15. fejezet

- Én megkeresem azt a szemetet! – mondja Peter dühtől fortyogva.

- Nem mehetsz el! – kiáltok rá.

Ez már a szobában vagyunk. Lucy testét kint kellett hagynunk, mert azt hitték volna, hogy mi voltunk a gyilkosok. És mit csinálnánk a testével, elásnánk? Ugyan hagyjuk már! Jobb lesz ez így. Bár egy kicsit furcsáltam, hogy csak mi hallottuk a sikítását.

- Mit akarsz vele csinálni ha? És egyáltalán, hogy a fenébe akarod megtalálni?

- Ez egy kicsi falu. Itt mindenki ismer mindenkit! – megfogta a kabátját és elviharzott.

Nem tudom mit csináljak. Utána kéne mennem. Mielőtt valami kárt tesz valakiben, vagy magában. Felöltözök és bemegyek a recepcióba.

- Miben segíthetek? – kérdezi a fiatal lány.

- Egy személyt keresek. A neve George.

- Esetleg tudná a vezetéknevét?

- Nem, sajnos nem. – hát igen, ezt meg kellett volna kérdeznem.

- Hát így nehéz lesz megmondani, ugyanis lakik errefelé belőlük néhány. Esetleg van valami ismertetőjegye?

- Öööö… - gondolkozok. Próbálok visszaemlékezni rá, de szinte semmi egyedi sincs benne. - Nem ugrik be semmi.

Aztán mégis eszembe jut valami.

- Ó várjon csak! Ült már lopásért és testi sértésért.

- Á George Pool. A falunak a vége felé lakik a 41-es házszámnál.

- Köszönöm szépen.

Ezzel kifutottam az ajtón. Amint kiérek megállok. Merre is van a vége? Nézek jobbra és balra. Mi az elejéről jöttünk. Ami… jobbra volt. Balra kell menni! Úgy szedem a lábamat, ahogy csak bírom. Egyiket a másik után. Jobb-bal, jobb-bal. Nézem a házszámokat. 35, 37, 39 és a 41. Megérkeztem. Ez is egy faház volt. Egy egyszerű lepukkant hely. De ez szó szerint igaz. A deszkák néhol már behajlottak, a cserepek hiányosak, az egyik ablak betörve, és az ajtó egy kicsit féloldalas. Viszont a lámpa ég. Közelebb sétálok a házhoz, mivel a futástól kifulladtam. Ez nem az én sportom annyi szent! Aztán a csendet egy csattanás töri meg. Peter! Gyorsan berohanok és felrántom az ajtót. A ház belülről is olyan, mint kívülről. Csak néhány bútor van benne, egy kanapé és egy asztal, néhány kép a falon, és egy állólámpa világítja be a pókhálós falakat. Peter kezében egy véres fadarab van, amit fogalmam sincs honnan szedett. Talán egy székláb. A lába előtt pedig George fekszik. Az orrából ömlik a vér, valamint a fején is akad egy folt. Gondolom Peter mér elkezdte a munkát.

- Peter! Te még is mi a fenét képzeltél? Tedd le azt a vackot! – üvöltök rá.

- Nem! Megölte Lucyt! Egy ártatlant!

- De ez akkor sincs rendjén. – a hangerőmből visszavettem egy kicsit. – Nem neked kell igazságot szolgáltatni. Ezt majd a seriff elintézi.

- De ez a mocsok megúszná.

- Hé haver nyugodj meg. – nyögi George.

- Fogd be! – mondom neki. Jobban tenné, ha csendben maradna, mert ilyenkor inkább megint belerúgnak az áldozatba, legalábbis a filmekben általában így van.

- Te mit tennél Tracy? – néz rám Peter. Olyan esetlennek tűnik, mint egy kisfiú, aki csak szeretetre vágyik.

- Figyelj. – lassan elkezdek felé menni. – Én is ismertem. Egy kedves ember volt. De ez nem megoldás. – már teljesen előtte állok. 

Egyenesen a szemébe nézek. Alig egy centi van az arcom és az ő arca között. A kezem az övé felé nyúl, miközben azt suttogom:

- Nem menthetsz meg mindenkit. – és abban a pillanatban kikaptam a kezéből a fát, és elhajítottam a szoba másik végébe.

Aztán jó szorosan magamhoz öleltem. Nem vennék rá mérget, de mintha sírna. Lehet, hogy fején találtam a szöget ezzel a mondattal. Peter általában ott van, ahol veszély van. Folyton keresi a bajt. Mindig megakar menteni mindenkit. De miért?

