Izzadtan, kimelegedve nézek fel az asztalról. Az ajtóval
szemezek, mígnem újra körbetekintek – immár századjára - a még számomra
ismeretlen környezetben. A kávébarna falfesték nagyon békés hangulatot teremt
bennem, olyan kellemes, csendes, álmosító hangulatot ébreszt bennem. Tölgyfából
készült könyvespolcok sorakoznak a fal mentén, rajta egy rakás könyvvel.
Valamint egy aprócska magnóval egy polc kandikál ki. Egy kis barackvirágos kép
lóg a vele szemben lévő oldalon. Az én oldalamon egy ablak világítja be a sötét
szobát, kivéve most mivel este van. Előtte egy hatalmas bőszékben gubbasztok az
íróasztallal egyetemben. Megint egy rémálom arról az éjszakáról. Már négy nap
telt el azóta, de az emlékek még mindig élesen bennem égnek. Alex, aki
valójában Warrik, Milo halála… Sosem tudom magamnak ezt megbocsátani. Peter
talált meg a szökőútnál összeomolva. Nem csodálkoztam el rajta, hogy felébredt.
Nem érdekelt. Nem kérdezett, nem faggatott, csak átölelt és ringatott a
karjaiban. A többiek már megtalálták Milo holtestét, és mindenki kiakadt.
Szegény Tara! Szörnyű őt így látni. Elhanyagolja magát, alig eszik, a szeme
mindig sírástól dagadt. Könnyen rájöttek, hogy én ott voltam az esetnél, ezért
elkezdődött a kifaggatásom. Nem mondtam el a teljes igazságot. Egyszerűen nem
mertem, hogy én csak ott álltam és végignéztem az egészet, hogy ez az alak a
testvérem. Egy kicsit átszíneztem a sztorit. Akkor értem oda, amikor kitépte a
szívét, majd rám támadt, de elmenekült, én meg utána rohantam, de már későn.
Végül is a vége az igaz. Másnapra kész káosz uralkodott, és mindenki állította,
hogy egy új vezető kell Milo helyére. Nem is kell mondanom, hogy kit
választottak. Mindenki rám szavazott. Rám, aki legyőzte a Különítményt. Még
szép! Hát ki másra? Én sem vagyok a régi. A bűntudat egyszerűen felemészt.
Senki sem tudja: se Lucy, se Peter… SENKI! Lassan azt hiszem kezdek
becsavarodni. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Az ilyen súlyokra. Folyton
bezárkózom. Szinte sosem alszok az ágyban. Általában itt vagyok mindig az
irodában Alexen és a kitörni készülő háborún. Éppen amikor véget ért az előző,
jöhet egy sokkal rosszabb. Valamint holnap lesz Milo temetése. Amire… Kopogás
zökkent ki a gondolatmenetemből, de fel se kell nézzek, hogy tudjam ki az.
Peter sétál be a szobába, majd leül velem szembe és rám szegezi gyönyörű, igéző
kék szemét.
- Már megint itt éjszakázol? – húzza fel a szemöldökét, de a
hangja lágyan zengi be az irodát.
- Sok a munka. – kezdem rendezgetni az előttem álló
papírtömböt. – Tudod, fel kell készülnünk Warrikra. – Nem nézek a szemébe.
Egyszerűen nem tudok.
- Na persze! – A hangából kihallatszik a hitetlenkedés. –
Pihenned kell! Holnap lesz Milo temetése. – ekkor abbahagyom a rendezgetést.
Érzem, ahogy könnyek kezdenek gyűlni a szemembe, de visszatartom őket. Felnézek
Peterre, de nyers hangon felelek neki.
- Nem megyek el. – szeme kitágul meglepettségében.
- Hogy mi? Ugye te most viccelsz? – pattan fel a székből és
rátámaszkodik az asztalra. – A legjobb barátod volt, és te nem mész el a
temetésére!
- Sok a dolgom. – a hangom megremeg a végére, amit Peter is
meghallott szerintem. Könnyek csípni kezdik a szememet, mire elfordulok és a
padlót kezdem el nézni. Peter odasétál mellém, majd letérdepel és megfogja
mindkét kezemet. Aztán a fejét éppen annyira hajtja le, hogy pont a szemembe
tudjon nézni.
- Tracy! Nem a te hibád, ami Miloval történt. Azért csakis
Alex a felelős. – hevesen kezdem rázni a fejemet, és érzem, hogy most megfogok
törni. Egy könnycsepp kezd lefolyni az arcomon, amit Peter hüvelykujjával
letöröl. Egy pillanatra megakad a lélegzetem.
- Az én hibám Peter! – a hangom alig több egy rekedtes
suttogásnál. – Én bíztam meg benne! – már rázza is a fejét, de nem engedem,
hogy félbeszakítson. – Hazudtam az aznap estéről! Akkor értem oda, amikor
megölte! Nem tettem semmit, érted! Csak álltam ott és néztem, ahogy megölik
legjobb barátomat! Aztán Alex beszélni kezd, mígnem odáig jutunk, hogy ő a testvérem!
A bátyám, aki megakart ölni kiskoromban, de ez nem éppen úgy jött össze, ahogy
akarta. Helyette megölte az egész családomat féltékenységből! – ekkor már
patakzottak a könnyeim. Peter hevesen magához ölel. A fejemet a mellkasába
fúrom és beszívom az illatát. Ő a hajamat kezdi el simogatni.
- Miért nem mondtad el? – ez a kérdés megfogott. Őszintén
szólva nem tudom. Vagyis…
- Mert féltem. – szipogom. Egy pillanatra abbahagyja a hajam
bilizgálását. Várja a folytatást, mire a keze ismét mozgásba kezd. – Féltem,
hogy nem fognak bízni bennem, hogy már nem úgy néznek majd rám, mint egy… - ez
a beismerés még nekem is fáj egy kicsit. Mióta lettem én egy ekkora egoista? –
megmentőre.
- Hé! – két kezét az állam alá csúsztatja, így kényszerítve,
hogy a szemébe nézzek. Azokba a kék szemekbe, amelyekbe elveszek. Most ébredtem
rá, hogy mennyire hiányzott nekem. – Nem a te hibád. Mindenki fél. Már nem
tehettél érte semmit, világos? – egy kicsit megbiccentem a fejemet, mire
folytatja. – Jól van. És attól, hogy egy pszichopata a bátyád, még nem jelenti
azt, hogy te az vagy. – megremeg az ajkam.
- Én ebben nem vagyok olyan biztos. – ismét felhúzza a
szemöldökét. – Kétszer öltem eddig embert.
- Igen, és?
- Az egyik baleset volt, de amikor megöltem az anyádat
élveztem. – oké ez furán hangzik. Mások is utálják az anyósukat, de szerintem
nem szokás megölni őket. Egy pillanatra kikerekedik a szeme, de aztán ismét
visszatér a jelenbe.
- Hidd már el nekem, hogy nem te tehetsz erről az egészről,
világos? – olyan hevesen mondja az egészet, hogy kénytelen vagyok neki nemet
mondani. Csak bólogatni tudok. Letörli a könnycseppet az államról, majd az ujja
a számra vándorol, majd megcsókol. Hirtelen könnyűnek érzem magam, mintha
lebegnék. Peter mindig képes megnyugtatni. Nem tudom, mi lenne vele nélkülem.
Olyan ő, mint a levegő. Megfulladnék nélküle. Lassan, de a csók véget ért, a
bajaimmal együtt. El lettek felejtve egytől-egyig. Ezután Peter feláll és a
magnóhoz sétál, majd bekapcsolja. Éppen a See you again megy, amikor Peter egy
kis huncut mosollyal közelít felém a kezét elém tartva.
- Szabad egy táncra? – szinte nem is gondolkozok a válaszon.
Egyszerűen csak beleteszem a kezem az övébe, mire az ujjaink összefonódnak. A
következő pillanatban már az iroda közepén lépkedünk. Ő a csípőmet fogja, míg
én átkarolom a nyakát és a fejemet a mellkasához támasztom, ő meg a fejét a
fejem búbjára helyezi. És ebben a pillanatban nem félek semmitől és senkitől,
mert Peter védő ölelésében vagyok.
Másnap elmentem a temetésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése