23. fejezet

Másnap végre szabadon járkálhattam, és folytatódott az edzés. Rögtön az edzőterembe mentem. Ami most is ugyanúgy nézett ki, mint tegnap. Mivel csak én voltam ott belefeküdtem a hálóba és lehunytam a szememet. Ideje végiggondolnom azt az álmot. Készüljek fel jól, mert közeledik, vagyis azt akarja, hogy az edzéseket teljesítsem, hogy fejlődjek. De, hogy gondoljak a szeretteimre? Ezt nem értem. Épp ekkor toppant be Milo.

- Szia!

- Szia! – ülök fel és már a létrához indulok.

- Figyelj! Sajnálom! Nem ezt akartam.

- Tudom. – pillantok hátra. – És most a barátnak mondom: Gyere ide! – tárom szét a karom.

Milo odajön és megölelem. Ekkor jut eszembe, hogy gondoljak a szeretteimre. Mi van, ha az a kulcs, hogy sikerüljön?

- Na gyere! Azt hiszem most már menni fog!

És én már másztam is felfele, de közben le-le szóltam Milonak.

- És most mi ez a toborozás?

- Itt van az ideje.

- Mert eddig miért nem volt?

- Mert nem volt meg az előnyünk.

- És az micsoda? – mindent fogóval kell kiszedni belőle?

- Te.

Ezt most nem tudtam, hogy háborodjak e fel, vagy örüljek neki, hogy végre fontos vagyok. Attól még engedtem magamnak egy halvány mosolyt.

- És mégis, hogyan képzeled ezt a lerohanást?

- Még nem tudom. de az önvédelemre is megtanítok mindenkit, meg fegyvereket használni. És holnap, mert ma ennek meg kell lennie, neked is ez lesz a kiképzésed, csak nem velem.

- Ha nem te, akkor ki lesz az oktatóm?

- Tara. – Tara? Köszi szépen! Ki fog készíteni az a csaj!

De inkább nem szóltam semmit, tudva hogy mi van kettőjük között.

Mikor végre felértem, vettem egy mélylevegőt és gondolkodás nélkül leugrottam. A zuhanás közben csak Peterre gondoltam. Amikor először repültem vele. Azaz érzés felemelő volt. És már azon kapom magam, hogy nem zuhanok, hanem lebegek. Aztán elindultam felfele és leszálltam a kiindulási pontra.

- Gratulálok! – fogad tapssal Milo.

- Köszi. – vigyorgok.

- Hogyan csináltad? – érdeklődik, hisz tudja, hogy nem az ő módszerét használtam.

- A szeretteimre gondoltam. Az érzésekre.

- Értem. Hát akkor lehet, hogy nem nekem kéne tanítsalak. De mégis, hogyan… hogyan jöttél rá?

- Mondjuk úgy, hogy megálmodtam.

***

A napom további részében jobban körülnéztem. Az ajtón kilépve elkellett takarnom a szememet, mert a napnak iszonyú ereje van. Elindultam egyenesen. Már úgy 10 km-t mehettem, de még mindig csak homokot látok. Majd néhány perc után valami feltűnik a láthatáron. Remélem nem egy délibáb. Ahogy egyre közelebb érek már látom, hogy ez egy fa. Végre, valami zöld! Imádom a természetet, de a homokot és a betont ki nem állhatom. Nem volt olyan nagy, de rátudtam ülni kényelmesen. Aztán már le is feküdtem, majd becsuktam a szememet. Úgy éreztem magam, mintha csak otthon lettem volna. Egy napsütéses délutáni szundi. Már majdnem elaludtam, amikor valami hozzám ért és megtolt. A szemem rögtön felpattant, és már majdnem leestem, amikor megállítottam magam, a földtől úgy 1 cm-re. Szó szerint az orrom előtt volt a föld. Körülnézek és kit látok meg? Petert! Felegyenesedek és ráordítok.

- Te szemét! – lököm meg.

- Hé, nyugi! – nevet rajtam. – Úgy látom fejlődsz! – mutat rám, mert még mindig a levegőben vagyok.

- Igen, úgy gondoltam, ha valami rosszban sántikálnál tudjalak követni.

- Á! Szóval féltékeny vagy? – mosolyodok el.

- Én ugyan nem. Na gyere ide!

És azzal elkezdett kergetni. Végül megfogott és megcsókolt.