Felemelő érzés. Olyan, mintha a fellegekben járnék. A csók egyben
szenvedélyes és gyengéd. Egyre többet és többet akarok belőle. Én a karommal
átölelem a nyakát, míg ő a derekamon tarja a kezét. Ha lehetne így maradnék
vele örökké, csak mi ketten gond nélkül. De ez nem így megy. Én leállok, mire ő
is abbahagyja, majd azt suttogom:
- Sajnálom, de mennünk kéne.
- Igen… persze, hogyne. – látom rajta, hogy zavarban van.
- Hé! – szólok utána, mert ő már elindult lefele. – Remélem lesz még több
ilyen is!
- Hát persze! – villant egy édes mosolyt.
***
Az utunk eléggé csendesen telik. Azzal a csókkal leromboltuk a
barátságunkat, és már lehet nem leszünk olyan függetlenek egymással. De én azt
nem szeretném. Ő sokat jelent nekem. Annyi mindent megtett értem, én meg…
semmit sem, csak bajt hoztam a fejére. Kezdeményezni kéne egy beszélgetést, de
semmi sem jut az eszembe.
- Milyen messze vagyunk?
- Már csak pár mérföld. Legkésőbb estére odaérünk.
Hú ez sokáig tartott. Nincs több ötletem.
- Figyelj. – kezdi Peter, amire felkapom a fejemet. – Tisztáznunk kéne
ezt a dolgot… tudod, kettőnket.
Úgy látom nem csak én gondolkodtam ezen.
- Szerintem is.
Ezután megint elhallgattunk. Nagyon nehéz erről beszélni. Nem kívánok
senkinek sem ilyet.
- Szóval te tetszel nekem, de nem tudom, hogy nem lenne a feszéjezve így
a barátságunk.
- Viselkedjünk egymással ugyanúgy, ahogy eddig is, csak megfűszerezve egy
kicsit.
És megint megcsókoltam, mire ereszkedni kezdtünk, majd eltolt magától.
- Ilyet ne csinálj gyakran, mert a végén még lezuhanunk. – csókolt
vissza.
Remek, most már ez is tisztázva van. Amúgy még sosem voltam szerelmes. Jó
tetszettek úgy fiúk meg minden, de még nem igazán jártam úgy senkivel, ha nem
nézzük az egyhetes általános szerelmeket.
A vidék egyre sivárabb, kopárabb, szárazabb lett. A föld repedezett volt,
míg egy növény sem volt sehol. Mindenhol csak homok, homok és homok. Gyűlölöm a
homokot, a betont is. Én inkább a zöldet szeretem: a növényeket, a természetet,
ja és a vizet ki ne hagyjam a sorból. Kiskoromban állandóan elmentünk az
uszodába, sőt még általánosban is, de mostanában már nem érek rá túl elfoglalt
vagyok, mint most is.
Lassan ereszkedni kezdünk, és földet értünk.
- Miért álltunk meg?
- Mert itt vagyunk.
- Itt? Úgy mondod, hogy ez…
- Donwer.
Fordulok egy teljes kört, de mindenhol csak ugyanazt látom.
- Hát Marcusnak igaza volt. Itt könnyen meg lehet találni Milot.
Erre Peter csak nevet.
Hirtelen feltámadt a szél nagy porfelhőt kavarva. Egyre erősebben fúj,
szinte elvinne, ha Peter nem takarna el annyira, bár így is érzem.
- Menedéket kell keresnünk! – üvölti Peter, ugyanis a széltől alig
hallani valamit.
Így átölelem és máris felröppenünk. Alig lehet látni valamit. Csak a
sárga porfelleg. Néha Peter is meginog egy kicsit, de inkább nem szólok semmit.
Próbál néha lejjebb menni, de a szél visszalök minket. Én is próbálok a
sasszememmel kifigyelni valamit. Végül a porfelhőben valami szürke foltot
veszek észre.
- Ott! – mutatom az ujjammal is.
- Látom! Figyelj, le kell mennünk oda, de ahhoz esnünk kell. Szóval
kapaszkodj!
