37. fejezet

Lassan nyitottam ki a szememet. Nem is tudtam, hogy három meglepetésben lesz részem. Az egyik, hogy egy pihe-puha ágyban keltem. Édes Istenem, hogy ez mennyire jó! Már nem is emlékszem, hogy mikor feküdtem egy normális ágyban. Bár még egy kicsit mindig láttam a fekete foltokat, amik a szobában keringtek egy alakot pillantottam meg. Ez a másik meglepetés, ugyanis Tara ült az ágyam melletti székben.

- Szervusz! – köszöntött kedves mosollyal. Meghaltam?

- Szia! Mi történt? – tápászkodok ülőhelyzetbe, de máris megbántam, mert iszonyatos fájdalom nyilallt a hasamba, és a hátamba egyaránt, de összeszorítottam a fogamat. Ez volt a harmadik meglepetés. Teddy már rég meggyógyított volna. – És hol van Teddy?

- Elvesztettük őt a tűzben. – erre nem felelhettem semmit, helyette inkább magamat vettem szemügyre a takaró alatt. Ugyanaz a ruha volt rajtam, amit a Különítményben is viseltem. Megnyugodtam, hogy senki sem öltöztetett át. Mert az eléggé… bizarr! Feljebb húzva a pólót egy gézt pillantottam meg, ami körbetekerve feszült rám. Ezután ismét Tarara szegeztem a figyelmemet.

- Mennyi ideig ,,aludtam”?

- Csak két napot. – CSAK? Ezzel már is sok időt vesztegettem el.

- És mi is történt pontosan, miután lelőttek?

- A kiszabadított rabokkal együtt levertük a Különítményt, ami így megsemmisült. Főleg vezető nélkül nem tudnak mit csinálni. Vége van! – vigyorgott, de amikor észrevette, hogy én nem igazán veszek részt az örömében tovább folytatta. Lett egy olyan megérzésem hogy, mivel nincs többé a Különítmény Taranak egy egészen új arcát ismerhetem meg. Már beszívta a levegőt, de amikor nyitotta a száját közbe szóltam.

- És mi van, ha új vezetőt állítanak az élére?

- Tracy! – kezdte nyugodt, ám de komoly hangon. – Maga az épület is oda lett. Nem maradt az égvilágon semmi belőle! A katonákat is leszereltük. – Leszerelték, vagy megölték? – Már nincs mitől tartani! – Mikor látta, hogy nincs több mondanivalóm folytatta. – Caleb hozott ide a szállásra.

- Tényleg, hol vagyunk? – kérdeztem, miközben körülnéztem a szobában. A falat fehérre festették, az egyik oldalán egy hatalmas szekrénnyel, a túloldalán egy íróasztal állt, és egy másik ajtó is nyílt, ami gondolom a fürdőszobába vezetett.

- Marcus találta meg nekünk ezt a helyet. New York külvárosában vagyunk. Mondhatjuk úgy, hogy egy házban. Egy jó nagy hatalmas házban, vagy inkább palotában! Van még egy hatalmas kert is! Az összes volt rab itt van. Peter is az egyik szobában van. – erre felkaptam a fejem. Annyi kérdés tobzódott fel bennem, de amikor már tátottam a számat Tara rögtön beszélni kezdett. – Igen, már beadtuk neki az ellenszert, de még nem ébredt fel.

- Mikor mehetek el hozzá?

- Nem sokára. – próbált lenyugtatni, de a pulzusom egyre gyorsabban lüktetett. – Először zuhanyozz le – biccentett a fürdő felé – majd öltözz fel – most meg a szekrény felé – aztán majd elkísérlek Peterhöz.

Bólintottam, mire ő kilépett a szobából. A fürdő is egész jól nézett ki. Bár káddal nem szolgálhatott, de én nagyon hálás voltam a benne található zuhanyzóért. Rögtön a meleg víz alá bújtam és hagytam, hogy lemossak magamról mindent. A koszt, a bajokat, minden gondot. Még a hajamat is megmostam. Felfrissültem léptem ki a fülkéből, majd megszárítottam a hajamat és lófarokba kötöttem. Ezután a gardróbban kutattam, míg végül a választásom egy farmerra, meg egy rövid ujjú fekete pólóra. Megfogtam a kilincset és hezitáltam. Tudtam, hogy egy új fejezet kezdődik az életemben. Lenyomtam a kilincset és eltátottam a számat. Tara szavával élve egy kastélyba toppantam. A folyosón, mely egy kört írt le vörös szőnyeg kísért utadon, valamint képek követtek a szemükkel, egy-két szobrok kíséretében. A márványozott korláthoz rohantam. A földszinten szintúgy képek, szőnyeg és szobrok is láthatóak, de volt ott fehér bársony kanapé, plazmatévé, növények, és a közepén egy… szökőkút! A hatalmas ablakokon beszűrődött a napfény, ami így beragyogta az egész házat. A lépcsők is márványból készültek, amik felfelé vezettek. Mi az elsőn voltunk, de ahogy felnéztem kissé beleszédültem. Körülbelül még öt emelet lehetett felettünk. De a hely nem volt kihalt. Mindenhol emberek nyüzsögtek. Néhány eléggé fura fazon is akadt köztük, de ezt inkább nem részletezném. Legyen annyi elég, hogy meztelenül fürödtek a szökőkútban, ami engem egy kicsit sokkolt. Bár nem tagadom, egyes embereket még szívesen elnéztem volna egy darabig. Tara kézen fogva vezetett. Ahogy haladtunk éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Pedig semmit sem csináltam. Végül ugyanazon az emeleten egy szobába nyitott be. Ez viszont máshogy nézett ki. A falat sötétkékre festették. Ugyanúgy volt egy szekrény, egy íróasztal, egy fürdőszoba és egy ágy, amin rajta feküdt Ő. Gyorsan beszaladtam, míg Tara magunkra hagyott minket. Leültem az ágy szélére és csak néztem őt. Olyan békésnek tűnt. Mintha a világban minden normális lenne. Elkezdtem a haját simogatni, majd a kezem az arcára tévedt. Ott írtam le köröket a homlokától a szájáig, ahol megálltam. Elkomorodtam. Olyan régen voltunk már úgy igazán együtt. Aztán halk kopogást hallottam az ajtó felől. Nem feleltem semmit, de az illető már be is toppant. Milo állt a küszöbön, majd behúzva maga mögött az ajtót, leült mellém és megölelt.

- Tudod, hogy rám ijesztettél?

- Talán. – mosolyodtam el.

- Nemsokára fel fog ébredni. – nézett Peterre. – Amúgy készülj, mert este ünnepelünk.

- Ünnepelünk? – biztos furcsán nézhettem rá, mert elnevette magát.

- Mivel megsemmisült a Különítmény már nem kell rejtőzködnünk, de főleg a Te tiszteletedre csináljuk a partit.

- Az enyémre? – kerekedett el szemem.

- Igen! Megölted Amanda Palmert, Tracy! – vigyorgott. – Ez nagyon nagy tett! Főleg miattad nyertük meg ezt a háborút! – Háború. Érdekes szó ez erre. Inkább a nagy csatákra mondanám, hogy háború, de ez nem igazán volt nevezhető annak. Inkább szabadságharcnak mondanám.

- Értem. – bólintottam. Nem Amanda volt az első ember, akit már megöltem, de azért ez mégis más volt. Az első csak baleset volt, de ez! Megakartam ölni őt. Tudatában voltam ennek és ami megijeszt az az, hogy még élveztem is.

- Gyere! Odakísérlek a többiekhez. – a kezét nyújtotta, aztán felrántott az ágyról. – Ideje mulatozni már egy kicsit. – Igaza volt! Végre gondok nélkül élhetem az életemet. Megérdemeljük ezt a pihenést! A földszinten gyűltünk össze. Én, Luna, Milo, Tara, Jasper, Caleb és meglepetésemre még Alex is ott volt. Mindenkit jó erősen magamhoz öleltem, majd beszélgettünk, és sokat nevettünk. Ekkor jöttem rá, hogy ők is a családomhoz tartoznak! Egyiküket sem akarom elveszíteni többé!