13. fejezet

Érzem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben. Gyorsan ki kell szabadulnom!

Constans még mindig az ajtónál áll. Amúgy nem lepődtem meg annyira, hogy neki is van képessége.

- Miért csinálod ezt?

- Mert akkor kiszabadulhatok ebből a lyukból!

- Hogyan? Megsütsz? – teszek szemrehányást.

- Nem. – a lángot eloltja, de ugyanúgy egyhelyben áll. Pár pillanatig csak nézzük egymást, majd újra megszólal. - Még régebben, amikor még apámé volt a hely és még anyám is itt volt jött két öltönyös férfi. Én a konyhaajtóban álltam meg, hogy ne vegyenek észre, de minden egyes szót hallottam. Megbízták apámat, hogy az egyik asztalnál ülő fickót kapja el nekik, és cserébe békén hagynak minket. Nem igazán értettem, szóval nem is törődtem vele. De apán láttam a nyugtalanságot és az idegességet. Este miután bezártunk szomjas voltam, így a konyhába akartam menni. A lépcsőn viszont meghúztam magam, mert apa és az a fickó ott verekedtek az erejüket fitogtatva. Anya meg a konyhából nézte az eseményeket. Nagyon féltem, de nem mertem odamenni. Végül az idegen apát a falhoz lökte, majd egy gyors mozdulattal kitépte a szívét. – a szeme könnybe lábadt, de a hangja a bosszúvágytól fortyog. Viszont én rájöttem ki az a férfi: Warrik. – Anya felsikított, én meg csendben gubbasztottam tovább. A férfi valamit csinált a szívvel nem láttam pontosan, aztán valami villanás volt és ennyi. Anya felé igyekezett, amikor bejött a két férfi és lesokkolták. A férfit az egyik maga után a földön húzta, míg a másik anyát kapta el. Anya sikított, rúgott, hadonászott a kezeivel, de semmit sem ért el. Észrevett engem a lépcsőn és azt mondta a fejemben, hogy bújjak el.

- Sajnálom a szüleidet, de még mindig nem értem, hogy hogyan jövök én a képbe.

- Tudod, mindig járnak erre utazók és mesélnek nekem ezt-azt. Eljött egyszer hozzám egy nő, még nem is olyan régen. Elegáns, kifinomult nő, nem is értettem, hogy került ide. Ő mesélt nekem egy lányról, egy bizonyos Tracy Saundersről, akinek megvan minden képessége!

Oké. Meg van minden képességem! Ez egyszerűen félelmetes és izgató is! De lehet, hogy ez egy átverés. Mi van ha…

- Az a nő, hogy nézett ki?

- Rövid szőke haja volt, és zöld volt a szeme… azt hiszem.

Amanda! De miért? Miért csinálja ezt? Miért akar eltenni láb alól? Mit titkol? Átverés, biztos, hogy átverés!

- De miért is érdekel ez téged? – gyullad meg megint a keze Constansnak és a kést maga elé tarja.

- Hé figyelj. Tudom, hogy a bosszú hajt, de az nem old meg semmit sem. – hú, miket beszélek? Hisz én is bosszút akarok állni.

- Nem tudsz te semmit!

- De igen! – most már én is üvöltök. De le kell vennem a hangerőből. Hátha az együtt érző bejön. – A Különítmény nekem is elvette a szeretteimet. – az arcán valami enyhülés féle vonatkozik, de nagyon rövid időre, mert nekem ront.