Hogy mi? De ellenkezni sem volt időm, mert már zuhantunk is egyenesen az
épület elé. Esés közben a szemem, az orrom és a fülem is tele ment homokkal. A
talaj felett Peter megállt egy kicsit, majd szépen leereszkedtünk. Egy nagy
szürke ajtóval állunk szembe, de nem igazán haboztunk. Peter az egyik részét,
én meg a másikat nyitottam ki, aztán amint beértünk vissza az egészet. Az
ajtónak dőltünk, hogy kifújjuk magunkat.
Néhány másodperc múlva körülnéztünk. Egy kicsit sötét van az biztos.
Amúgy vasdarabok vannak itt, meg néhány konzerves doboz, persze üresek a földön
szanaszét hagyva. Néhány ablak és lámpák lógnak a magasból. Egy lépcső felvezet
egy kis emelvényre, ahol megint körbe lehet járni a helyet, viszont itt van
néhány ajtó is. Hát mondjon akárki akármit nekem nincs kedvem bemenni oda.
Visszasétálok Peterhez, aki lent ácsorog és az egyik vasdarabot nézi.
- Húskonzerv. Szerintem ez egy gyár volt még valamikor.
- Hát nem csoda, hogy csődbe ment. Itt nem olyan jók a körülmények. Amúgy
meddig szándékozunk itt lenni?
- Amíg el nem áll a vihar.
- Értem. – bólintok. – Akkor itt éjszakázunk.
- Ezt honnan veszed?
- Nem voltam még homokviharban, de mérget veszek rá, hogy nem fog
egyhamar abbamaradni.
- Hát jó.
Mindketten leültünk a földre. Mivel mindketten kimerültek voltunk azt
találtuk ki, hogy egymás hátának dőlünk és így kényelmesen elhelyezkedünk.
Bevált a terv. Úgy a terem közepén feküdtünk le, és néhány perc alatt leragadt
a szemem.
Valami csörömpölésre ébredek fel. Kinyitom a szemem, bár nem igazán
akarom. Emberek vesznek körbe… vasdarabokkal! Rögtön elmúlt a fáradság és úgy
ugrottam fel a helyzetemből, mint tesiórán. Peter erre eldőlt és ő is szintúgy
felébredt és reagált a dologra. Szó szerint egy kiskörbe voltunk zárva egy
csomó fiatallal. Volt akinél nem volt semmi, de volt bennük valami
nyugtalanító.
- Kik vagytok? – kérdezi Peter.
- Itt nem ez a kérdés. Hanem, hogy ti kik vagytok! – mondja egy lány.
Hosszú barna haját lófarokba kötötte, egy bőrnadrág van rajta fekete felsővel,
izmos felső karja van, de nem egy izomagy, olyan jó értelemben kigyúrt. Csinos
és vékony az alkata, de a szemében ég a tűz. Veszélyes lány.
- Mi csak a homokvihar elől húzódtunk el. – felelem. Meglep a hangom
határozott.
- Nem biztos. Mit kéne tennünk velük? – beszél még mindig ugyanaz a csaj.
Csak meg ne öljenek. Nem egy koszos gyárban akarok meghalni. Beszélnem
kell Peterrel.
Peter! Ne nézz rám, csak figyelj!
Peter erre bólintott egy kicsit a fejével.
Ők maguk nem lennének képesek megoldani a problémákat. Most
is azon tanácskoznak, hogy mit kezdjenek velünk. Lenni kell egy vezetőnek is, aki megmondja nekik a dolgokat.
Megint egy bólintás.
- Szeretnék beszélni a vezetőtökkel!
– lépek egyet előrébb Peter mellől.
Az emberek zsúfolódni
kezdtek.
- Úgy hallom engem hívtak.
A hangja olyan ismerős. A
tömegből egy fiú áll be a körbe. Úgy velem egykorú lehet. Barnás szőke a haja,
a szemei zöldek, míg az arcán már látszanak a borosták. Majd a karján meglátok
egy tetkót. Az üvöltő oroszlánt! Ez nem lehet! Inkább elkapom a tekintetemet
róla és az arcára koncentrálok. Honnan ilyen ismerős? Az álmomban nem láttam
csak a kezét. Ő is végig mér, majd megszólal:
- Mi a neved?
- Tracy Saunders. – erre
kikerekedett a szeme.
- Tracy? Ezt nem hiszem el!
Nem ismersz fel?
Próbálok koncentrálni, de
sikertelenül.
-
Milo! Milo Cruz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése