2015. június 20., szombat

8. fejezet



Másnap reggeli közben megbeszéltük a dolgokat.
- Szóval pontosan hova is fogunk menni?- érdeklődöm, miközben a pirítósomat kenem meg. Egész jól beilleszkedtem egy éjszaka alatt, de ő mondta, hogy érezzem magam otthon. Nagyon jól megismertük egymást, szinte már ,,majdnem” mindent tudok róla és ez fordítva is igaz.
- Anya lakására megyünk és lehet, hogy ott tanáljuk Calebet is. – intek a fejemmel, mert már két kézzel tömöm magamba a pirítóst.
Ezután már el is indultunk. Elindultunk, viszont csend telepedett közénk. Egyre többet akarok megtudni erről a srácról, de nem bombázhatom egyből kérdésekkel, szóval csak szépen mindent a maga idejében. Bár nem csak a képességekről, hanem az ő történeteit hallgatnám inkább. Ki ő? Hol hallhattam a hangját?
- És valami nagy birtokra viszel ki a város szélén? – kérdeztem egy huncut mosolyt elengedve.
- Az attól függ, hogy neked mi a birtok.
- Hát… egy hatalmas villa, benne méregdrága és ősrégi, finom bútorokkal, és egy óriási kerttel – a kezemet széttárom, így illusztrálva – ahol a kicsi Peter szaladgált a bátyójával. - elengedett egy kisebb nevetést.
- Nem egészen, de van benne valami.
Ezután csendesen telt az út. Az ablakon néztem kifele. Az a sok nyüzsgő ember, kocsik… itt sosincs megállás. Az épületóriások egyre csökkentek, viszont annál előkelőbb épületekhez értünk a központtól egy kicsit kijjebb. Ahogy megjósoltam: villák. Végül az egyik elé állunk le.
- Megérkeztünk. – mondja Peter. Kiszállva az autóból még nagyobbnak tűnt. Az ajtó tölgyfából készült, rajta egy hatalmas üvegen verődött vissza a napfény. Az ajtót két körablak fogta közre, és két csavart formájúra vágott díszfa. A varázst Peter csengetése szakította félbe. Nem sokkal később cipők kopogását hallom. Kopp-kopp kopp-kopp. Már épp felkészültem, amikor egy házvezetőnő nyitott ajtót. Idős és molett volt, arcán már megjelentek a ráncok, viszont a szemében anyaiság és kedvesség tündökölt.
- Ó Peter! – öleli meg a fiút, aki szinte megfullad a szorításban. Végül elengedi és felém fordul. – Hoztad a kis barátnődet is? – Jaj mamám, mi lesz még ebből?
- Nem Berta. Ő csak egy barát. Tracy bemutatom Bertát. Berta ő itt Tracy. Berta a házvezetőnőnk, már kiskorunkban is vigyázott ránk.
- Olyanok, mintha a sajátjaim volnának. – mondja Berta, miközben beljebb tolt minket a házba, vagyis inkább engem. A folyosó csempével volt kirakva. Onnan egy hatalmas lépcső vezetett felfelé, vagy egyenesen lehetett tovább menni. Mi az utóbbin haladtunk tovább. Láttam egy ajtót, ahova csak bekukkantani volt időm Berta miatt, de kiszűrtem, hogy ez a konyha. Végül betoppantunk a nappaliba. A padlót egy hatalmas, szőrös szőnyeg borította, a szoba közepén egy üvegasztal, rajta egy tálcán csészék és egy kanna. Az asztal egyik oldalán selyemkárpitos kanapé, vele szemben meg két fotel. A fal mentén kis szekrénysor húzódott, azon