36. fejezet

A torkomban dobogott a szívem, amikor megcsillant valami. Egy tompa puffanás és volt, nincs Peter.  Levegő után kapkodtam, miközben kitisztult a kép, és Calebet pillantottam meg. Ő a kezét nyújtotta, majd felrántott.

- Köszi. – néztem szomorúan a földön elterülő Peterre.

- Mondtam, hogy segítek. – mosolyodott el. Közben már Miloék is mellénk léptek.

- Te meg mi a fenét művelsz itt? – állt rögtön neki Milo.

- Segíteni jöttem!

- És ugyan miért segítenél te nekünk? – Milo egyre közelebb és közelebb ért Calebhez.

- Elég annyit tudnod, hogy nem miattad teszem! – nézett rá hűvösen. – Egy: gondolt valaki Tracy szüleire? – tárja szét a karját.

- A családom! – esek kétségbe. Róluk el is feledkeztem. Hogy felejthettem el őket? – Hol vannak?

- Nyugodj meg, már épségben hazavittem őket, még az elején. – nyugtatott meg, majd folytatta a felsorolást. – És Petert, hogy a fenébe akarjátok meggyógyítani? Hm?

Erre még Milo sem tudott mit mondani. Én sem tudtam a megoldást.

- Itt megtalálható az ellenszérum is. De most kell lépnünk, mielőtt a lázadás eltörölne mindent!

A fejemben rögtön összeállt a kép.

- Én és Caleb megyünk az ellenszerért, ti meg elviszitek Petert világos?

- Tracy… - kezdi Milo, de én leintettem.

- Menjetek! – kiabáltam, mert a nagy hangzavarban már a saját hangomat sem hallottam. Aztán Caleb vezetésével kimentem a szobából. Nagy tömegen kellett átkecmeregnünk, de végül elértünk egy nagy páncélajtóhoz, amit azonosítóval lehetett kinyitni. Caleb odarakta a kártyáját, majd az ajtó felnyílt. Egy folyosó tárult elénk, amit bevilágított a baljósló piros fény. Az út végén egy ajtó állt. Amikor benyitottunk két őrt és Amanda Palmert találtuk az irodában. Mikor meglátta, hogy kivel érkezett a fia, a szeme elkerekedett.

- Caleb? Te meg mit csinálsz? – a családi dráma közben – ami engem egyáltalán nem érdekelt – a két testőr ránk szegezte a fegyverét. Mivel nem volt tervünk rögtönözni kell.

- Amit már régen meg kellett volna! – mondta Caleb.

Szinte másodpercek töredéke alatt történt az egész. Nem is voltam képes teljesen felfogni. Caleb az egyik pillanatban még mellettem állt, a másikban pedig az őrök már a padlón feküdtek. Aztán ismét visszatért mellém, majd egy pisztolyt tartott az anyja felé.

- Caleb. – kezdte nyugodt hangon Amanda. – Tudom most összevagy zavarodva. Nyugodj meg és beszéljük meg ezt.

- Nincs mit megbeszélnünk!

- Nem akarlak bántani, fiam. – mondja, de mielőtt Caleb válaszolhatott volna közbeszóltam.

- Csak az ellenszert akarjuk! Hol van? – léptem előrébb Caleb mellől.

- Ezért az ekkora felhajtás? Pf! – hiába ez a nem törődöm szöveg, láttam a szemében a félelmet. A kezét felemelve hátrált a szoba végében lévő szekrényhez, majd matatni kezdett benne. Végül megfordult és felmutatta az ellenszert. – Itt van! – mosolyodott el. Ebben a mosolyban volt valami ijesztő.

Ugyanebben a pillanatban Caleb felsikoltott, a kezeit a fejéhez szorította és térdre rogyott. A fegyver elcsúszott.

- Sajnálom fiam. – mondta Amanda. – Mit esztek ti ebben a lányban? Miért olyan különleges? – Caleb a földre roskadt és már egy hang sem csúszott ki a torkán. Egyenesen rám meredt. – Elveszítettem mindkét fiamat miattad!

Számomra elég volt. Elég volt, hogy folyton bemocskol, hogy mindenkit bánt, akit szeretek. Ideje, hogy a sarkamra álljak!

- Nem! Maga miatt mentek el a fiai! Petert már gyerekkorában elvesztette, most meg a drága, kedvenc fiacskáját is elveszítette! Mondja csak, milyen érzés, hogy a gyerekei utálják? Csak a hatalom érdekli magát! Maga egy szörnyeteg! – a szavak szinte maguktól jöttek a számra. Amandát sikerült felbosszantanom. Szinte láttam, ahogy elönti a méreg. A táskájából előhúzott egy pisztolyt és rám szegezte, majd meghúzta a ravaszt. Én kiraktam magam elé a kezemet, mire a nekem szánt golyó megállt a levegőben, majd leesett a földre. A nő elkerekedett szemmel nézte végig szerencsétlen próbálkozását. Felébresztette a bennem szunnyadó szörnyeteget, ami nagy hiba volt. Úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg. Ismét kitéve a kezemet egy energialökettel Amandát a szekrénynek löktem. Miközben ő feltápászkodott kezében a szérummal én magamhoz vonzottam az elejtett pisztolyt.

- Viszlát Amanda! – majd meghúztam a ravaszt.

Amanda hátrahőkölt és a mellkasára szorította a kezét, majd összerogyott. Míg ő kínlódott és szépen odasétáltam hozzá és elvettem a keze elől a szérumot.

- Vége van. Vesztettél! – mosolyodtam el, majd hátat fordítva neki az ajtó felé igyekeztem. Caleb már nagyjából talpon volt. – Ideje menni! – mutattam fel a kezemben lévő szérumot. Caleb ment elől, de amikor én is kiértem volna iszonyatos fájdalom hasított belém. Felkiáltottam, és elestem. Ahogy lenéztem magamon, a hasamtól lefelé végig folyt a vér. Caleb odasietett hozzám, de nem igazán törődtem vele. Minden eltompult. A hangok, a képek. Jobbra fordítottam a fejemet és utoljára még Amanda Palmer holttestét láttam egy elsült fegyverrel a kezében.