Ahogy Caleb mondta, este
már kopogott is az ajtón.
- Elhoztam. – adja öccse
kezébe az aktát.
- Sok időbe telt?
- Nem, mivel anya otthon
volt könnyen hozzáfértem a gépéhez.
- Kössz tesó.
- Szívesen. De ha lehet legközelebb
felejtsetek el.
- Úgy lesz. – közelebb
megyek hozzá, majd megállok vele szemben. Közelebb hajolok az arcához és nyomok
egy puszit az oldalára, majd a fülébe súgom – Köszönöm.
Aztán elviharzott. Mi a
kanapéra telepedtünk le és kinyitottuk az aktát.
- Marcus Grey. Született
1971. február 13-án. Apja neve: Simon Grey. Anyja neve: Helen Grey. Lakóhelye:
New York, Tross utca, 39. 5. emelet 12.
- Azt hiszem megtaláltuk.
***
Rögtön elindultunk, s már a
ház előtt állunk. Csípős hideg van, még a leheletünket is látjuk. Elkezdem
keresni a 12-es számot. Megnyomom a gombot.
- Haló! – szól bele egy
férfihang.
- Jó napot Mr. Grey! A
segítségére lenne szükségem…
- Nem vállalok el semmilyen
munkát! Visszavonultam. Viszlát!
Hogy mi? Nem, nem mehet el!
Kétségbe esek.
- Ne! Kérem várjon! Tracy
Saunders vagyok!
- Azt mondta Saunders?
Robert és Katie Saunders lánya?
- Igen! Kérem, csak ön
segíthet!
- Jól van. Gyere!
Egy sípoló hang hallatszik,
miközben Peter kinyitja az ajtót. Ahogy belépünk a lépcsőházba erős bűz üti meg
az orrom. Mindjárt elkezdek öklendezni. A falak sárgára festettek, graffitikkel
ékesítve. Sétálunk és megállunk a lift előtt, amire egy cetli van feltűzve. NEM
MŰKÖDIK! Mire én sóhajtok egy nagyot. Most gyalogolhatunk fel az ötödikre.
- Hölgyem felvezethetem a
lépcsőn? – nyújtja felém a kezét Peter. Mire én elmosolyodok.
- Hát persze uram. – teszem
bele a tenyerébe. A bőre érdes volt és hideg. A lépcsők is épp olyan sivárak,
mint amilyen az előtér volt. Lepukkant és még mindig érződött azaz irtózatos
bűz. Bár már kezdem megszokni. Már alig bírok lépcsőzni, de legalább már a
negyediken járunk.
- Sose voltam jó tesiből. –
mondom a vállam fölött Peternek, aki mögöttem cammog.
- Én viszont osztályelső
voltam belőle.
- De jó egyeseknek. Végül
is szeretek sportolni… legalábbis, ha az van amit én akarok.
- Szóval az iskoládban nem
volt ilyen?
- Nem igazán.
Ezen felnevetet, majd
elhallgattunk. Elértük az ötödik szintet. Kivágom az ajtót, és bemegyünk.
- Jó egy csendes ház.
- Túl csendes. – teszem
hozzá. Még mindig sétálunk. Egyszerűen végtelennek tűnik ez a folyosó. Az
egymás mellett lévő ajtókra meresztem a szemem: 9, 10, 11 és 12.
- Itt vagyunk. – fújom ki
magam. Bekopogok, mire az ajtó kinyílik.
- Gyere be! – kiabál a
férfi. Megfogom a kilincset és benyitok. A szoba teljesen sötétbe burkolózik.
Csak egy kis zöld fény világít. Egy csomó számítógépes kütyü van az asztalon.
Azokból árad a fény. Előtte egy forgós bőrszékben ül egy ember. Kövér, a nyaka
szinte nem is látszik a tokájától, szemüveget visel, és a fején vörös göndör
fürtök állnak szerteszét.
- Tracy?
- Igen én vagyok.
Ebben a pillanatban Peter
is belép a kis helységbe, amitől Marcus megijed.
- Ő kicsoda?
- Egy barát. Megmentett a
Különítménytől.
- Oké. Szóval miért jöttél
el hozzám?
- Apa küldött, hogy segíts.