szobrok valamint családi képek sorakoztak. Plafonig érő aranykeretezett ablakok mutattak ki az udvarra. A cipőmet lehúzva a szőnyeg érdekében, rögtön elé is álltam. A kert nem volt annyira hatalmas, de kicsi sem. Bokrok, virágok és fák borították be az egészet. Néhol egy kis szobrocska álldogált. Tovább nézve láttam egy ajtót, nem messze ami az udvarra vezet ki, ami a teraszra nyílik. Ott is volt egy étkezőasztal körös-körül székekkel. Annyira szép volt itt minden, hogy még levegőt is elfelejtettem venni.
- Üljetek csak ide le kicsikéim. – utasított Brenda egy kanapéra mutatva. – Mindjárt hozom a teát. Mrs. Palmer nemsokára jön gondolom. Éppen fent dolgozik. –azzal elment.
- Hát üdv nálunk. –tárja szét a kezét Peter.                    
- Aszta. – csak ennyit tudtam kipréselni magamból, mert még mindig az ámulati pontnál tartottam.
- Hát nem éppen olyan amilyennek te írtad le.
- Igen igazad van. –hajtom le a fejemet. –Még annál is jobb. Itt minden olyan finom dolog, hogy félek bármihez is hozzáérni, mert még a végén összetörik.
- Hát igen. Anyámnak eléggé kifinomult az ízlése…
-Á Peter! – szól egy kellemes női hang. Oldalra néztem. Az édesanyja úgy negyvenöt és ötven között lehet. Arcán már megjelentek az első ráncok. Szőke rövid hajában már egy-két ősz hajszál is éktelenkedik, elegáns ruhát viselt, sminkje visszafogott és a szeméből az anyai gondoskodás tündöklött. Petert miután megölelte felém fordult.
- Nem mutatnál be minket egymásnak Peter?
- Ó, dehogynem. Anya ő itt Tracy.
- Nagyon örvendek Mrs. Palmer. – nyújtom felé a kezemet.
- Én is Tracy. De kérlek hívj csak Amandának.
- Igenis.
Ezután kimentünk a teraszra, majd Berta meghozta a teát.
- Szóval miért is kerestetek fel? Tudom, hogy van valami.
- Nos anya… - kezdi Peter, de nem akarom, hogy elrontsa a dolgokat, szóval a kezembe veszem az irányítást.
- Peter nekem segít. Keresek egy embert, egy bizonyos Marcus Greyt.
- És honnan vettétek azt, hogy én ismerem?
- Anya. Egy nagy vállalatnak a vezetője vagy! Ismered szinte egész New Yorkot!
Egy perces csönd. Amanda nagyon gondolkozik valamin. Látom rajta, hogy tudja kiről van szó. Kell valamit mondjak neki, hogy megértsen, hogy valamennyire engedjen a szorításon.
- Én is olyan vagyok mint ön. Dolgokat mozgatok. – A kis vallomásomra felnyílt a szeme.
Mást is csinálsz még. Mondd el! A fejemben szólalt meg! Furcsa érzés volt. Olyan zavaró és nem is tudom… bizsergető.
Nem tudom biztosra, de lehet, hogy megálmodom a jövőt, és hallom mások gondolatatát. Ezután csend lett. Peterre sandítottam, akin látszott, hogy tud a fejben lévő beszélgetésről.
- Mondd csak Tracy, mi is a teljes neved?
- Tracy Saunders. – meglepettséget láttam rajta. Felismerést.
- Sajnálom. Nem segíthetek! – mondja és gyorsan el is viharzott.
- Ez meg mi volt? – nézek Peterre.
- Nem tudom.
- Hazudik Peter! Látom rajta, hogy tudja.
- Nyugi. Caleb még meggyőzheti.
***

Nem mentünk el, mert Berta mondta, hogy ebédre Caleb lejön. Addig a kertben sétáltunk és beszélgetünk.
- És pontosan mit vársz attól a Marcustól?
- Pontosan még én sem tudom. Egy mankót, amibe kapaszkodhatok. Annyi mindent kell megtudnom. Az igazi szüleimről, Warrikról, a Különítményről…
- Héj, héj, héj! Lassíts! – int a kezével. – Két információt is hallottam most, amit nem mondtál el.
- Igen bocsi. – nézek rá esdeklően. – Nem akartalak felzaklatni.
- Figyelj a Különítményről tudok ,de ki az a Warrik? És részletesebb beszámolót kérek, nem mint a legutóbb!
- Oké. – egyezek bele. – Én sem tudok róla sok mindent. Csak annyit, hogy olyan mint mi, és emberek szívét tépi ki, hogy megkapja a képességüket. És ő ölte meg a szüleimet.
Nem igazán szólalt meg ezután. Csak sétáltunk egymás mellett, mígnem egy gyönyörű szökőkúthoz értünk, ahol leültünk.
- Szóval itt töltötted a gyermekkorod. Jó luxus. Csoda, hogy nem vagy egy elkényeztetett kis ficsúr. – ezen nevetett.
- Nem voltunk elkényeztetve. Ebben a kertben is nagyon sok szobrot törtünk el, amiért nem kicsi volt a büntetés.
- Amúgy milyen a viszonyotok a testvéreddel?
- Caleb olyan, mintha ő lenne a másik felem. Hiába az a néhány év különbség, de nagyon szoros a kapcsolatunk. Bármit megtennék érte.
- És ő is érted?
- Bízok benne.
Ezután Berta kiáll a teraszra és onnan kiabál.
- Megjött az úrfi!
- Az úrfi? Komolyan? – nézek rá, miközben sírok a nevetéstől. – Ha ő úrfi te mi vagy?
- Hahaha. Nagyon viccesek vagyunk! – mondja grimaszolva.
Bementünk és Calebbel találtuk magunkat szembe. Ő is máshogy néz ki mint a képeken, bár azok nem maik voltak. Barna a haja és szürke a szeme, akár a hold, és nagyon jóképű is. Öltönyt viselt, szóval ő is amolyan üzletember lehet.
- Helló bátyó!
- Szia Pete! – ölelik meg egymást. Hú, ha én tudnám, hogy mikor öleltem meg utoljára Lukeot! – Ki ez a szép hölgy?
- Jaj Caleb. – forgatja a szemét Peter. – Ő itt Tracy.
- Ars santé. – csókolja meg a kezem. Hát én mindjárt elolvadok.  – Caleb vagyok.
- Már sokat hallottam rólad.
- Anya hol van?
- Fent pakol valamit. Viszont kérlek most vedd elő a komolyabbik énedet!
- Mit csináltál már megint? – Förmed rá Peterre.
- Most semmit, csak segíteni akarok Tracynek, de ez nélküled nem fog sikerülni.
- Miről van szó?
- Meg kéne találnunk egy Marcus Grey nevű fickót, de anya nem mondja meg.
- Talán mert nem tudja?
- Tudja! – vágom rá.
- Kérlek Caleb. Csak te szedheted ki ezt anyából.
- Nem. Ez túl gyanús lenne.
- Akkor a munkahelyen keress rá! Biztos van róla aktája.
- Megteszem ami tőlem telik, de nem ígérek semmit.
- Köszönöm. – mondom neki. – Viszont egyvalamit nem értek. Te akkor pontosan mit is csinálsz?
- Anyával dolgozom. A Konfeks nevű cégnél.
- Konfeks? – nézek rá értetlenül, ő pedig úgy, mintha ezt mindenkinek ismernie kellene. – Mi van? Egy napja vagyok csak New Yorkban!
- Hogy mi?
- Erről majd később! – mondjuk egyszerre Peterrel.
- Szóval ingatlanokkal foglalkozunk. Telkeket veszünk, házakat építünk, vagy felújítjuk a régieket, majd eladjuk. Mi vagyunk itt a leghíresebb cég. Nincs versenytársunk, szinte mindenhova minket hívnak.
- Ezért lehetnek információk az emberekről.
- Pontosan. – bólint rá.
- Mikorra tudod megszerezni? – kérdezi Peter.
- Mikor kéne?
- Ha lehet még ma. – szólok bele én is.
- Jó. Estére megszerzem.