- Gyere, menjünk. – fogom a kezét és úgy vezetem ki az ajtóhoz.

Már majdnem kint vagyunk, amikor egy üvöltést hallok. Megfordulok. George szalad felénk kezében a fadarabbal. Jaj, hát semmiből sem tanul?

- Nincs kedvem most ehhez. – sóhajtok, majd intek egyet a fejemmel és a szoba másik végébe repült.

 Egy képnek esett neki, ami vele együtt ért a földre. Nem halt meg, de aludni fog egy kicsit az biztos. Azzal odébb álltunk.

***

A motel tetején ülünk és a napfelkeltét nézzük. A fali ilyenkor csendes. Egy lélek sem jár most az utcákon. Én Peter vállára hajtom a fejemet, miközben ő a kezével átöleli a vállamat.

- Miért akarsz megmenteni mindenkit? – a hangom szinte visszhangzik ebben a csendben.

- Tudod nehéz erről beszélnem, ugyanis senki sem tud erről már.

- Hé én nem vagyok senki. – emelem fel a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

- Tudom. – mosolyodik el. Olyan édes a mosolya.

A fejemet visszahajtom a vállára, ő meg mesélésbe kezd.

- Kiskoromban, talán úgy öt-hat éves lehettem. Calebbel az udvaron játszottunk, amikor megmutatkozott az erőm: – sóhajtott egyet. - a lézer. A szökőkúton fogócskáztunk, amikor is én kinyújtottam a kezemet, hogy elkapjam, de egy fénycsóva jött ki belőle, ami eltalálta Calebet. Ő a földre zuhant, miközben a teste megperzselődött és vér szivárgott ki belőle, vörösre festve a szökőkút vízét. Segítségért kiáltottam, miközben a bátyám mellett térdepeltem. Nem lélegzett. Anya szaladt ki, aki rám förmedt, hogy mit tettem. A könnyeivel küszködött, miközben ideges is volt. Apa után kiáltott, aki nem sokkal később ki is futott. Engem lefogtak és elhúztak tőle, miközben én is sírtam és rúgkapáltam. Nem akartam elmenni tőle. Apa az ölébe vette és a mellkasára tette a kezét. A seb lassan összeforrt és a mellkasa újra felemelkedett, majd le. Életben volt. Aztán még arra emlékszek, hogy egy fehér szobában voltam. Egy ágyon feküdtem. Sok idegen vett körül, akik valami vizsgálatot végeztek rajtam. Majd egy férfi jött be az ajtón, aki kérte az embereket, hogy menjenek ki. Leült az ágy szélére majd azt suttogta, hogy neki most el kéne velem felejtetnie a történteket, de nem fogja, mert nem helyesli. Nem emlékszek pontosan, hogy mit mondott, de viszont arra igen, hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna. És így tettem. Aztán már a szobámban ébredtem. És Caleb is ott volt. Életben. Ott volt a szobámban. Anyáék meg úgy tettek, mintha semmi sem lett volna, pedig tudtak róla. Ezért akarok megmenteni mindenkit. Jóra használni az erőmet és, hogy ne történjen meg még egyszer ilyesmi.

Eleinte csendben voltam. Meg kell emésztenem ezt az egészet.

- Na nem mondasz semmit?

- De, csak ez egy kicsit sok volt így egyszerre. – felemelem a fejem, hogy megint szemtől-szemben beszéljünk. - Szóval az apád gyógyító volt.

- Igen. Jól jön a háznál. – mosolyra húztam a szám, majd újra kérdeztem.

- És bevittek kísérletezni?

- Nem mondanám így. Bár igaz, hogy az emlékeim már megfakultak.

- Itt valami nincs rendjén. És a szüleid is benne vannak.

- Tudom. De felnyílt a szemem azon a napon. Kevesebbet kell mutatnod annál amennyit tudsz, mert ha nem, akkor meghalsz.

Egy kis gombóc lett a torkomban, de hamar el is múlt.

- Hé én itt leszek neked. – hajolok vissza ismét a vállára. A tekintetemet újra a napra szegezem, ami a felhőket rózsaszínre, lilára és sárgára festi, míg ő vörösen ragyog.

- Tudom. – feleli Peter és a homlokomon érzem a leheletét.

Megpuszil. Bizseregni kezdek minden porcikámban. Felemelem a fejemet. Egyenesen egymás tekintetébe nézünk. Alig egy centi választ el minket egymástól. A szemében látom a csillogást. Nem bírom tovább. Még közelebb hajolok és megcsókolom, mire ő visszacsókol.