire gondolsz!
- De, hogyan csináljam?
- Összpontosíts!
- Kössz! Nagy segítség
vagy.
- Mikor csináltál utoljára
ilyet?
- Hát, ha még nem is
gondolat olvasást, de beszéltem már mások fejében.
- És mikor is? – int a
kezével türelmetlenül.
- Utoljára tegnap, amikor
elkaptatok beszéltem Peterhöz.
- És, hogyan csináltad?
Tudatosan?
- Igen!
- Mit éreztél akkor?
- Félelmet.
- És a többinél?
- Az álmokat nem tudom, de
a telekinézis is főleg a félelem miatt jött elő jobban, kivéve egyszer, amikor
egy ütőt mozgattam meg, a tűznél is a félelem volt, de akkor Peter segített.
- Hogyan?
- Mondta, hogy képzeljem el
a tüzet satöbbi.
- Oké. Most a félelemmel
nem próbálkozunk, – Most? És később? – hanem az összpontosítást gyakoroljuk.
Csak engem nézz! Képzeld el, ahogy belemászol a fejembe, ahogy látod a
mondatokat, az emlékeimet, mindent ami én vagyok.
Úgy teszek, ahogy ő mondta.
Elképzelek mindent. Látom magam előtt. Látom, ahogy… ahogy kisgyerekekként
fogócskázunk az udvaron, amikor Milo kézen fogva sétál az anyukájával a járdán,
ahogy lecsúszik egy csúszdán. És egyre több és több emlék! Sőt túl sok emlék. A
fejemben érzem, ahogy pattognak az erek. Mintha valaki ollóval vágdosná őket.
Iszonyúan fáj. Próbálok megszólalni, de nagyon nehezen megy. Üvölteni akarok,
de egy hang sem jön ki a torkomból.
Aztán hűvös kezek ragadják
meg az enyémet.
- Hé! Tracy! Tracy! Nyugodj
le! Nézz rám! – a hang kiszakít a képekből.
Milo térdepel a székem
előtt.
- Jól vagy?
- Igen. Sikerült, csak
aztán nem múlt el és a fejem… mintha szétakarna durranni.
- Nagyon erős vagy, de még
nem tudod használni megfelelően. Elszaladt veled a ló. Meg kell tanulnod
uralni.
- Jó, de hogyan?
- Nem tudom, de
megcsináljuk. Mikor folytassuk?
- Most!
- Biztos vagy benne?
- Igen.
- Jó, akkor kezdjük!
És ez így ment egész nap.
Sőt a következő nap is, de akkora már belejöttem. Már előtudtam hívni, és a nap
végére már uralni is tudtam.
- Végre! Ezt el sem hiszem!
Sikerült!
- Igen, jó voltál. De még
sok dolgunk lesz.
- Tudom. – sóhajtok egyet.
Ha ez is ilyen nehéz volt, milyen lesz a többi? – És mi következik holnap?
- A telekinézis.
***
Amíg én edzésen vagyok
Peter úgymond barátokat szerez. Főleg Jasperrel lóg, akivel még mindig nem
sikerült találkoznom.
Éppen mentem volna az iroda
felé, amikor Milo lépett ki rajta.
- Most nem itt leszünk.
- Hanem? – nézek
zavarodottan.
- Bemutatnálak valakinek.
Végig sétáltunk egy hosszú
folyosón, majd az egyik ajtón nyitottunk be. A teremben egy csomó tányér, vára
és egyéb tárgyak voltak találhatók, valamint egy lány állt ott. Egy kicsit
molett az alkata, duci az arca és vállig érő szőke haja van.
- Tracy bemutatlak Abbynek.
- Szia. – üdvözlöm,
miközben kezet fogunk.
- Ő is tárgyakat mozgat,
vagyis nagy segítségünk lesz.
- Oké. És mit kell
csinálnom.
- Emlékszel az utóbbi
leckére?
- Igen. – bólintok -
Képzeljem el magam elé.
- Pontosan. Biztos feltűnt
neked ez a sok lom. Az első dolgod az lesz, hogy a falon megrajzolt karikába
dobd bele őket.
- És utána? –
kíváncsiskodok.
- Azt majd megtudod, amikor
végeztél.
Bele kell törődnöm, hogy
Miloból nem igazán tudok kiszedni semmit. Először a falat kerestem meg amin
rajta van a karika. Nem volt sem nagy, sem kicsi. Pont közepesnek mondható. A
faltól egy kicsit messzebb volt húzva egy fehér vonal. Nem volt kérdés, hogy arra
kell állnom, így hát úgy is tettem. A szemem egy tányéron akadt meg.
Elképzeltem magam előtt, ahogy felemelem és már a levegőben is volt. Mivel
dobni már dobtam azt nem kell elképzelni. Intettem egyet a kezemmel és már
repült is a tányér, ami a falnak csapódott. Kis millió darabra hullott szét
nagy zajt csapva. Csak egy volt a bökkenő: nem a körbe ment.
- De ezt hogyan? – nézek,
mint egy fogyatékos.
- Nem összpontosítottál!
Nem a karikával, hanem a tányérral foglalkoztál. – szólal meg most először Abby.
– Figyelj!
Ő is felkap egy vázát és
egyenesen a célba repíti.
- Próbáld újra!
De a következő sem
sikerült, és az azutáni sem, és az azutáni sem. Ez így ment estig, amikor már
profin lőttem a még épségben megmaradt dolgokat.
- Ügyes. – áll mellém Milo,
aki már délelőtt itt hagyott minket. – Már csak egy feladat vár rád a mai nap.
Abby létszíves! – int neki, mire a lány oda áll a falhoz velünk szembe. – A
feladatod a szilánkokkal pontosan körberakni Abbyt.
- Mi van? És mi lesz, ha a
szeme közé megy?
- Ugyan már aranyom! –
szólal meg Abby – Megállítom akkor, ha látom.
- És ha nem? – nem igazán
nyugtatott meg az, amit Abby mondott.
- Akkor nem. – ezzel le is
zárult a téma.
Behunytam a szemem és vettem
egy mély levegőt. Mire kinyitottam már az összes szilánk a levegőben volt.
Láttam magam előtt Abbyt, ahogy körülötte a sok kis szilánk csillog.
Elengedtem. Mindegyik felé szállt, majd hang nélkül beleállt a falba. Az egész
egy másodperc alatt zajlott le. Visszatartottam a levegőt. Végig mértem a
lányt, aki még mindig megmerevedve áll a fal előtt. Semmi baja. Sehol egy vérző
seb. Nagykő esett le a szívemről. Kifújtam a levegőt. Abby odajön hozzám és
Milohoz, aki mellettem áll.
- Ügyes! Csak a kezemet
karcoltad meg egy kicsit. – mutatja a kézfejét, amin egy olyan seb van, mintha
egy cica karmolta volna ki.
- Remek! Gyorsan tanulsz.
Aztán elindultunk kifelé.
- Holnap pihensz. Bulizni
fogunk.
- Miért? – nézek rá. Minek
kell bulizni?
- Nem tudom. Csak úgy. De
holnapután folytatjuk, és elkezdjük kihozni belőled a többi képességet.
- Ez az!
- Melyiket szeretnéd?
- Ezt meg, hogy érted?
- Állítólag minden
képességgel rendelkezel. Melyiket akarod először?
Gondolkozok egy darabig,
míg eszembe nem jut, hogy van valami amit mindig is akartam.
- A repülés!