2015. június 13., szombat

7. fejezet



- És, hogy keveredtél New Yorkba olyan messziről?- kérdezi tőlem Peter, miközben vett nekem és magának is egy hot dogot. Ezt eszegettük, miközben az utakat jártuk.
- Hát tudod… először én kérdeznék tőled valamit. Tudod az utóbbi pár napom elég zűrös volt és nehezen tudok bárkiben is…
- Megbízni - fejezte be helyettem a mondatot. Egy kicsit kikerekedett a szemem, de ő is ilyesmin eshetett át.
- Szóval öhm - nehezen bírok megszólalni. Még eddig senkivel sem tudtam erről beszélni. - Te mióta tudod?
- Egy hónapja azt hiszem, vagy még annyi sem. Elég furán ért, de nagyon megörültem neki!
- Annak hogy ilyen fénysugarat lövelsz ki?
- Az lézer és amúgy nem. - mosolyodik el. - Vannak köztünk olyanok, akik több képességgel is rendelkeznek.
- Ó - esik le- Beszélt valami ilyesmit az apám.
- Az apád?
- Erről majd később. - vágom rá rögtön, kikerülve ki a válaszadást. - Ezek szerint te is több képességgel rendelkezel.
- Pontosan - bólint.
- És mik azok?- puhatolózok tovább.
- Gyere csak! - fogja meg a karom és felfutunk egy épület tetejére. Látni egy részletet a pompázó városból.
- Ez gyönyörű! - tátom el a szám.
-Ó még jobb lesz. - néz rám, és a szemében valami sunyi csillogást veszek észre.
- Mire készülsz?
- Fogd meg a kezem. - nyújtja én meg egy kis habozással, de megfogom. Aztán felmegyünk az épület legszélére. - Most csukd be a szemed. - Oké kezdek félni. Lefogunk ugrani? - Ne félj!
Végül megadóan lehajtom a szemhéjamat. Érzem, ahogy a szél belekap az arcomba.
- Most már kinyithatod.
Rögtön ki is nyitom. Eleinte csak Peter arcát látom semmi különöset.
- Nézz le!
- Te jó ég! - csak ennyi tudta elhagyni a számát. Több méterre voltunk az épület tetejétől.
- Lesz még jobb is.
Majd a derekamra teszi a kezét, mit sem zavartatva magát, bár ez most engem sem érdekel, majd elindul. Hatalmas épületek mellett száguldunk, az üvegben a tükörképemet nézem.
- Gyönyörű. - erre ő elmosolyodik.
 Aztán lemegyünk egészen a kocsikig. Egy kisfiú ül az egyik autóban, miközben egy tűzoltóautóval játszik, mire ő észrevesz és integetni kezd. De édes! Visszaintek, s már tovább is szálltunk. Akkor közvetlenül a tenger fölött repültünk, én meg a kezemet leraktam, hogy beleérjen. Megjártuk még a Szabadságszobrot, majd egy híd tetején szálltunk le.
- Ez valami fantasztikus volt! Tudsz még többet is?
- Egyelőre nem.
- Hogy érted, hogy egyelőre?
- Nem mindig egyszerre jönnek elő a képességek. - bólintok, hogy lássa értsem miről beszél. - Na, de ne csak rólam csevegjünk. Te már ismersz engem egy kicsit, most te jössz. Mik a képességeid?
- Nos én a tárgyakat tudom mozgatni, hallom az emberek gondolatait, meg…- megálltam.
- Meg mi?
- Őrültségnek fog hangzani.
- Komolyan? Én repülök, van aki villámsebességgel fut, vagy megállítja az időt! Bármi lehetséges!
- Megálmodom a jövőt. - jön ki a számon. - Vagyis valami olyasmi.
- Értem. - bólint, de látom rajta, hogy egy kicsit összezavarodott. Beáll a csend. Egyikünk sem szólal meg. Utálom az ilyen helyzetet. Nagyon kínos. Megmentette az életemet, meg ez is! Tartozom neki annyival, hogy elmondom miért is van ez.
