6. fejezet

Miután szinte semmivel sétáltam ki a reptérről, egy kicsit elütött, hogy mellettem meg mindenki hatalmas bőröndöket, meg poggyászokat húz magával. Viszont az első és legfontosabb feladat megtalálni Marcus Greyt. Előre is köszönöm neked apa a bő információt! New York ki tudja, hogy milyen nagy terület és még azon belül is, hogy mennyi a lakosság száma? Hogy a fenében fogom így megtalálni? Na de induljunk útnak, azt majd lesz valami. Az épületből kilépve elindulok a nyüzsgésbe. Ez a város rabul ejtett! Már sötét van. Minden fényáradatban úszik. Az emberek nyüzsgő tömege még mindig meg van, valamint a sok kocsi, és taxi feltolódva várják, hogy mikor váltja át a lámpa rikító piros színét zöldre. Dudaszók és kiabálások hallatszanak. Hát igen egyesek nagyon türelmetlenek. A taxit fogók sorban állnak és szinte harcolnak, hogy ki üljön be előbb. Egyesek nagyon lengén öltözve, erős sminkkel kiabálnak a kocsikba, vagy a járdán közlekedőknek. Nem is kellett sok, hogy kitaláljam, hogy a kurvák munkásságát figyelhetem meg. Egy mikrofonhajú fekete nő éppen egy öltönyös, gazdag pasit próbál felszedni, de nem sok sikerrel. Nem valami lebilincselő, szóval haladok tovább szépen lassan. Aztán valami megüti a fülemet. Kellemes hangok folynak össze. Trombita, dob, zongora és még kitudja milyen hangszerek. Követem a csodálatos muzsika hangját. Ez a zene megbabonáz. Imádom! Végül odaérek a célhoz. Utcai zenészek! Majdnem jól tippeltem meg a hangszereket. A zongora egy szintetizátor volt, a másik két hangszer bingó, és még volt ott egy brácsa is, ja és az énekest ki ne hagyjam! Feketék voltak, de nagyon jól muzsikáltak. Egy fekete kalap nézett arccal a föld felé, hogy a belseje pénzzel teljen meg. Annyira adnék nekik, de nem tehetem. Újra érzem azt a bizsergést hátamon, mint amikor a repülőn ültem. Forgok egy 360 fokos kört. Tudom, hogy hülyeség, hisz tízezren sétálnak itt, sőt több tucatnyian! De akkor is, a megérzéseim még sosem hagytak cserben. Végül kiszúrok egy fickót a tömegben és még néhány másikkal az oldalán. Nem voltak nagy darabok. Igazából még kölykök lehettek. Úgy 20 körüliek. Aki középen állt az lehet a bandavezér. Őt láttam a repülőgépen! Vékony volt, mint mindenki körülötte, de látszott kidolgozott testük. Haja szőke volt nyílegyenes, de egy-két tincs attól elállt neki. Mellette egy megnyúlt orrú, és elől álló fülü fiú, aki egy kutyára emlékeztetett, és még őket fogta közre egy ikerpár. Gyorsan elkapom a tekintetem, bár szerintem rájöttek, hogy észrevettem őket. Elindulok először szép lassan. Csak ne essek pánikba. Ügyelek az ütemes lépésekre. Jobb bal jobb bal. Hátranézek. Jönnek. Már nem bírom tovább. Elkezdek futni és ők is utánam. Már a nyomomban járnak. Látok egy kis rést, amit sötétség vesz körül. Bemegyek. A sikátor! De most nem érdekel a fontos most az, hogy fussak. Először befordulok jobbra, aztán balra, majd megint jobbra. Behúzódok egy fal mögé s várom, hogy a fiúk jönnek e. Végül nagy loholást hallok, és már a lihegésüket is. Egyre közelebb sétálnak hozzám. Ide ér közvetlenül a falhoz a vezér. Látom a leheletét a nyirkos hidegben. Beáll a csend egy pillanatra. Fülel és vár. A szám elé rakom a kezem, nehogy meghallja szuszogásomat.

- Hagyjuk! Elvesztettük a nyomát! - ezzel sarkon fordult és hallottam távolodó lépteinek zaját. A szívem vadul kalapált, úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. Még vártam pár percet, mire kiléptem a sötétségből. Igyekszem kifújni magam, valamint a sokkból kijönni, amikor is valaki megszólal.

-Á Tracy! Hát végre üdvözölhetlek köreinkben! - visszatartott lélegzettel fordulok meg. Az izmaim már megfeszültek hogy futásnak eredjek, de abban a röpke pillanatban a vezér intett egyet az újával és nekilökött egy kukasornak. A fejem iszonyúan kongott, ahogy nekikoppant a falnak. Meleg vér szivárgott ki az orromból.

