4. fejezet

A születésnapom ünneplésén érezni lehetett a feszültséget köztem és anyáék között. Nem tudom, hogy mikor fogok nekik megbocsátani. De Luke érdekében fent kell tartani a látszatot. Az ünneplés után néztük még egy kicsit a tévét, és most én választhattam filmet. Aztán mindenki ment lefeküdni.

***

Meleg van. Füst marja a torkomat. Szétnézek. Ég a ház!

-  Anya! Apa! Valaki! - senki sem felel. A másik pillanatban már kint állok, és az égő házunkat nézem. Szirénák. A családom sehol sincs. Én meg csak futok és futok.

***

Felriadok. Ez most valami egészen más volt. Gyorsan szétnézek, hogy sehol sem tűz, de nincs. Fellélegzek, majd az órára nézek. Hét óra. Nyögök egyet és az arcomat a párnámba temetem. Mikor megnézem ismét az órát már fél tíz. Itt az ideje kikászálódni az ágyból. Felöltözök, meg a szokásos. Ahogy sétálok lefele a lépcsőn gofri illatát érzem. Nyami!

- Jó reggelt! - mondom, teljesen kipihenten.

-J ó reggelt! Ülj le egyél. - én rögtön ki is húztam a széket.

- Apáddal úgy döntöttünk, hogy ma elmegyünk a vidámparkba. Jó lesz?

- Hurrá! - nem is kell mondanom, hogy drága öcsikém örült neki a legjobban.

- Ezaz. - mondom unott hanhordozással.

- Kicsim attól, hogy már tizenhét vagy, még örülhetnél. - felment bennem a pumpa. Kitolom a széket és odasétálok anyához. Majd a fülébe súgok.

- Te is tudod, hogy miért nem akarok menni. Vagy ezt terveztétek engesztelőtúrának?

- Nem! És most kérlek ülj vissza az asztalhoz. - mondja anya szigorral az arcán.

- Majd megeszem a szobámban! - fogom meg a tányérom és elindulok felfelé.

- Trac! - kiabál anya, de én becsapom magam mögött az ajtót.

***

Ebédre apa is hazajött, majd indultunk is a vidámparkba. Eleinte bevágtam a sukkost, de aztán már én is élveztem a hullámvasutazást, meg az óriáskereket. Nevetünk, miközben apa befordul a garázs elé.

- Siess Luke! Vidd fel a szatyrokat.

- Oké! - mondja, s már el is tűnt anyával együtt.

- Na, hogy érezted magad? - fordul hátra hozzám apa.

- Jól, de ne hidd, hogy már teljesen vége, még egy kicsit haragszom. De jó ötlet volt ez a megvesztegetés.

- Megvesztegetés? Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - mondja apa, de mind a ketten elvigyorodunk rajta. - Na jól van menjünk mi is be.

***

Füst. Már megint? Kinyitom a szememet. Az ágyamban vagyok. Ez most a valóság. Ég a ház! Megszorítom a medálom, gyorsan átöltözök. Tudom, hogy hülyeség, de attól ne pizsamában lássanak meg. Amikor kinyitom az ajtót hatalmas lángok csapnak fel az ajtóm előtt. A kézfejem iszonyúan fájt egy pillanatra. Amikor ránézek viszont semmit sem látok rajta.

- Apa! - kiabálok.

- Trac! Itt vagyunk! - egy kicsit kijjebb billentem a fejemet és meglátok mindenkit egy helyen. A lépcsőnél állnak.

- Oda megyek hozzátok!

- Ne! Nem tudsz! - tiltakozik apa.

- De! Nem égek meg! - megőrültem! Biztos, hogy megőrültem! Egy pillanatra megakad a lélegzetem, majd nekiindulok. Nem is éreztem semmit, s már ott is voltam anyáéknál. A ház recsegett, ropogott a tűztől. Mindent felemészt.

- Miért nem menekültök?

- Mert nincs kiút. Már mindenhol ott van a tűz.

- Had segítsek! Biztos titeket is áttudlak vinni! - erőlködök a nagy hőségben. Luc felköhög.

- Trac, nem tehetsz értünk semmit. Viszont azt tudnod kell, hogy a Különítmény volt.

- Hogy mi? Miért?

- Mert veszélyesnek tartanak. Az okát nem tudom.

- Figyelj rám! - fordítja maga elé az arcomat apa, hogy egyenesen a szemébe nézzek. - Ki kell másznod az ablakodon.

- Miért, amikor az ajtón is kisétálhatnák?

- Mert lehet, hogy csak arra várnak, hogy kilépjél azon az ajtón, majd elkapnának!

- Értem. - hajtom le a fejemet.

- Semmit ne vigyél magaddal! Keresd meg Marcus Greyt! Ő a barátunk. Mindent el fog neked mondani.

- De hol fogom megtalálni? Azt sem tudom hol lakik!

- Menj el New Yorkba. Ott fogod megtalálni. De vigyázz a nyomodban lesznek. A Különítmény is, és esetleg Warrik is, ezért kérlek, hogy még ne is próbálj velünk kapcsolatba lépni.

- Félek apu. - szipogok.

- Semmi baj nem lesz. Végig tudod csinálni. - mondja és átölel.

- Szeretlek titeket.

- Mi is kicsim. - mondja anya.

- Most már siess!

Nagy nehezen elengedem apa kezét és a szobám elé rohanok. Már a lángok teljesen elérték az ajtó tetejét. Egy kicsit meghökkentem, hisz ezt meg kell szoknom. Még gyorsan az útlevelemet meg kell keresnem. Mindenhol megnézem. Feltúrok mindent: az ágyamat, a szekrényemet, és végül elértem az íróasztalomhoz. Itt van a pénztárcám! Rám tör egy köhögő roham. Mikor hátranézek, már az ágyamnál jár a tűz. Felnyitom az ablakom és gyorsan kilépek. A ház falán egyensúlyozok. De jó! Nem annyira nagy a távolság, csak egy emeletnyi! De le kell ugranom! Így hát elengedtem. Á a lábam! Nem igazán szerencsésen értem földet. A fejemet bevertem, a lábam fáj és csöng a fülem. Ez nem is az! Sziréna. Eszembe jut az álmom. Megálmodtam! Ez mind benne volt. Nagy nehezen feltápászkodok és futásnak indulok. Nem tudom merre tartok, nem tudom, hogy élnek e még a szüleim, de az biztos, hogy nem állok meg. Nem állok meg, amíg meg nem semmisítem a Különítményt!

3. fejezet

Sötétség. Rohanás. Követ. Itt van!

- Ide gyere!

- De nem tudok! - felelek a hangnak.

- Akkor csinálj fényt!

- De hogyan?

- Azt csak te tudhatod.

Itt van. El fog kapni. Már mindjárt itt lesz.

- Gondolj valamire, vagy valakire! - süvít végig a hang a semmiben. Lukera gondolok. A meccsére, hogy milyen ügyes volt. Elkezd valami ragyogni a kezemben. Egy fénygömb.

- Jól csinálod! Tovább! - utasít a hang. Luke arca komor lesz. Eszembe jut apa, ahogy magára hagyta. Erre a fény kialudt és nyekk!

***

- Fény. - suttogom, ahogy kinyitom a szememet. A hang segített. Már majdnem túléltem. De nem számít. Ez csak egy álom. Ma másra kell gondolnom, hisz szülinapom van! Boldogan ugrok ki az ágyból. Dúdolva készülök el, s boldogan ugrálok lefele a lépcsőn. Anya csinálja a rántottát. Nyami, imádom! Amikor szülinap van, mindig az ünnepelt kedvenc ételét készíti. És nagy meglepetésemre apa is ott ül az asztalnál és Lukeal bohóckodik. Teljesen úgy néznek ki, mint egy normális család.

- Jó reggelt!

- Itt a szülinapos! - kiált anya.

- Boldog szülinapot drágám! - mondja apa és megpuszil.

- Boldog szülinapot Trac!

- Köszi öcsi. - és nyomok két puszit az arcára.

Reggeli után megkaptam az ajándékokat. Luketól egy plüss macit kaptam, anyától egy könyvet és apa:

- Remélem ez tetszeni fog neked. Nem nagy ajándék. - közben izgatottam csomagolom ki az ajándékot. Egy ezüstláncot rejtett a doboz. Szív alakú medál csüngött rajta.