Egyenesen felém szalad, és én… Te jó ég! nem tudom. Mintha minden lelassulna körülöttem. Látom minden egyes hajszálát szállni, az izzadság cseppet, ahogy folyik le a homlokáról, a legyet ami rászáll a káposztára… Káposzta! Gyorsan lehajolok a zöldséges ládához és elkezdem neki dobálni a zöldségeket. Minden megint felgyorsul. Ő a kezével elégeti őket. Én még dobálom és dobálom… egészen eddig. Keresek, kutatok a ládában, de nincs ott semmi. Viszont megbántam, hogy elvettem a tekintetemet, mert Constans nekem ugrik és az asztalra esek, ami beszakad alattunk. Nyögtem egyet, hisz ezt megérzi az ember háta. Ő rám ül és az égő kezét az arcomhoz akarja rakni. Na azt már nem! Még az kéne nekem, hogy olyan ronda legyek. Érzem magamban az erőt, ahogy szétárad bennem. Egyszerre a nyugalom és a düh. A szememmel hátra intek és Constans elrepült, letarolva az edényes szekrényt. Ahogy szétnézek elég nagy felfordulás lett. a zöldség darabok, a széttört asztal, és néhány dolog, ami fából készült meggyulladt. Pontosabban a szék a padló és néhány láda. Egy kicsit tompa a világ körülöttem. Aztán egy nagy robaj kiszakít a kábulatból. Peter volt az. Érdekes, hogy csak most ért ide. Vajon mit csinált eddig? Az arca egy kicsit meghökkent. Hát ha tudná miről maradt le!

- Vigyázz! – kiabálja.

Megfordulok és Constanc éppen szúrt a késsel. A szívem helyett a karomat súrolta. Éles fájdalom hasít belém. Nem tudok magamon uralkodni. Elönt a belső tűz. A fejemtől egészen a lábujjamig. És amikor a kezemre nézek ég. Tényleg ég! Látom Constanson, hogy megleptem, mondjuk magamat is. De itt a pillanat. Üvöltve nekirohanok, leterítem és a kezemet az arcára rakom. A kést kivertem a kezéből. Aztán lerúgott magáról. Most ő került felém. Már a tűz van a szemem előtt, amikor a hasából a kés hegye áll ki. A szeme kikerekedik és a semmibe mered. Nyög egyet-kettőt és lefordul rólam. Peter nyújtja felém a kezét. Már megint megmentett. Oda nyúlok és felránt.

- Kössz!

- Ez most már rendszeres lesz? – villantja meg csintalan mosolyát.

- Lehet. – incselkedek én is, amíg meg nem érzem a karomban azt a rühes fájdalmat.

- Jó mély. – jegyzi meg Peter.

- Azt hiszem erre magamtól is rájöttem. – ömlik belőle a vörös vér. A seb elég csúnya, szinte rossz ránézni.

- Összekell varrni. – Az pólójából letép egy csíkot és a karomra köti. Én felnyögök egyet a fájdalomtól, ő pedig egy bocsit suttog.

Aztán elkezd kutakodni, miközben itt egyre jobban kezd itt égni minden.

- Mit keresel?

- Tűt és cérnát.

- Itt nem lesz… - és abbahagyom a mondandómat, mert abban a pillanatban húz elő egy cérnát és egy tűt.

- Mit is mondtál? – húzza fel a szemöldökét. Atyám, mi idegesítő ez a kölyök!

- Oké, oké.

- Na menjünk! – int az ajtó felé.

- És Constans? – mutatok a véráztatta holttestre.

Peter gondolkodik, majd megszólal.

- A tűz! Égesd fel ezt a kócerájt!

- De nem tudom, hogy kell! Az csak úgy megtörtént.

- Figyelj menni fog, csak összpontosíts!

- Oké. Menni fog. – suttogom magamban.

Constansra gondolok, aztán a Különítményre, majd a családomra: apára, anyára, Lukera. Ismét érzem a meleget. Kinyitom a szemem és látom a tüzet.

- Sikerült! – terül el egy széles vigyor az arcomon. De aztán le is kókadt. – De Peter! Nappal van.

- Nem baj az. Kiszökünk a hátsó ajtón.

Aztán munkába álltam. Felégettem mindent: az asztalokat, a székeket, a pultot, a padlót, a lépcsőt. Már hallani lehetett a kintről jövő sikolyokat. Már minden lángokban égett, mikor mi kifutottunk a hátsó ajtón.

- És így lett vége a Constansnak. – mondja Peter, miközben kezemhez nyúl.