 - Ejnye kislány. - ingatja a fejét. - Csak tán nem azt hitted, hogy elszökhetsz előlünk?

- Kik vagytok? - jön ki a számon ez a kérdés, vagy inkább suttogás egy nyögés kíséretében.

- Az lényegtelen. Csak annyi a feladatunk, hogy elkapjunk.

- Akkor mást kérdezek. Ki küldött benneteket?-állok talpra nagy nehezen, kikászálódva a szemétből egyenesen velük szembe.

-A Különítmény. - na én most ájulok el! Mi van?

- Hogy lehetnétek ti ott? Azok elkapják az ilyeneket, mint ti!

- Mint mi édesem! - komiszan széthúzza a száját. Kiráz tőle a hideg. - Te is közénk tartozol. És dolgoznak köztük különlegesek is. Főleg akkor van ránk a legnagyobb szükség, ha veszélyeseket üldöznek.

- És én veszélyes vagyok szerintetek? - röhögöm el magam, de ár meg is bántam, mert éles fájdalom hasított bele a fejembe - Nem értem. Senkit sem tudnék bántani, kivéve a rovarokat, de akkor is!

- Nagyon sok mindent nem tudsz még magadról.

 -Mert te igen? - teszem hozzá kételkedve, szinte hisztérikusan. Még én is meglepődtem a hangomon.

- Sokat kell még tanulnod. - sóhajt fel - Most viszont gyere ide. Ne fogócskázzunk, hisz úgyis megtalálunk. - elindultam feléjük - Ezaz jó kislány.

Aztán ismét gyökeret ereszt a lábam.

- Tudod lehet, hogy még nem tudok magamról mindent, de még megtudom magam védeni! - aztán előreraktam a kezem és az egész fiúbanda elszállt a fal végébe. Klassz! Meg kell majd tanulnom használni! Na, de itt az ideje futni. Megfordulok és már indulnék is, amikor a hátamba csap valami nagyon nagy hanggal. Elrepülök és megint a falnak ütközök. Mindenem remeg és füstöl a ruhám. Ez egy villám volt. A banda feláll, és a kutyaképű egy elektromos fénygömböt tart a kezében.

- Azt hitted működni fog? - kérdezi a vezér, egy őrült mosollyal.

- Kérsz még? - érdeklődik a kutyaképű, s azon nyomban ismét belém küldi az isten csapását. Érzem, ahogy az égető fájdalom áthalad minden porcikámon. A csontomon, a zsigereimben, a torkomon, a fejemben. Nagyon fáj, és sikítanom kell. Így hát kiengedtem magamból a kínt. A kutyaképű abbahagyja, én pedig a földre estem. Minden porcikám fáj. A fejem sajog, a kép homályos, a fülemmel, meg szinte alig hallok. Egyre közelebb sétál hozzám a vezér, majd megáll előttem.

- Én mondtam, hogy ne próbálkozz, de a te bajod. Most viszont velünk kell jönnöd!

- És ha nem?

- Meg is ölhetünk. - szólal meg először az egyik az ikrek közül. A hangja meglehetősen élesen csengett.

-A lány sehova sem megy veled! - szólalt meg egy hang. Majd valami piros fénycsík suhant át felettem elcsapva a vezért. Próbálom felfogni a dolgokat, hogy mi történik, de még nem igazán tértem magamhoz. Elém ugrik egy férfi vagy fiú. Nem tudom eldönteni. Csak a hátát látom, meg ismét azokat a szép sugarakat. A fiúk észt veszve rohannak, mire én nagy nehezen a térdemre nehézkedem. Az idegen idefut hozzám és letérdepel mellém.

- Jól vagy?- a hangja kellemes volt és megnyugtató, valamint ismerős is. Viszont még nem láttam teljesen tisztán, így az arcát még nem tudtam teljesen kivenni

- Igen, fogjuk rá. Már a fülem nem cseng és a látásom is kezd tisztulni.

- Mit akartak tőled ezek a fickók?

- Még pontosan magam sem tudom. Elakartak vinni. De te mit keresel itt? És mi volt azaz izé?

- Hallottam a sikítást, hogy valaki bajban van, és iderohantam.

- Te ilyen megmentő féle vagy? - húzom fel a szemöldököm.

- Hát valami olyasmi.

- Amúgy nagyon köszönöm, hogy megmentettél. - most már nem látok foltokat. Jobban szemügyre veszem az idegent. Úgy tizennyolc lehet. A haja koromfekete, és a szeme gyönyörű kéken csillogott. Erős arcvonásai kiemelték férfiasságát. Jóképű és magas volt, amit innen is megtudtam állapítani.

- Szívesen. Peter a nevem. Peter Palmer.

- Tracy Saunders. Nagyon örvendek Peter. - kezet rázunk, miközben mindketten elnevetjük magunkat.