- Ez gyönyörű apa! Nagyon köszönöm! - ugrok a nyakába.

- Szívesen kicsim. De még nyisd ki! - ekkor veszem észre, hogy a szív kinyitós. Benne egy családi kép volt összezsugorítva.

-Ó apa. Mindig is egy ilyet akartam! - ölelem meg.

- Tudom. - mondja elégedetten. - Na, de irány a suli!

Sajnos a sulit nem úszom meg. Pedig próbáltam már ezt kérni, de nem engedték meg. Beki már az ajtónál áll.

- Boldog szülinapot! - ugrik a nyakamba.

- Köszi. - lihegem, mert majd megfulladok. - Beki nem…. nem kapok levegőt.

- Jajj bocsi, bocsi, bocsi. Csak nagyon örülök! És itt az ajándékod!

Egy nyaklánc volt benne, amit már régebben kinéztem, csak nem tudtam megvenni.

- Köszönöm! Honnan tudtad?

- Már hetek óta erről áradozol nekem.

- Igaz! Na gyere menjünk órára!

***

Az utolsó óránk tesi volt. Gyűlölöm, persze csak akkor, amikor olyat csinálunk, amit rühellek. Már az öltözőben készülök. Már szinte mindenki elment. Csak én és Beki maradtunk a nagy öltözőben. A nap besütött a hatalmas ablakokon.

- Mikor leszel már kész? - türelmetlenkedik Beki.

- Már csak a cipőm van, meg a felső. De akkor várjál meg kint jó? Tudod mit? Addig vedd meg nekem azt a csokit a büfében.

- Jól van. De, ha majd nekem lesz szülinapom én foglak ugráltatni!

- Oké, oké! Na menj!

Leveszem a pólót. Pont a tükör elé fordultam. A jel befeketedett. Most már tisztán látszik. Az ujjamat végigsimítom rajta. Semmi érdekes nincs benne. Nem érdes, nem is sima. Épp olyan, mint a bőröm. Na, de öltözzünk tovább. Épp  bekötöttem a cipőmet, amikor kinyílt az ajtó.

- Na végre Beki. Már azt hittem eltévedtél.

- Nos igen. Beki egy kicsit el lett foglalva. - lassan felemelem a fejemet. Egy férfihang. Ugyanaz a férfié, akinek hallottam a gondolatát, aki üldözött.

- Mit tettél vele?

- Nyugodj meg. Nincs semmi baja, csak egy fiúval beszélget a büfében.

- Jó. Akkor a másik kérdés. Miért akarsz elrabolni? - remeg a kezem. Nagyon félek.

- Honnan tudod? Honnan tudtad? Tegnap, amikor követtelek elrohantál, pedig az emberek mehetnek egy irányba.

- Ott jártam… a fejedben. Hallottam, ahogy mondogatod magadnak, hogy csak annyi a dolgod, hogy elkapj. Miért félsz?

- Honnan veszed, hogy félek? - kérdezi, de látom rajta, hogy ideges.

- Mert akkor nem mondogatnád még mindig. - valami ijesztőt tettem a hangomba. Fél, tőlem fél.

- Nem félek! - ordítja. Egyre közelebb jön. Én gyorsan felállok, de amint futásnak erednék, elkap. Én rúgok, hadonászok a kezemmel, de sikertelenül. Ordítok:

- Segítség! Valaki segítsen!

- Fogd be! - és a számra teszi a kezét. Nem vihetnek el. Miért kellek nekik? Miért fél? Szerintem nekem több okom van félni. Jó kis szülinap. Azt hittem ez lesz az eddigi legjobb, erre kiderül, hogy a legpocsékabb lesz. Beleharapok a kezébe, mire ő elenged és felnyög.

- Te kis dög!

- Nem bánthatsz! Érted! - remeg a kezem. Ökölbe szorítom. - Keresnének.

- Nem találnának meg. Egyedül fogsz maradni, mint a kis ujjad!

- Elég hallgass! - ordítok rá, és a mögötte lévő tükör megtörik. A szilánkok repülnek. Én rá nézek és a szilánkok egyenesen a hátába repülnek. Hallom, ahogy belefúródnak a húsába, a csontjába. Minden egyes darabnál felnyög és a végén eldőlt.