- Tudod nem rég volt a szülinapom és azelőtt néhány nappal kezdődtek el ezek a dolgok…- és elmeséltem neki mindent: az elrablást (bár a Különítmény nevét még nem mondom el), anyáékat, a tüzet. Bár azt kihagytam, hogy anyáék pontosan mit is csinálnak.
- Nem irigyellek. - látom rajta, hogy megdöbbent egy kicsit, hogy miken estem át. - Nem akartalak félbeszakítani, ezért megvártam, mire a végére érsz. Milyen jelről beszéltél?
- Erről. - húzom fel a pólómat. A felismerés suhan át rajta. A pólójához nyúl, majd a nyakánál megfogva lejjebb húzza azt. Ugyanaz a minta van a nyakán csak kisebben.
Majd elengedi és ismét felém néz.
- És mi lett a családoddal?
- Nem tudom. Apa azt mondta, hogy ne próbáljam elérni őket, mert a nyomomban vannak.
- Kik? Akik megtámadtak?
- Igen. Ők. – jobb, ha Warrikról nem tud. Bár lehet, hogy nem is ismeri. - Nem sok mindent tudok. Ezért kell megtalálnom Marcus Greyt.
- Nos én nem tudok segíteni, de talán anyám majd anyám, vagy a bátyám tud valamit róla mondani. - egy kicsit meghökkenek a családját illetően. Biztos észrevette rajtam, mert mintha zavarba jött volna. - Ó igen, most én jövök a családdal. Tudod ők is képességgel bírnak. A bátyám Caleb huszonöt éves és irtó gyors. Anya pedig telepata.
- Telepata? - nézek, mint egy hülye gyerek, aki nem érti a matekfeladatot.
- Olvassa a gondolatodat.
- Ja. És az apád?
- Apa meghalt, még 7 éves koromban.
-Ú részvétem. Bocs, hogy felhoztam a dolgot.-jövök zavarba.
- Ugyan semmiség. Anyáékat meg majd megkérdezzük holnap. Most már későre jár.
- Hát igen. – és ásítok egyet. Nem szándékosan, de tényleg.
- Van hol aludnod?
- Hát, tudod úgy terveztem, hogy még ma megtalálom Marcust.
- Értem. - bólint. Majd egy kicsit később megszólal. - Gyere. Nálam alszol?
- Hogy hol? - nézek rá, bár jól jönne egy puha kanapé egy kemény pad helyett. - Na jó. Köszönöm, megint. - és elmosolyodok. Ezután elrepültünk egy kis háztömbhöz. A 2.-on lakik. Amikor bementem alaposan szemügyre vettem a kis lakást. Nem volt egy nagy helység, de elfértek benne az emberek. A falak kékre voltak festve. Jobbra volt egy kis konyha, aztán a nappali egy kanapéval, meg tévével, a szőnyeg annyira puha volt, hogy élvezettel álldogáltam benne. A polchoz mentem, megnézni az ott álldogáló képeket. Az egyiken ő van egy fiú nyakában valamilyen erdőben. Gondolom ő James. A másikon valami ünnepség lehet, de még ott is nagyon kicsi. Mellette áll egy nő, gondolom ő az édesanyja, és egy férfi, aki meg az apja lehet. Már idősebb amikor szmokingban áll a bátyával, aki fogja a bizonyítványát.
- Igen ő Caleb. - feleli. Hirtelen megüti valami finom illat az orromat, amire a hasam korgással felel. - Gondoltam éhes vagy, ezért sütök egy kis tojást.
- Mh. Köszönöm. - összefut a nyál a számban. Amíg a vacsora készült még szemügyre vehettem a fürdőt, meg a hálót. Egy francia ágy, egy kis éjjeliszekrény lámpával, valamint egy szekrény foglalja itt a helyet.
- Kész van!
- Megyek!
A vacsora után tévét néztünk, és beszélgettünk még egy kicsit. Végül megengedte, hogy az ágyában aludjak, ő pedig a kanapén hevert le.

2015. június 6., szombat

6. fejezet



Miután szinte semmivel sétáltam ki a reptérről, egy kicsit elütött, hogy mellettem meg mindenki hatalmas bőröndöket, meg poggyászokat húz magával. Viszont az első és legfontosabb feladat megtalálni Marcus Greyt. Előre is köszönöm neked apa a bő információt! New York ki tudja, hogy milyen nagy terület és még azon belül is, hogy mennyi a lakosság száma? Hogy a fenében fogom így megtalálni? Na de induljunk útnak, azt majd lesz valami. Az épületből kilépve elindulok a nyüzsgésbe. Ez a város rabul ejtett! Már sötét van. Minden fényáradatban úszik. Az emberek nyüzsgő tömege még mindig meg van, valamint a sok kocsi, és taxi feltolódva várják, hogy mikor váltja át a lámpa rikító piros színét zöldre. Dudaszók és kiabálások hallatszanak. Hát igen egyesek nagyon türelmetlenek. A taxit fogók sorban állnak és szinte harcolnak, hogy ki üljön be előbb. Egyesek nagyon lengén öltözve, erős sminkkel kiabálnak a kocsikba, vagy a járdán közlekedőknek. Nem is kellett sok, hogy kitaláljam, hogy a kurvák munkásságát figyelhetem meg. Egy mikrofonhajú fekete nő éppen egy öltönyös, gazdag pasit próbál felszedni, de nem sok sikerrel. Nem valami lebilincselő, szóval haladok tovább szépen lassan. Aztán valami megüti a fülemet. Kellemes hangok folynak össze. Trombita, dob, zongora és még kitudja milyen hangszerek. Követem a csodálatos muzsika hangját. Ez a zene megbabonáz. Imádom! Végül odaérek a célhoz. Utcai zenészek! Majdnem jól tippeltem meg a hangszereket. A zongora egy szintetizátor volt, a másik két hangszer bingó, és még volt ott egy brácsa is, ja és az énekest ki ne hagyjam! Feketék voltak, de nagyon jól muzsikáltak. Egy fekete kalap nézett arccal a föld felé, hogy a belseje pénzzel teljen meg. Annyira adnék nekik, de nem tehetem. Újra érzem azt a bizsergést hátamon, mint amikor a repülőn ültem. Forgok egy 360 fokos kört. Tudom, hogy hülyeség, hisz tízezren sétálnak itt, sőt több tucatnyian! De akkor is, a megérzéseim még sosem hagytak cserben. Végül kiszúrok egy fickót a tömegben és még néhány másikkal az oldalán. Nem voltak nagy darabok. Igazából még kölykök lehettek. Úgy 20 körüliek. Aki középen állt az lehet a bandavezér. Őt láttam a repülőgépen! Vékony volt, mint mindenki körülötte, de látszott kidolgozott testük. Haja szőke volt nyílegyenes, de egy-két tincs attól elállt neki. Mellette egy megnyúlt orrú, és elől álló fülü fiú, aki egy kutyára emlékeztetett, és még őket fogta közre egy ikerpár. Gyorsan elkapom a tekintetem, bár szerintem rájöttek, hogy észrevettem őket. Elindulok először szép lassan. Csak ne essek pánikba. Ügyelek az ütemes lépésekre. Jobb bal jobb bal. Hátranézek. Jönnek. Már nem bírom tovább. Elkezdek futni és ők is utánam. Már a nyomomban járnak. Látok egy kis rést, amit sötétség vesz körül. Bemegyek. A sikátor! De most nem érdekel a fontos most az, hogy fussak. Először befordulok jobbra, aztán balra, majd megint jobbra. Behúzódok egy fal mögé s várom, hogy a fiúk jönnek e. Végül nagy loholást hallok, és már a lihegésüket is. Egyre közelebb sétálnak hozzám. Ide ér közvetlenül a falhoz a vezér. Látom a leheletét a nyirkos hidegben. Beáll a csend egy pillanatra. Fülel és vár. A szám elé rakom a kezem, nehogy meghallja szuszogásomat.
- Hagyjuk! Elvesztettük a nyomát! - ezzel sarkon fordult és hallottam távolodó lépteinek zaját. A szívem vadul kalapált, úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. Még vártam pár percet, mire kiléptem a sötétségből. Igyekszem kifújni magam, valamint a sokkból kijönni, amikor is valaki megszólal.
-Á Tracy! Hát végre üdvözölhetlek köreinkben! - visszatartott lélegzettel fordulok meg. Az izmaim már megfeszültek hogy futásnak eredjek, de abban a röpke pillanatban a vezér intett egyet az újával és nekilökött egy kukasornak. A fejem iszonyúan kongott, ahogy nekikoppant a falnak. Meleg vér szivárgott ki az orromból.
 - Ejnye kislány. - ingatja a fejét. - Csak tán nem azt hitted, hogy elszökhetsz előlünk?
- Kik vagytok? - jön ki a számon ez a kérdés, vagy inkább suttogás egy nyögés kíséretében.
- Az lényegtelen. Csak annyi a feladatunk, hogy elkapjunk.
- Akkor mást kérdezek. Ki küldött benneteket?-állok talpra nagy nehezen, kikászálódva a szemétből egyenesen velük szembe.
-A Különítmény. - na én most ájulok el! Mi van?
- Hogy lehetnétek ti ott? Azok elkapják az ilyeneket, mint ti!
- Mint mi édesem! - komiszan széthúzza a száját. Kiráz tőle a hideg. - Te is közénk tartozol. És dolgoznak köztük különlegesek is. Főleg akkor van ránk a legnagyobb szükség, ha veszélyeseket üldöznek.
- És én veszélyes vagyok szerintetek? - röhögöm el magam, de ár meg is bántam, mert éles fájdalom hasított bele a fejembe - Nem értem. Senkit sem tudnék bántani, kivéve a rovarokat, de akkor is!
- Nagyon sok mindent nem tudsz még magadról.
 -Mert te igen? - teszem hozzá kételkedve, szinte hisztérikusan. Még én is meglepődtem a hangomon.
- Sokat kell még tanulnod. - sóhajt fel - Most viszont gyere ide. Ne fogócskázzunk, hisz úgyis megtalálunk. - elindultam feléjük - Ezaz jó kislány.
Aztán ismét gyökeret ereszt a lábam.
- Tudod lehet, hogy még nem tudok magamról mindent, de még megtudom magam védeni! - aztán előreraktam a kezem és az egész fiúbanda elszállt a fal végébe. Klassz! Meg kell majd tanulnom használni! Na, de itt az ideje futni. Megfordulok és már indulnék is, amikor a hátamba csap valami nagyon nagy hanggal. Elrepülök és megint a falnak ütközök. Mindenem remeg és füstöl a ruhám. Ez egy villám volt. A banda feláll, és a kutyaképű egy elektromos fénygömböt tart a kezében.
- Azt hitted működni fog? - kérdezi a vezér, egy őrült mosollyal.
- Kérsz még? - érdeklődik a kutyaképű, s azon nyomban ismét belém küldi az isten csapását. Érzem, ahogy az égető fájdalom áthalad minden porcikámon. A csontomon, a zsigereimben, a torkomon, a fejemben. Nagyon fáj, és sikítanom kell. Így hát kiengedtem magamból a kínt. A kutyaképű abbahagyja, én pedig a földre estem. Minden porcikám fáj. A fejem sajog, a kép homályos, a fülemmel, meg szinte alig hallok. Egyre közelebb sétál hozzám a vezér, majd megáll előttem.
- Én mondtam, hogy ne próbálkozz, de a te bajod. Most viszont velünk kell jönnöd!
- És ha nem?
- Meg is ölhetünk. - szólal meg először az egyik az ikrek közül. A hangja meglehetősen élesen csengett.
-A lány sehova sem megy veled! - szólalt meg egy hang. Majd valami piros fénycsík suhant át felettem elcsapva a vezért. Próbálom felfogni a dolgokat, hogy mi történik, de még nem igazán tértem magamhoz. Elém ugrik egy férfi vagy fiú. Nem tudom eldönteni. Csak a hátát látom, meg ismét azokat a szép sugarakat. A fiúk észt veszve rohannak, mire én nagy nehezen a térdemre nehézkedem. Az idegen idefut hozzám és letérdepel mellém.
- Jól vagy?- a hangja kellemes volt és megnyugtató, valamint ismerős is. Viszont még nem láttam teljesen tisztán, így az arcát még nem tudtam teljesen kivenni
- Igen, fogjuk rá. Már a fülem nem cseng és a látásom is kezd tisztulni.
- Mit akartak tőled ezek a fickók?
- Még pontosan magam sem tudom. Elakartak vinni. De te mit keresel itt? És mi volt azaz izé?
- Hallottam a sikítást, hogy valaki bajban van, és iderohantam.
- Te ilyen megmentő féle vagy? - húzom fel a szemöldököm.
- Hát valami olyasmi.
- Amúgy nagyon köszönöm, hogy megmentettél. - most már nem látok foltokat. Jobban szemügyre veszem az idegent. Úgy tizennyolc lehet. A haja koromfekete, és a szeme gyönyörű kéken csillogott. Erős arcvonásai kiemelték férfiasságát. Jóképű és magas volt, amit innen is megtudtam állapítani.
- Szívesen. Peter a nevem. Peter Palmer.
- Tracy Saunders. Nagyon örvendek Peter. - kezet rázunk, miközben mindketten elnevetjük magunkat.