- Mi történt? Ha nem lenne
baj nem jöttél volna el.
- A Különítmény felégette a
házunkat.
Az arca egy pillanatra
kifejezéstelen volt.
- Mondj el mindent,
részletesen!
És akkor megint elmondtam a
történetem, persze csak röviden.
- Szóval mit akarsz
megtudni?
- Mik ez a jel? – húzom fel
a pólóm.
- Még nem igazán tudom. Nem
mindenkin van.
- De rajtam igen. – mutatja
meg Peter is.
- Szerintem ez azt jelenti,
hogy több képességetek van. Hogy is hívnak fiú?
- Peter Palmer.
Látom Marcus arcán a
döbbenetet. Valami nem stimmel.
- Mi az? – vonom kérdőre.
- Semmi… még. De haladjunk
nem érek rá egész éjjel. – mintha olyan elfoglalt lenne.
- Szóval a Különítményről
kéne információ. Hol található, ki irányítja, hány fogoly van, hogyan működik…
hogy tehetem tönkre.
- Feladod nekem a leckét. –
sóhajt fel.
- De hát miért? Maga régen
ott dolgozott!
- Már rég ott hagytam! –
üvölti. Egy perc után megszólal. -
Változnak az idők Tracy. Emberek halnak meg, s újjak jönnek helyettük.
Új biztonsági protokollt írnak elő, új foglyok, új hely.
- De ezeken a
számítógépeken csak utána tud nézni valaminek.
- Megpróbálom. – azzal a
számítógép felé fordul, és úgy üti a billentyűket, mintha csak zongorázna.
Mi Peterrel a szék felett
nézünk a monitorra. Csupa betű és betű és betű. Semmit sem értek belőle, de
attól nézem. Végül megáll.
- Nagyon kevés az
információ.
- Remek… - vágom rá.
- De attól még segíthetek.
– néz rám haragosan, mire én a fejemet a szégyentől lehajtom, és a földet
kezdem el bámulni. Mikor újra megszólal felnézek.
- Nincs itt sem a hely, sem
a főnök. Azt tudnod kell, hogy álcázzák. Lehet, hogy te már többször elmentél
az épület előtt, vagy mát jártál is bent.
- Akkor hogy-hogy nem
vettem észre?
- A föld alatt van.
- És a főnök? Nem lehet,
hogy az még az, aki még a te idődben volt?
- Nem lehet az. Megölték. –
érdekes módon, már nem zavar annyira ez a szó. Olyan, mintha csak egy álom
lenne… olyan semmilyen.
- A biztonsági rendszert
fel kell majd törnöm. Sok időbe fog telni.
- Mégis mennyi? – szólal
meg Peter, szinte másodjára. Szinte el is felejtetem, hogy itt van.
- Két hét, vagy több.
- Remek. – mondja Peter
idegesen, majd megszólalok.
- És kiket alkalmaznak? Vagyis
embereket, de másokat is… érted?
- Igen mindkettőből van ott
elég. A képességgel bírók hatékonyabbak, mint a normális emberek.
- Értem. – bólintok.
- A technológiájuk biztos
nagyon sokat fejlődött, és a cellák is biztosabbak lettek, és több rab.
- Sikerült már valakinek is
megszöknie onnan?
- Csak egy embernek: Milo
Cruznak. – behozza a képét a monitoron. Egy kis gyerek képét mutatja a gép.
Alatta 2005-ös dátum villog.
- Őt ismerem. – csillan fel
a szemem. – Egy gyerekkori barátom, de elköltöztek.
- Nos ez nem egészen így
történt. – vakarja meg a fejét Marcus. Én kérdően nézek rá. – A Különítmény
elvitte, a szüleit meg kivégezték.
- De erről miért nem
tudtunk semmit? Miért nem vettem észre, hogy ő más?
- Mert takarítottak.
Eltűntették a nyomokat.
- És apáék? Ők hallhattak
valamit az este nem?
- Sosem hibáznak, és
valamit meg kell még tudnod. Sajnálom, hogy pont tőlem, d ez van.
Marcustól már égnek áll a
hajam! Mi van még?
- A szüleid a
Különítménynek dolgoztak. – Hogy mi? A szívem ezerszeresével ver. A légzésem
felgyorsul. Ez nem lehet!
