22. fejezet

Semmit sem látok. Sötét van. Remek! Meghaltam! Bár a mennyet nem igazán így képzeltem el. Bár más is van itt rajtam kívül, érzem, de nem akarok többet menekülni. Inkább leültem törökülésbe, és a kezemet az állam alá tettem.

- Miért nem futsz? – mondja egy rekedtes hang.

- Mert már belefáradtam. Legalább holtam had pihenjek. Vagy csapd le a fejem, vagy mutasd meg magad, hogy ki a fene vagy!

- Ezt sajnos nem tehetem. De átadnék egy üzenetet.

- Hallgatlak, hisz ráérek. Úgy sincs semmi tennivalóm, hisz meghaltam!

- Nem egészen. Tudod, én egy álomjáró vagyok.

- Egy… álomjáró? Vagyis emberek álmába tudsz bemenni?

- Pontosan.

- Vagyis nem haltam meg! – te jó ég! Élek! Hú, ekkora kő még sosem esett le a szívemről. – És mit is akarsz?

- Azt, hogy készülj fel jól!

 - Hogy mi? Nem értelek!

 - Gondolj a szeretteidre!

- Tessék?

- Mennem kell!

- Ne! Gyere vissza! Hogy érted ezt? – de hiába kiabálok, már nem jön válasz.

Aztán meg a nevemet hallom, és becsukom a szememet.

***

- Tracy.

Kinyitom a szememet. Peter ül az ágy szélén és a kezemet fogja. Először nem tudom mi ez, aztán minden beugrik: az edzés, az álom. Rögtön felülök és végignézek magamon. Végig karomtól a lábamig. Semmim sem tört el. Még egy zúzódás sincs rajtam.

- De… de ezt mégis hogyan?

- Egy gyógyító segítségével. – áll látótávolságba Milo.

- Aha. Te szemét lelöktél!

- Azt hittem be fog válni.

- Hát nem igazán jött be! – fordul felé Peter is.

- Hé, azt hittem ezt már lerendeztük. – hárít a kezével.

- Igen, le. – fordul el tőle Peter.

- És amúgy is! Beleegyeztél a módszereimbe. Én figyelmeztettelek, hogy a barát és az edző az más.

- Igen, tudom. Mikor folytatjuk? – mászok ki az ágyból, de ahogy felállok a lábaim összerogynak és Peter karjába érkezek, aki visszaültet az ágyra.

- Most pihenj. Majd holnap folytatjuk.

Ezzel ő ki is ment. Én meg visszafeküdtem az ágyba. A szobában egy csomó fehér ágy volt és ennyi. De csak én feküdtem ott.

- Mi ez a hely?

- Gyengélkedő. – feleli Peter.

- Itt ilyen is van? – tátom el a számat.

- Hát látod.

- Peter… hogy is mondjam... meghaltam?

Egy pillanatra elsápadt. Az arcán láttam a félelmet.

- Peter! Mi történt velem? – már szó szerint ordítottam.

- Amikor leestél elég nagy zajt csapot. Mindenki kiment megnézni, hogy mi történt, köztük én is. Ahogy közelebb mentem megláttalak. Az egyik lábad magad alá volt tekeredve, az orrodból vér folyt, ami befestette az arcodat. A tested ki volt csavarodva, míg a szemed a semmibe meredt.

Ezek hallatán a könnyek ellepték a szememet, de gyorsan kipislogta őket.

- Szóval meghaltam?

- Meg. Teddy hozott vissza. A gyógyító. Rögtön odament és csak rád tette a kezét. Aztán újra lélegeztél és idehoztunk.

- Értem. – meredek magam elé.

- Azt hiszem jobb lenne, ha elmennék. – áll fel a székről.

- Peter! – Visszafordul. Most nem mehet el! Nem ellökni akarom magamtól. Szükségem van rá. – Idebújnál mellém?

- Persze.

Azzal lefeküdt hozzám és átölelt. Jó volt érezni az illatát. Lecsuktam a szemem és elaludtam.

***

Amikor felkeltem már Luna ült az ágyam szélén.

- Szia! – mondja vékony csilingelő hangján.

- Szia. – az én hangom egy kicsit rekedtesen szól, az övéhez képest.

- Nagyon megijesztettél! – ölel meg jó szorosan, én meg vissza.

Jó, hogy újra van egy igaz barátnőm.

- Mit lehet tenni? Ezek az edzések már csak ilyenek. – engedem el és nézek a szemébe. – Veled mi a helyzet?

- Velem semmi különös.

- De?

- Milo toborozni kezdte embereket.

- Toborozni? De minek?

- Hogy lerohanjuk a Különítményt.

- Hogy mi?

- Nem tudom mi ütött belé. Eddig csak várakoztunk, elvoltunk. Most meg szervezkedni kezdett. És mindenkinek edzések lesznek, kiképzések.

- De jó! Végre nem csak én szenvedek! – engedtem egy mosolyt az arcomra.