2015. június 2., kedd

5. fejezet



Már úgy reggel lehetett, amikor a reptérre értem. Senki sem nézett meg magának. Bár a kormot lemostam magamról még a mosdóban. Megvettem a jegyet, és már a repülőn is ülök. A fapados osztályra szólt a jegyem. Spórolnom kell a pénzzel, ha még enni is akarok. Viszont nagyon megszívtam. Mellém került egy vénasszony. Egy igen beszédes vénasszony. Csak beszél és beszél. Beszél a fiáról, beszél a macskáiról. Kérlek Uram segíts meg! Én meg csak bólogatok és bólogatok, miközben igyekszem inkább elterelni a gondolataimat az este történtekről. Vajon élnek még? Mi lesz velem ha nem? Valami görcs támad a gyomromban és könnyek gyűlnek a szemembe. Nem! Nem sírhatsz érted! Kinézek az ablakon. Semmi mást nem látni, csak a bégtelennek tűnő fehérséget. A fejemet a hideg ablaknak nyomom és elalszok.

***

Büdös van. Ettől a szennyvízszagtól a hányinger tör rám. Suhanó kocsik hangját hozza a szél. Viszont a nagy zajok között egy lány sikítása tör utat magának. Annyira ismerős a hangja. De kié? Meg kell találnom a hang forrását. Elkezdek szaladni. Újabb sikítás. Befordulok jobbra. Rögtön elbújok a hosszú kukasor mögé, nehogy meglássanak. Túl sötét van, és alig tudom kivenni a formákat. Egy vékony és karcsú alakot látok, aki szerintem egy lány, valamint néhány sötét foltot körülötte. Motyognak valamit, de nem tudom kivenni. Az egyik közelebb lép, majd valamit csinál a lánnyal. Az összeesik. Valamit még mormol az orra alatt az illető, majd a társaival elmegy. Nem is gondoltam át mit csinálok. Hisz mi bajom eshetne? Ez úgyis csak egy álom! Gyorsan odafutok a lányhoz. Villámcsapásként hasított belém a felismerés. Ez a lány én voltam! Vér folyt az orromból, a szemem a semmibe révedt. A számban éreztem a gyomromból feltörő epét. Annyi mindent láttam már, de még magamat holtan nem volt szerencsém. Hát már ez is sikerült! Mire jobban szemügyre venném a dolgokat felébredek.

***

Amikor kinyitom a szememet érzem, hogy egy izzadság csepp lecsordul a homlokomról indulva, lefutva a két szemem között egészen az orrom hegyéig. Még eddig sosem voltam külső szemlélő az álmaimban. Ez valami új! Főleg azért, mert más volt a szituáció is. Vajon meddig aludtam? Ránézek a mellettem ülő idős hölgyre. Ő is elszenderedett. Ránézek a karjára, amelyet egy óra ékesített. Fél négy van. Valami bizsergést érzek a tarkómon. Nem is tudom megmondani, hogy milyet. Valami hideg bizsergés fut fel rajtam, amitől még a szőr is feláll a hátamon és a hideg is kiráz. Valaki engem néz. Hátra fordulok. Alaposan körbenézek mindenkit, aki a gépen tartózkodik. De mindenki vagy olvas, vagy alszik, vagy beszélget valakivel. Már paranoiás is vagyok! De mindez a dolog abbamaradt, amint megszólalt a pilóta.
-Kérjük kedves utasainkat, hogy csatolják be öveiket. Megérkeztünk!
A fejem rögtön felkapom és kinézek az ablakon. New York! Lélegzetelállító látvány. Az égbe törő épületek, a mindent elborító fényáradat, az emberek. Innen teljesen olyanok, mint a hangyák. Ott nyüzsögnek egy kis terepasztalon, s mindenki végzi a saját feladatát. Mindig is el akartam jutni ide, csak apaék nem engedtek volna el. Mindig majd ha nagyobb leszel. Ahogy a családomra gondoltam rögtön elpárolgott a nagy izgatottság és helyét a bús és komor szomorúság vette át.