- Miért nem szóltak? Azt
mondták hogy ők olyanoknak dolgoznak, akik megvédik a magam fajtákat!
- Ott ismerkedtünk meg,
lettünk barátok. Ők is kiléptek.
- De miért? – érzem, ahogy
a forróság elönti az egész testemet. Miért hazudtak még akkor is?
- Miattad. Mikor rájöttek,
hogy te sem vagy természetes, nem bírtak elengedni. Megszerettek téged. Így,
hogy biztonságban légy kiléptek és eltitkolták az erőd.
Könny gyűlik a szemembe.
Mindent értem tesznek, de mégis gyűlölöm őket, hogy állandóan hazudnak nekem.
- És mit tudsz az igazi
szüleimről?
- Ők egy tűzvészben haltak
meg.
- Azt tudom! De mégis
hogyan?
- Warrik náluk járt. Ő
gyújtotta fel őket.
- De miért?
- Nem lehet tudni.
Ebben a pillanatban hangok
szűrődnek ki kintről. Odasétálok az ablakhoz. Autók százai parkoltak le, amiből
fegyveres, egyenruhás emberek szállnak ki. Fegyvert még nem láttam élőben, csak
a tévében. Csak ne essek pánikba!
- Emberek fegyverrel! –
fordulok hozzájuk. – Most mit tegyünk?
- A Különítmény! – ugrik
fel a székéből Marcus. – Fussatok!
- De merre? Hová menjünk
ezután?
- Keressétek meg Milot!
Gyorsan a billentyűzet felé
fordul és petyegni kezd. Még soha nem láttam így gépelni egy embert sem.
- Donwerben van.
- De hogy fogom megtalálni?
Még a helyről sem hallottam?
- Hidd el azon a helyen
hamar megleled.
Hangok. Egyre közelebb
vannak.
- Mennetek kell! Futás!
Még mielőtt kimennénk az
ajtón visszaszólok.
- Köszönöm.
***
Megállunk.
- Merre menjünk? – kérdezem
Peter. A hangok egyre közelebb érnek.
- A lépcső felé nem
mehetünk, szóval erre.
A másik irányba indultunk.
Egy hatalmas lépcső vezet felfelé. Peter mászik elől, én mögötte. Olyan gyorsan
megyek, amilyen gyorsan csak tudok. Nem akarom, hogy elkapjanak. Peter megáll.
- Mi az?
- Csak egy ajtó. – egy
csattanás. – Gyere!
Peter kimászott. Én
egyenesen a nyomában vagyok. Kihúzom magam. Feltápászkodok és látom, hogy a
tetőn vagyunk.
- Tracy! – kiált Peter.
Megfordulok. Kicsapódik a
lépcsőház felőli ajtó. Az emberek sorba tódulnak be, mint a kis kacsák.
Odaszaladok Peterhöz. Egyre többen és többen lesznek. Mi meg csak hátrálunk és
hátrálunk. A szívem majd kiugrik a helyéről. Még mindig jönnek, mi pedig
elértük az épület szélét. Még lépnék egyet hátra, amikor Peter a pulóverem
ujjánál fogva visszaránt.
- Óvatosan.
Egy nő lép ki a tömegből.
Rövid szőke haja van, vékony a testalkata és az arcán tükröződik, hogy nem
szívesen csinál ilyet.
- Figyeljetek! Nem akarunk
tüzelni! Csak adjátok meg magatokat!
Peter megfordul és rám néz.
- Bízol bennem? – milyen
kérdés ez?
- Persze, hogy bízom.
- Akkor jó.
Egyenesen a szemébe néz a
nőnek.
- Tudja, hogy nem lehet. –
mondja.
A nő meghúzni készül a
ravaszt. Minden porcikám beleremeg. A szívem kihagy egy ütemet. Peter gyorsan
magához húz és lefordulunk az épület tetejéről.
- ÁÁÁÁÁÁ! – sikítok, mikor
eszembe jut, hogy valami teljesen kiment a fejemből. Peter tud repülni. Ahogy
ez az eszembe jutott, Peter ár felfele ment. A nő, aki a fegyvert tartotta ránk
az épületről néz minket, majd elsuhanunk előtte, onnan pedig fel az égbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése