39. fejezet

Dermedtem álltam egyhelyben, tekintetem Alexre szegeződött.

- Ugyan már Tracy! – kezdi nyájas hangon – Ne vedd magadra.

- De miért Alex? Miért csinálod ezt? Miért kellett megölnöd? – préselte ki magamból a szavakat, miközben tekintetem Milo holttestére siklott.

- Ilyen vagyok. – tárta szét a karjait – Egy hatalom mániás. Egy pszichopata. Milot amúgy – nézett rá ő is a testre – csak szórakozásból öltem meg, viszont jó szupererősnek is lenni.

Egy ideig nem szóltam, csak meredtem magam elé. Kavarodtak a gondolataim. Milo és Alex, Alex és Milo, a Különítmény, az álmok.

- Miért küldted nekem azokat az álmokat, amikben megölnek?

- Hogy felkészítselek. – húzta a száját egy hatalmas vigyorra.

- De mire?

- A velem való találkozásra. Hogy készülj fel, mert közeledek, és ha elkaplak, nem kegyelmezek, akármilyen erős is ez a kötelék köztünk.

- Kötelék? – a hangom szinte hisztérkusan hangzott – Mi a fenéről beszélsz te?

- Jaj, te szegény, szegény pára. Hát nem tudod? – tátja el a száját és a kezét elé teszi színpadiasan. – Még szép, hogy nem tudod! – vigyorodik el – Mert aki eltudta volna mondani, az mind meghalt. – nevetett fel őrülten. Most értem el oda, hogy félni kezdtem. Az még más, ha ereje van az ellenfélnek, de ha az még őrült is, akkor ez extra veszélyes.

- Emlékszem kisbabakorodban nagyon cuki voltál. – mereng a semmibe – Folyton mosolyogtál. Nagyon szerettelek.

- Mit akarsz ezzel mondani? Hogy ismerhettél te engem akkor? – a hangom, akaratom ellenére is megremegett.

- Aztán, ahogy nőttem meggyűlöltelek. – néz rám őrült tűzzel a szemében. A kérdésemet megválaszolatlanul hagyta, bár biztosra veszem, hogy a sztori végén megkapom a választ. – Anyáék folytan csak veled foglalkoztak, míg engem semmibe vettek. – Anyáék? Remegni kezdett a lábam. -  Egy őrült pszichológusra bíztak minden nap. Azt mondogatták, hogy te vagy a legerősebb mindenki közül. És én meg mit tudok csinálni? Álmokban járkálni, megmutatni a fránya helyes utat! – kiabálta, majd halkan folytatta tovább - Az egyik éjjel elhatároztam, hogy véget vetek ennek. Véget vetek neked. Mikor apáék már lefeküdtek, a konyhából elcsentem egy gyufát. – szinte látom a tekintetében, hogy mennyire élvezte a helyzetet – Bementem a hálószobába, ahol mindenki békésen aludt. Anya, apa és te. Majd meggyújtottam a gyufát. – a tenyerét kinyitotta, amiben tűz lobogott fel. Gyermekien kezdte el nézni. – Egyenesen a bölcsődbe dobtam. A tűz csak terjengett, míg végül te is felkeltél rá és keservesen sírni kezdtél. Én meg csak álltam ott és néztem. Látni akartam, ahogy a tűz martaléka leszel. Viszont ŐK is felkeltek. Anya rögtön a bölcsőhöz futott sikoltozva, míg apa engem kezdett el rázogatni, hogy mit tettem. Ő maga mondta azt a szemembe, hogy őrült vagyok. – nézett fel rám és vihogni kezdett. – A saját apám, érted? Végül rájöttem, hogy ők nem szeretnek engem.  Sarkon fordultam. A tűz már mindent ellepett. Hallottam anyám sikoltozását, miközben a tűz áldozatává lett. Apám odasietett, hogy megmentse, de már későn. Én már az ajtóban álltam. Még utoljára visszanéztem rá, majd kulcsra bezártam az ajtót. Azt hittem, hogy meghaltál, de néhány hónappal ezelőtt hallottam egy olyan hírt, hogy egy lánynak megvan minden ereje. Ekkor tudtam, hogy túlélted a tűzvészt. És, hogy meg kell öljelek drága húgocskám! – kacagott fel.

A lábamon már alig bírtam állni. Túl sok volt ez egyszerre. Alex a bátyám! És kegyetlenül végzett a szüleimmel.

- Megölted őket! – sikítottam fel hirtelen támadt haragomban. A testemet valami energia löket kezdte átjárni. Lüktetett bennem.

- Igen meg. – vigyorodott el – De nyugodj meg, majd téged is utánuk küldelek.

- Akkor gyere! – a bennem támadt magabiztosságtól még én is meglepődtem.

- Majd később. Amikor már teljesen felkészültél. Viszlát hugicám! – mosolyodott el, majd felém dobta a már el is felejtett tűzlabdát. A kezemet felemeltem és a tűz semmivé vált. Mikor körülnéztem Alexnek már hűlt helyét találtam. Én attól befutottam a bokrok útvesztőjébe őrülten a nevét kiáltva. Végül elértem a szökőkúthoz, vagyis a közepéig. Dühömben sikítottam egyet, majd összerogytam és sírva fakadtam.

38. fejezet

Az ünneplésre egy meleg nyári estét fogtunk ki. Egy fekete ruhát vettem fel, a hajamat meg kiengedtem. Luna várt rám az ajtóban. Ő egy azúrkék ruhát viselt, és a haja loknikban esett vállára.

- Hú! Csini vagy!

- Attól te sem panaszkodhatsz! – kacsintott rám.

Ezután egymásba karolva indultunk útnak. Peter szobájába is belestem, de csalódásomra ő még mindig aludt. A bulit a kertben tartottuk. Őszintén bevallva a látvány meglepett. Az udvart délelőtt nem volt alkalmam megnézni, de most az elém táruló látványtól a lélegzetem is elállt. Mindent beborított a szép zöld gyep. Ízlésesen elhelyezett fák ringatóztak a lágy szélben, valamint színes virágok tarkították az udvart. Messzebb bokrok együttese alakított egy útvesztőt, melynek közepén egy szökőkút csobogott. A vízen megcsillantak a csillagok fényei. A buli egészen másmilyen, mint az, amelyiken utoljára vettem részt. A levegőben lampionok világították meg a felszínt, amiket a fákra függesztettek ki. A teraszon egy asztal állt roskadásig megrakva elemózsiával és piával. Innen nem messze egy tábortűz lobogott, amely megvilágította a köré gyűlt emberek arcát. Volt, aki farönkökön foglalt helyett, és olyan is, aki lepedőkön hevenyészett. A zene most nem magnóból szólt, hanem rendes élő zene töltötte be az éjjeli csendet. Néhányan gitárt ragadtak a kezükbe, mások meg énekeltek, miközben tücskök vonói kísérték őket. Milo egy farönkön ült Taraval, ölében egy gitárral. Intett, hogy menjünk oda hozzá. Mikor letelepedtünk mellé felállt a poharával a kezében, mire a zene elállt.

- Szeretnék köszönetet mondani nektek. Nektek, akik mindig mellettem voltatok, akármilyen esélytelennek is tűnt a siker! Nektek, akik végig kitartottatok, még ha a helyzetünk cseppet sem állt fényesen! Nektek, akik nélkül nem tudtuk volna legyőzni az ellenséget! És végül neked Tracy Saunders. – Ebben a pillanatban még levegőt is alig mertem venni. Néhányan rám-rám pillantottak a beszéd közben. – Neked, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre! – megemelte a poharát – Tracyre!

Mindenki Milot utánozva, a poharát a magasba tartva a nevemet mondta, amitől az arcomat elöntötte a pír. Ezután Milohoz hajoltam és azt suttogtam:

- Remek vezető lett belőled.

