17. fejezet

Milo ,,irodájában” vagyok. Peter kint maradt a többiekkel, bár nem igazán akart. Az emelvényen található szobák egyikében voltunk. Sötét volt a szoba, tulajdonképpen maga a hangulata is. Volt egy íróasztal, két szék a végén, polcok és két ablak, amit most sötétítők takartak el. Milo az íróasztal mögött ült, én pedig vele szemben foglaltam helyet. Teljesen úgy éreztem magam, mintha kihallgatáson lennék.

- Hogy találtál meg? – kérdezi rekedtes hangján.

- Hát mondjuk úgy, hogy véletlenül futottam beléd… De tényleg kerestelek.

- Miért? Már évek óta nem láttuk egymást.

- Mert a segítségedre van szükségem.

Csend lett. Milo a semmibe meredt.

- Mindent tudok rólad: hogy mi történt veled, hogy ki vagy.

Ismét rám nézett.

- Honnan?

- Inkább kezdjük az elejéről.

És megint elmondtam az eddigieket.

- Szóval te is olyan vagy mint mi. – tárta szét a karját, miközben a lábát felrakta az asztalra.

- Aha.

- De miben kell a segítségem?

- A bosszúhoz. És erre van két okom is.

- Hallgatlak.

- Egy: Te is bosszút akarsz állni a Különítményen.

Kettő: Benne voltál az álmomban, hogy segítesz használni az erőmet. Azt akarom, hogy képezz ki!

- Jó… és ezt hogyan gondoltad?

- Ugyan már! Még a hülye is látja, hogy ez egy ellenállás… egy menedék. És biztos, hogy edzetek is, gyakoroltok a küzdelemhez.

- Úgy látom nagyon okos vagy.

- Fejlődtem mióta nem láttuk egymást. – engedtem egy mosolyt az arcomra.

- És mit is tudsz?

- Hát állítólag… mindent.

Tátva maradt erre a szája. Ezen muszáj volt nevetnem. Kiskorunkban is állandóan ő volt a bohóc.

- Hé zárd össze, mert berepülnek a legyek!

A kezével felütötte az állát és megszólalt.

- Mindent?

- Nem biztos, de elég valószínű. Eddig csak a jövő megálmodása, a telekinézis, meg a gondolatolvasás. Ó meg néhány nappal ezelőtt tüzet is tudtam már csinálni. Bár nem igazán tudom irányítani.

- Majd előhozzuk a többit is. Meg megtanítalak a használatukra, fejlesztésükre, és az önvédelemre is, hogy hogyan harcolj. De figyelmeztetlek, hogy kemény leszek veled.

- Nem baj. Köszönöm! – ujjongtam.

Felpattantam a székből, majd rögtön megöleltem Milot, aki visszaölelt.

- Hé-hé-hé! Csak óvatosan. – erre elengedem a nyakát. – Úgy látom még mindig van a kicsi Tracyből is.

- Van, de még mennyi!

Már megint ez a kínos csend telepedett közénk. Meg akarom tudni, hogy ki lett belőle, meg akarom ismerni, a barátja akarok lenni.

- Figyi. Nem beszélgethetnénk csak úgy… tudod, mint a… barátok?

- Dehogynem! Alig várom, hogy újra megismerjelek Tracy Saunders.

***

Nem tudom meddig beszélgettünk, de már besötétedett. Megtudtam róla, hogy elég sokat raboskodott, szinte ott élte le a gyerekkorát. Viszont a szökését nem árulta el a mocsok! Valamint az is kiderült, hogy szuper erős, csak nem mutatta meg. Akkor még visszaemlékeztünk a régi időkre, meg hülyéskedtünk egy csomót. Jó visszakapni egy régi barátot. Milo nem jött velem, mert valami dolga akadt. Helyette egy másik ajtóhoz vezetett. Benyitottam és egy hatalmas teremben találtam magam. Jó nagy ez a gyár! Bokszzsákok lógtak a plafonból és voltak akik azokat ütögették, mások célba lőttek fegyverrel… vagy anélkül, egyesek egymás ellen harcoltak vassal, kézzel, voltak akik csak az erejüket próbáltak, és néhányan meg csak ültek a matracokon. Peter is közöttük volt, így hát felé indultam el, majd lehuppantam mellé.

- Jó sokáig trécseltetek. – tesz rögtön szemrehányást.

- Mi van, féltékeny vagy? – vigyorgok.

- Én ugyan nem. – hiába tagadja, de látom rajta, hogy hazudik.

- Na jól van, hagyjuk. Te mit csináltál addig?

- Felmértem a terepet.

- Vagyis?

- Itt ültem és néztem az embereket.

- Csak ennyi?

- Nem. Még megismertem egy srácot.

- Tényleg? És kicsodát?

- Jasper Hutchinst. Az ott! – mutat az ujjával egy gépekkel teli részre, ahol egy fiú ült a székben.

Barna haja szanaszét állt, és valami bolondos napszemüveget viselt.

- Egy technikus zseni. Irányítja az összes árammal működő kütyüt.

- Á jó tudni. Bár egy kicsit dilisnek tűnik.

- Hát nem tudom… lehet, hogy nem százas, de rendes arc.

Ezután csak bámultunk kifele a fejünkből, míg valaki a vállamhoz nem ért.

- Szia! – köszön rám egy gyönyörű lány.

Kerekded arca van, hosszú szőke haja a háta közepén ér véget és a szemei, akár a kék óceán.

- A nevem Luna Froster. – mondja miközben leül mellém.

- Szia! Én Tracy vagyok, ő meg itt mellettem Peter.

- Helló! – biccent Peternek, aki csak intett egyet.

- Eléggé nagy zűrt csaptatok.

- Nem volt direkt, csak a vihar elől húzódtunk be.

- Tudom. Még a bandát is felosztottátok.

- A bandát? – kérdezi Peter.

- Őket itt. – mutat körbe Luna. – Egyesek szerint jobb lett volna kitenni titeket, de vannak olyanok is, akik szerint rendesek vagytok.

- És te melyik kategóriába tartozol? – kérdezek rá.

- Az utóbbiba.

Egy kis szünet után Luna újra megszólal.

- És, ti mit tudtok?

- Én repülök és lézert lövök ki. – kezdi Peter.

- Én meg telepata vagyok, akkor megy a telekinézis és néha megálmodom a jövőt.

- Klassz! Én alakváltó vagyok.

A bőre hirtelen vibrálni kezd és már nem Lunával, hanem magammal ülök szembe.

- De jó! – akad el a lélegzetem.

Ezután még beszélgettünk egy keveset. Úgy nagyjából elmondta, hogy ki kicsoda.

- És ő? Ő kicsoda? – mutatok a lányra, akit először hallottam beszélni.

Éppen egy bokszzsákot püfölt.

- Ő Tara Gilbert. Nem jó vele ujjat húzni. Ő a legjobb harcosunk.

Oké… akkor őt is jó messziről elkerüljük.

Még egy ideid maradtunk, majd mentünk aludni. Luna vezetett be a ,,szobánkba”. Tényleg jó nagy ez az épület, ha mindenkinek van saját szobája. Bár a berendezés csak két matracból állt, valamint lepedőből és párnából. De ez is jó volt. Lefeküdtünk, viszont nehezen tudtam elaludni. Elgondolkoztam a most megismert embereken, valamint nagyon izgultam a holnap miatt. Vajon milyen lesz az edzés? Míg ezen töprengtem a szemem lassan leragadt és én a sötétségbe kerültem.