- Te jó ég! - esek pánikba. Könny csordul végig az arcomon. Ezt én tettem. Közelebb megyek hozzá, és megnézem, hogy él e még. Letérdepelek mellé. A vére szétfolyt a padlón. A kék farmerom is átvette ezt a színt. Halott. Gyilkos vagyok. Jól van, nyugi kislány. Gyorsan ki kell jutnom az épületből. Nem szabad, hogy meglássanak.  Az egyik üvegszilánkon visszaverődik a fény. A fény! Az ablak! Onnan kimászhatok. Elállok a testtől, felveszem a földről a már vértől átázott táskámat és kinyitom az ablakot. Először szétnézek. Az udvar kihalt. Kidobom a táskámat és én is kiugrok. Bekiért vissza kéne mennem! Nem tehetem. Őt nem fogják bántani. Ahogy földet értem megfogtam a táskámat és csak rohantam. Nem nézek hátra, nem érdekel hányan fordulnak utánam, csak haza akarok jutni. Biztonságban akarok lenni. Végül odaérek. Benyitok az ajtón.

- Szia kicsim hazajöttél? - lép elém apa, de amikor meglátja a szanaszét állt hajamat, a véres ruhámat meghökken.

- Apa - sírok és odamegyek hozzá. Nem kérdez semmit csak átölel. Szorosan ölel, én meg az ingébe temetem az arcom és csak zokogok.

***

Leültünk a kanapéra. Én, apa és anya. Egy pohár vizet szorongatok, miközben a semmibe révedek.

- Kicsim. - töri meg a csendet anya lágy, csilingelő hangja. - Mond el kérlek, hogy mi történt veled. Így nem tudunk segíteni.

- Pár napja kezdődött minden. Kérlek ne tartsatok őrültnek.

- Dehogyis fogunk őrültnek tartani drágám. - mondja és átölel. Végig simít a hajamon.

- Szóval hallom az emberek gondolatait és mozgatok tárgyakat, irányítom őket. Luke meccsén én lendítettem meg az ütőt. - és ismét rám tör a sírás. - Tegnap követett egy ember, de megszöktem előle.

- Miért nem mondtad el? - mondja apa.

- Mert nem akartam, hogy az aggódásotokkal tönkretegyétek a szülinapomat! - ordítok. - De mindegy. Így is tönkrement. Már csak én maradtam az öltözőben, amikor ugyanaz a fickó elakart rabolni. Nem tudtam mit csináljak. Ott volt a tükör. Mérges voltam és féltem. A tükör széttört és a szilánkokat egyenesen rá küldtem. Megöltem őt!-és már patakzanak is a könnyek. Anya szorít a karjába. miközben simogat.

- Figyelj Tracy. - emeli fel a fejemet apa. - Mi sokszor fontolóra vettük, hogy hogyan mondjuk majd el ezt neked. Mert mi tudtuk és féltünk, hogy elfog jönni ez a nap.

- Ti tudtátok? Ti mindvégig tudtátok ezt az egészet? - állok fel, s kiszabadítom magam anya karjai közül.

- Igen Trac. Nyugodj le kérlek.

- Miért nem mondtátok el? Annyi kérdésem van.

- Mindent elmondunk, csak ülj le. - én meg, mint az engedelmes kiskutya helyet foglaltam anya mellé. Apa elém guggolt és megfogta a kezemet.

- Mindig is érdekelt téged, hogy mit dolgozunk, hogy miért kések el állandóan, hogy miért nem megyek Luke meccseire. Én és édesanyád egy úgynevezett KTREKSZ-nek dolgozunk.

-KTREKSZ? - kérdezek vissza, mivel fogalmam sincs, hogy ez mit jelent.

- Különös tulajdonsággal rendelkező embereket kutató szervezet. - magyarázza el anya.

- Itt próbálunk létrehozni rá egy gyógymódot, ami megszüntetheti ezt. Valamint védjük az olyanokat, mint te.

- Védeni? Kitől?

-A Különítménytől. - feleli anya.

-A Különítmény vadász az olyanokra, mint te. Elfogják és kínozzák őket. Kísérleteznek rajtuk, amibe bele is halhat az ember. Miattad vagyok bent a munkában olyan sokáig, mert próbáljuk az ellenszert létrehozni, és ezt én te miattad teszem. - apa hangja mélyen belém hatol.

- És mi ez a jel? - húzom fel a felsőm. - És honnan tudtátok?

- Mi ezt nem tudjuk. Csak néhány képességgel rendelkező embernek van ilyenje. De van egy barátunk aki már kutat ez ügyben.

- Értem, de még mindig nem feleltetek a másik kérdésemre.

-Tracy. - fordul felém anya. - Nem akartuk elmondani, még túl korai lenne, de ideje, hogy megtudd. A munkában az egyik nap behoztak egy csecsemőt, egy kislányt. Elvesztette a szüleit. Nekem megszakadt a szívem érte, így apáddal befogadtuk. Te voltál az a csecsemő.

- Nem! Nem, nem, nem! Hazudsz! - ordítok. Mintha lyukat égettek volna belém. - Az eddigi életem végig hazugság volt?

- Nem Trac, szeretünk és mindig szeretni fogunk.

- De ennyi nekem nem elég! Miért nem mondtátok el eddig? Már tizenhét vagyok! Jogom lett volna tudni!

- Figyelj kicsim, a te érdekedben hallgattunk róla. Nem akartuk, hogy idegennek érezd magad.

- Ja, ha már mutáns vagyok, legalább itthon ne legyek az!

- Na de Trac! - szól anya, és látom, hogy már őt is a sírás kerülgeti.

- Oké. - próbálok megnyugodni. A lényeg, hogy minél több információt szerezzek erről az egészről. - Hogyan vesztettem el a szüleimet, és hogy hívják őket?

- Apád neve Charles Baker, az édesanyádé pedig Samantha Baker.

- De lehet még, hogy élnek?

- Nem tudjuk. - válaszolja apa. - A szüleidet üldözte egy bizonyos Warrik nevű férfi. Ő is a különlegesekhez tartozik, de ő rosszra használja az erejét. Keresi az olyanokat, mint te és megöli őket, hogy átvegye a képességeket.

- De ez, hogyan lehetséges?

- Ki tépi az ember szívét, de azután fogalmunk sincs, hogy mit tesz a szívvel. - egyszerre tört rám a félelem, az undor, és a hányinger.

- És mindenkinek más a képessége?

- Igen. Van aki tűzet gyújt puszta kézzel, vagy villámokat szór, repül, mechanikai zseni, az időt manipulálja….

- És a gondolatolvasás? Az is lehetséges? - vágok közbe.

- Igen. Bármilyen képességek lehetnek Trac. Vannak olyanok is, akik több képességgel rendelkeznek.

- Értem. És van olyan, hogy valaki látnok?

- Látnok? Vannak olyanok, akik megtudják mondani a jövőt.

- Én mindig álmodok, hogy üldöznek az orrimig sem látok, de üldöznek. A végén utolér és megöl. Viszont tegnap megváltozott az álom. Volt egy hang, egy fiúé, aki azt mondta csináljak fényt úgy, hogy gondoljak valakire. Sikerült is, csak aztán elvesztettem a kontrollt, a fény kialudt, és megint meghaltam. Aztán amikor menekültem a suliból a fény juttatta eszembe, hogy merre kéne menjek.

- Miért nem mondtad eddig?

- Mert talán őrültnek hittem magam!? De ez mit jelent?

- Nem tudom. Lehet, hogy nagyobb veszélyben vagy, mint gondoltuk. - erre felütöm a fejemet. Mi van? Nem elég, hogy kiderül, hogy örökbe fogadtak, meg, hogy mivel bírok, erre még meg is akarnak ölni! De jó!

 - Apa? Az a fickó is a Különítménynek dolgozott?

- Azt hiszem igen.

- És mi lesz most? - nyögöm ki, hisz minden más lett.

- Megvédünk bármi áron. Ne félj! Minden ugyanúgy fog menni, mint eddig. Lukenak nem szabad megtudnia, hogy mi folyik itt. Jó? - nem szóltam semmit csak bólintottam. - Mindenre megkaptad a választ?

- Igen. - felelem, de még felkell dolgoznom, hogy mi történt.

- Na jól van. Menj, szedd magad rendbe, hisz végül is szülinapod van!

Én még villantok egy fél mosolyt és felbaktatok a lépcsőn.