Ezután beszélgettünk. Mindenki elmondta a saját történetét, melyek között akadt egy pár vicces sztori is. Aztán Milo a kezébe vette a hangszerét, majd játszani kezdett rajta. Aki tehette kísérte őt. A dalra mindenki énekelni kezdett. Ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy itthon vagyok a világban.

***

Már a tűz is csak parázslott. Az egész banda elterülve aludt. Milo felállt, gondolom azért, hogy egy kis tűzifát hozzon a kert hátsó részéből. Már én is félálomban voltam, amikor egy kiáltást halottam. Milo kiáltását. Rögtön felpattantam, de rajtam kívül mindenki öntudatlanul feküdt. Lehet, hogy csak hallucináltam, de jobb, ha utána járok. A távolságot inkább futva tettem meg, mert ki tudja! Lehet, hogy mégis veszélyben van. Mikor az útvesztő elé értem megláttam Milot, amint egy alakkal beszél, de a személy nekem háttal állt. Egy kicsit megnyugodtam, de ez rögtön eltűnt, amikor az idegen Milot a torkánál fogva felemelte a levegőbe. Milo akárhogy próbálkozott nem tudott kikeveredni a szorításból, pedig hihetetlenül erős. Aztán megpillantott engem. Szinte könyörgően tekintett rám és a hangját hallottam a fejemben. Fuss! De én nem futottam. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal. A sötét alak belenyúlt Milo mellkasába, majd kitépte a szívét. Egy néma sikoly hagyta el a torkomat. Milo tekintete elsötétült. A mellkasán egy vörös tátongó lyuk állt, majd ernyedt teste a földre zuhant. Ezután a gyilkos, véres kezével összeszorította a kivett szívet, ami elporhadt. Rögtön tudtam, hogy Warrik áll velem szembe, de amikor megfordult megállt bennem az ütő. Erre senki sem készíthetett fel. A férfi barna haját a szél borzolta, zöld szeme csillogott az éjszakában. Warrik nem más volt, mint Alex!

37. fejezet

Lassan nyitottam ki a szememet. Nem is tudtam, hogy három meglepetésben lesz részem. Az egyik, hogy egy pihe-puha ágyban keltem. Édes Istenem, hogy ez mennyire jó! Már nem is emlékszem, hogy mikor feküdtem egy normális ágyban. Bár még egy kicsit mindig láttam a fekete foltokat, amik a szobában keringtek egy alakot pillantottam meg. Ez a másik meglepetés, ugyanis Tara ült az ágyam melletti székben.

- Szervusz! – köszöntött kedves mosollyal. Meghaltam?

- Szia! Mi történt? – tápászkodok ülőhelyzetbe, de máris megbántam, mert iszonyatos fájdalom nyilallt a hasamba, és a hátamba egyaránt, de összeszorítottam a fogamat. Ez volt a harmadik meglepetés. Teddy már rég meggyógyított volna. – És hol van Teddy?

- Elvesztettük őt a tűzben. – erre nem felelhettem semmit, helyette inkább magamat vettem szemügyre a takaró alatt. Ugyanaz a ruha volt rajtam, amit a Különítményben is viseltem. Megnyugodtam, hogy senki sem öltöztetett át. Mert az eléggé… bizarr! Feljebb húzva a pólót egy gézt pillantottam meg, ami körbetekerve feszült rám. Ezután ismét Tarara szegeztem a figyelmemet.

- Mennyi ideig ,,aludtam”?

- Csak két napot. – CSAK? Ezzel már is sok időt vesztegettem el.

- És mi is történt pontosan, miután lelőttek?

- A kiszabadított rabokkal együtt levertük a Különítményt, ami így megsemmisült. Főleg vezető nélkül nem tudnak mit csinálni. Vége van! – vigyorgott, de amikor észrevette, hogy én nem igazán veszek részt az örömében tovább folytatta. Lett egy olyan megérzésem hogy, mivel nincs többé a Különítmény Taranak egy egészen új arcát ismerhetem meg. Már beszívta a levegőt, de amikor nyitotta a száját közbe szóltam.

- És mi van, ha új vezetőt állítanak az élére?

- Tracy! – kezdte nyugodt, ám de komoly hangon. – Maga az épület is oda lett. Nem maradt az égvilágon semmi belőle! A katonákat is leszereltük. – Leszerelték, vagy megölték? – Már nincs mitől tartani! – Mikor látta, hogy nincs több mondanivalóm folytatta. – Caleb hozott ide a szállásra.

- Tényleg, hol vagyunk? – kérdeztem, miközben körülnéztem a szobában. A falat fehérre festették, az egyik oldalán egy hatalmas szekrénnyel, a túloldalán egy íróasztal állt, és egy másik ajtó is nyílt, ami gondolom a fürdőszobába vezetett.

- Marcus találta meg nekünk ezt a helyet. New York külvárosában vagyunk. Mondhatjuk úgy, hogy egy házban. Egy jó nagy hatalmas házban, vagy inkább palotában! Van még egy hatalmas kert is! Az összes volt rab itt van. Peter is az egyik szobában van. – erre felkaptam a fejem. Annyi kérdés tobzódott fel bennem, de amikor már tátottam a számat Tara rögtön beszélni kezdett. – Igen, már beadtuk neki az ellenszert, de még nem ébredt fel.

- Mikor mehetek el hozzá?

- Nem sokára. – próbált lenyugtatni, de a pulzusom egyre gyorsabban lüktetett. – Először zuhanyozz le – biccentett a fürdő felé – majd öltözz fel – most meg a szekrény felé – aztán majd elkísérlek Peterhöz.

Bólintottam, mire ő kilépett a szobából. A fürdő is egész jól nézett ki. Bár káddal nem szolgálhatott, de én nagyon hálás voltam a benne található zuhanyzóért. Rögtön a meleg víz alá bújtam és hagytam, hogy lemossak magamról mindent. A koszt, a bajokat, minden gondot. Még a hajamat is megmostam. Felfrissültem léptem ki a fülkéből, majd megszárítottam a hajamat és lófarokba kötöttem. Ezután a gardróbban kutattam, míg végül a választásom egy farmerra, meg egy rövid ujjú fekete pólóra. Megfogtam a kilincset és hezitáltam. Tudtam, hogy egy új fejezet kezdődik az életemben. Lenyomtam a kilincset és eltátottam a számat. Tara szavával élve egy kastélyba toppantam. A folyosón, mely egy kört írt le vörös szőnyeg kísért utadon, valamint képek követtek a szemükkel, egy-két szobrok kíséretében. A márványozott korláthoz rohantam. A földszinten szintúgy képek, szőnyeg és szobrok is láthatóak, de volt ott fehér bársony kanapé, plazmatévé, növények, és a közepén egy… szökőkút! A hatalmas ablakokon beszűrődött a napfény, ami így beragyogta az egész házat. A lépcsők is márványból készültek, amik felfelé vezettek. Mi az elsőn voltunk, de ahogy felnéztem kissé beleszédültem. Körülbelül még öt emelet lehetett felettünk. De a hely nem volt kihalt. Mindenhol emberek nyüzsögtek. Néhány eléggé fura fazon is akadt köztük, de ezt inkább nem részletezném. Legyen annyi elég, hogy meztelenül fürödtek a szökőkútban, ami engem egy kicsit sokkolt. Bár nem tagadom, egyes embereket még szívesen elnéztem volna egy darabig. Tara kézen fogva vezetett. Ahogy haladtunk éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Pedig semmit sem csináltam. Végül ugyanazon az emeleten egy szobába nyitott be. Ez viszont máshogy nézett ki. A falat sötétkékre festették. Ugyanúgy volt egy szekrény, egy íróasztal, egy fürdőszoba és egy ágy, amin rajta feküdt Ő. Gyorsan beszaladtam, míg Tara magunkra hagyott minket. Leültem az ágy szélére és csak néztem őt. Olyan békésnek tűnt. Mintha a világban minden normális lenne. Elkezdtem a haját simogatni, majd a kezem az arcára tévedt. Ott írtam le köröket a homlokától a szájáig, ahol megálltam. Elkomorodtam. Olyan régen voltunk már úgy igazán együtt. Aztán halk kopogást hallottam az ajtó felől. Nem feleltem semmit, de az illető már be is toppant. Milo állt a küszöbön, majd behúzva maga mögött az ajtót, leült mellém és megölelt.

- Tudod, hogy rám ijesztettél?

- Talán. – mosolyodtam el.

- Nemsokára fel fog ébredni. – nézett Peterre. – Amúgy készülj, mert este ünnepelünk.

- Ünnepelünk? – biztos furcsán nézhettem rá, mert elnevette magát.

- Mivel megsemmisült a Különítmény már nem kell rejtőzködnünk, de főleg a Te tiszteletedre csináljuk a partit.

- Az enyémre? – kerekedett el szemem.

- Igen! Megölted Amanda Palmert, Tracy! – vigyorgott. – Ez nagyon nagy tett! Főleg miattad nyertük meg ezt a háborút! – Háború. Érdekes szó ez erre. Inkább a nagy csatákra mondanám, hogy háború, de ez nem igazán volt nevezhető annak. Inkább szabadságharcnak mondanám.

- Értem. – bólintottam. Nem Amanda volt az első ember, akit már megöltem, de azért ez mégis más volt. Az első csak baleset volt, de ez! Megakartam ölni őt. Tudatában voltam ennek és ami megijeszt az az, hogy még élveztem is.

- Gyere! Odakísérlek a többiekhez. – a kezét nyújtotta, aztán felrántott az ágyról. – Ideje mulatozni már egy kicsit. – Igaza volt! Végre gondok nélkül élhetem az életemet. Megérdemeljük ezt a pihenést! A földszinten gyűltünk össze. Én, Luna, Milo, Tara, Jasper, Caleb és meglepetésemre még Alex is ott volt. Mindenkit jó erősen magamhoz öleltem, majd beszélgettünk, és sokat nevettünk. Ekkor jöttem rá, hogy ők is a családomhoz tartoznak! Egyiküket sem akarom elveszíteni többé!

36. fejezet

A torkomban dobogott a szívem, amikor megcsillant valami. Egy tompa puffanás és volt, nincs Peter.  Levegő után kapkodtam, miközben kitisztult a kép, és Calebet pillantottam meg. Ő a kezét nyújtotta, majd felrántott.

- Köszi. – néztem szomorúan a földön elterülő Peterre.

- Mondtam, hogy segítek. – mosolyodott el. Közben már Miloék is mellénk léptek.

- Te meg mi a fenét művelsz itt? – állt rögtön neki Milo.

- Segíteni jöttem!

- És ugyan miért segítenél te nekünk? – Milo egyre közelebb és közelebb ért Calebhez.

- Elég annyit tudnod, hogy nem miattad teszem! – nézett rá hűvösen. – Egy: gondolt valaki Tracy szüleire? – tárja szét a karját.

- A családom! – esek kétségbe. Róluk el is feledkeztem. Hogy felejthettem el őket? – Hol vannak?

- Nyugodj meg, már épségben hazavittem őket, még az elején. – nyugtatott meg, majd folytatta a felsorolást. – És Petert, hogy a fenébe akarjátok meggyógyítani? Hm?

Erre még Milo sem tudott mit mondani. Én sem tudtam a megoldást.

- Itt megtalálható az ellenszérum is. De most kell lépnünk, mielőtt a lázadás eltörölne mindent!

A fejemben rögtön összeállt a kép.

- Én és Caleb megyünk az ellenszerért, ti meg elviszitek Petert világos?

- Tracy… - kezdi Milo, de én leintettem.

- Menjetek! – kiabáltam, mert a nagy hangzavarban már a saját hangomat sem hallottam. Aztán Caleb vezetésével kimentem a szobából. Nagy tömegen kellett átkecmeregnünk, de végül elértünk egy nagy páncélajtóhoz, amit azonosítóval lehetett kinyitni. Caleb odarakta a kártyáját, majd az ajtó felnyílt. Egy folyosó tárult elénk, amit bevilágított a baljósló piros fény. Az út végén egy ajtó állt. Amikor benyitottunk két őrt és Amanda Palmert találtuk az irodában. Mikor meglátta, hogy kivel érkezett a fia, a szeme elkerekedett.

- Caleb? Te meg mit csinálsz? – a családi dráma közben – ami engem egyáltalán nem érdekelt – a két testőr ránk szegezte a fegyverét. Mivel nem volt tervünk rögtönözni kell.

- Amit már régen meg kellett volna! – mondta Caleb.

Szinte másodpercek töredéke alatt történt az egész. Nem is voltam képes teljesen felfogni. Caleb az egyik pillanatban még mellettem állt, a másikban pedig az őrök már a padlón feküdtek. Aztán ismét visszatért mellém, majd egy pisztolyt tartott az anyja felé.

- Caleb. – kezdte nyugodt hangon Amanda. – Tudom most összevagy zavarodva. Nyugodj meg és beszéljük meg ezt.

- Nincs mit megbeszélnünk!

- Nem akarlak bántani, fiam. – mondja, de mielőtt Caleb válaszolhatott volna közbeszóltam.

- Csak az ellenszert akarjuk! Hol van? – léptem előrébb Caleb mellől.

- Ezért az ekkora felhajtás? Pf! – hiába ez a nem törődöm szöveg, láttam a szemében a félelmet. A kezét felemelve hátrált a szoba végében lévő szekrényhez, majd matatni kezdett benne. Végül megfordult és felmutatta az ellenszert. – Itt van! – mosolyodott el. Ebben a mosolyban volt valami ijesztő.

Ugyanebben a pillanatban Caleb felsikoltott, a kezeit a fejéhez szorította és térdre rogyott. A fegyver elcsúszott.

- Sajnálom fiam. – mondta Amanda. – Mit esztek ti ebben a lányban? Miért olyan különleges? – Caleb a földre roskadt és már egy hang sem csúszott ki a torkán. Egyenesen rám meredt. – Elveszítettem mindkét fiamat miattad!

Számomra elég volt. Elég volt, hogy folyton bemocskol, hogy mindenkit bánt, akit szeretek. Ideje, hogy a sarkamra álljak!

- Nem! Maga miatt mentek el a fiai! Petert már gyerekkorában elvesztette, most meg a drága, kedvenc fiacskáját is elveszítette! Mondja csak, milyen érzés, hogy a gyerekei utálják? Csak a hatalom érdekli magát! Maga egy szörnyeteg! – a szavak szinte maguktól jöttek a számra. Amandát sikerült felbosszantanom. Szinte láttam, ahogy elönti a méreg. A táskájából előhúzott egy pisztolyt és rám szegezte, majd meghúzta a ravaszt. Én kiraktam magam elé a kezemet, mire a nekem szánt golyó megállt a levegőben, majd leesett a földre. A nő elkerekedett szemmel nézte végig szerencsétlen próbálkozását. Felébresztette a bennem szunnyadó szörnyeteget, ami nagy hiba volt. Úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg. Ismét kitéve a kezemet egy energialökettel Amandát a szekrénynek löktem. Miközben ő feltápászkodott kezében a szérummal én magamhoz vonzottam az elejtett pisztolyt.

- Viszlát Amanda! – majd meghúztam a ravaszt.

Amanda hátrahőkölt és a mellkasára szorította a kezét, majd összerogyott. Míg ő kínlódott és szépen odasétáltam hozzá és elvettem a keze elől a szérumot.

- Vége van. Vesztettél! – mosolyodtam el, majd hátat fordítva neki az ajtó felé igyekeztem. Caleb már nagyjából talpon volt. – Ideje menni! – mutattam fel a kezemben lévő szérumot. Caleb ment elől, de amikor én is kiértem volna iszonyatos fájdalom hasított belém. Felkiáltottam, és elestem. Ahogy lenéztem magamon, a hasamtól lefelé végig folyt a vér. Caleb odasietett hozzám, de nem igazán törődtem vele. Minden eltompult. A hangok, a képek. Jobbra fordítottam a fejemet és utoljára még Amanda Palmer holttestét láttam egy elsült fegyverrel a kezében.

Díj 2

Nagy öröm számomra, hogy már másodjára is megkaptam ezt a díjat! Nagyon köszönöm Trixii-nek!

 

Szabályok:

Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!

·         Olvasd el annak a blogját akitől a díjat kaptad!

·         Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

·         Írj 12 dolgot a saját blogodról!

·         Válaszolj a díjazó által feltett kérdésekre!

·         Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!

·         Kommentelj annak a blogján egy általad választott fejezethez, hiszen ez mindenkinek visszajelzés! Ez lehet kritika vagy véleményezés, a lényeg, hogy építő jellege legyen.

·         Cseréljetek linket!

·         Küldd tovább tizenkét embernek a díjat!

·         Tedd ki a "plecsnit egy jól látható helyre, hogy az én blogomra vezessen!

12. dolog Trixxi blogjáról:

1. A főszereplőt Lydiának hívják.

2. Lydia legjobb barátja Scott, akivel később összejön.

3. A részek évadokban vannak írva.

4. Az 1. évadban a személyes kapcsolatok kerülnek előtérbe.

5. A 2. évadban egy zaklató tűnik fel Lydia életében.

6. Az év ad végén Lydia megsebesül.

7. Lydia legjobb barátnője Lucy.

8. Scott legjobb barátja Adam.

9. Lucy és Adam együtt vannak.

10. Lydia apukája már nem él.

11. Van egy gyerekkori barátnője Lydiának, Alison.

12. Alison és Lydia apukája barátok voltak.

12, dolog a saját blogomról:

Ezt kihagyom, mert már egyszer elmondtam.

Válaszaim Trixii kérdéseire:

1. A díj miatt el kellett olvasnod a blogot. Hogy tetszett?

Szerintem nagyon jó, csak sajnos mostanában már nem igazán érek rá olvasni.

2. Fogod ezután is olvasni?

Igyekszem.

3. Melyik a kedvenc jeleneted a történetből?

Őszintén megmondva nincs ilyen.

4. Melyik a kedvenc évadod?

A 2., mert nagyon izgalmas.

5. Ki a kedvenc szereplőd és miért?

Fú, nehéz kérdés. Talán Scott-ot mondanám, mert mindig megnevettet.

6. Mi a véleményed Scott és Lydia kapcsolatáról?

Hát eléggé bonyolult. De nagyon szeretik egymást, és szerintem együtt átvészelik majd a nehézségeket.

7. Milyennek gondolod Lydiát?

Egy erős személyiségnek, aki a végsőkig küzd.

8. Ha életre kelthetnél egy szereplőt a történetből, ki lenne az?

Scott.

9. Kinek a helyébe lennél legszívesebben a történetből?

Hát, úgy igazából senkiében.

10. Szerinted kinek lesz egy ikertestvére?

 Scottnak.

11. Szerinted Scott és Lydi valahogy összefognak jönni rendesen?

Szerintem igen.

12. Mi a véleményed Alisonról?

Segít Lydia-nak, ahogy csak tud. Szerintem jó barátnő.

A ,,Kérdéseim a saját blogommal kapcsolatban”-t és a ,,Díjazottaim”-at szintén kihagyom, mert már nem tudok más blogokat mondani.