11. fejezet

Nem igazán haladunk. Peter egyre fáradtabb, de hiába mondom neki, hogy pihenjen, nem igazán hallgat rám. A telefonunkat nem használhatjuk, ugyanis Peter hűen állítja, hogy lenyomozhatják. Én egy kicsit kételkedek benne, de kitudja. Mostanában, már semmin sem lepődök meg. Én Petert szorosan ölelem, de gondolom már alig bír cipelni.

- Biztos, hogy nem akarsz megállni? – kérdezem meg tőle úgy már ötödjére.

- Nem. Bírom még.

Rám néz, azzal a gyönyörű kék szemeivel. Olyan, mint a tenger, amiben legszívesebben most elmerülnék. A tekintetem lejjebb csúszik az ajkára. Annyira… megcsókolnám. De nem! Nem szabad belehavarodnom! Most csak egy dologra kell összpontosítanom: a Különítményre.

- Viszont te aludhatnál egy kicsit. – zökkent ki a gondolataimból.

- Oké. – bólintok rá. Bár egy kicsit furán nézhetek, mert aztán rögtön hozzáteszi.

- Nyugi, foglak.

A karjai szorosabban öleltek át, miközben a felhőket néztem. Mindegyik más formájú. Bárány, fa, sárkány… Sokan mondták már, hogy túl nagy a fantáziám, amivel én nem is vitatkozom. Mindig is filmrendező, vagy író akartam lenni. Visszatérve a felhőkre mindegyik olyan mintegy vattacukor, vagy egy fagylalt. Kiskoromban mindig azt hittem, hogy belelehet feküdni és, hogy ennél puhább nincs a világon. De aztán jött egy természet film és tönkretette az életemet. Sokszor volt ilyen, csak nem természet film tette tönkre őket. Például, amikor azt hittem a gombára, hogy hús, de olyan is volt, amikor azt hittem, hogy tudok repülni. Felmásztam a mászókára, majd ugrottam lefele, erre apa egy hátassal elkapott. Azt mondta senki sem tud repülni emberek közül. Hát tévedett. Ahogy nézem a ragyogó holdat a szemem lassan lecsukódik.

***

Sötétség. Lihegés. Üldöz. Futok. Nem látok semmit, csak megye egyenesen. A cipője hangja egyre hangosabb. Mindjárt ideér. Eltérek jobbra. Megállok és kifújom magam. Majd megszólal egy hang. Ez egy másik fiúé.

- Gyere! Keress meg!

- Nem látlak! – kiáltom.

- Én majd segítek! – lép ki egy kicsi fényre. Először a cipője látszik. A még egyszer lép a karja is a fénycsóvába esik. Van rajta egy tetoválás. Egy üvöltő oroszlán. Lép még egyet, de mire megnézném elkezdek zuhanni egy fekete lyukba. Még utoljára hallom a suttogását.

- Találj meg!

***

Szó szerint felriadok. Itt valami nincs rendjén. A szél szinte az arcomba csap, a hajam száll… felfelé! Mikor lenézek azt veszem észre, hogy zuhanunk.

- Peter! – üvöltök. De semmi. Már mindjárt a földre érünk és végünk – Pee-teeeer!

Erre felkapja a fejét és rögtön megálltunk, pont egy centivel a föld felett.

- Hú ez meleg volt. – szólal meg Peter.

Legszívesebben most behúznék neki egyet, de éppen sokk hatása alatt vagyok. Lihegek, a szívem majd kiugrik a helyéről. Peter közben letesz. Körbenézek. Egy földúton landoltunk. Mellette egy tábla: Mondart. Még soha sem hallottam róla. A tábla alatt egy ősz szakállas ember ül egy pálinkás üveggel a kezében tátott szájjal. A remegő ujját ránk szegezi.

- Maguk… maguk…

- Túl sokat ivott öregem. – guggol le hozzá Peter, és megveregeti a vállát.  - Nem tudna egy jó fogadót?

- Dehogyis nem fiam. – szólal meg az öreg. Jobban szemügyre veszem. Dús haja és szakálla teljesen ősz, a szeme zöld, mint a pázsit, viszont a fogai alig vannak a helyükön, arca egészen a füléig piros a piától. – Menjen egyenesen, majd balra és ott lesz.

- Köszönöm.

Aztán elindultunk.

- Szóval, mégis jót tesz egy kis pihenés? – nézek rá egy féloldalas mosollyal.

- Jól van na! Igazad volt.

- Hogy mi? Hogy mondtad kérlek? Nem hallottam. – incselkedek vele egy kicsit. Ezt kapja, ha nem hallgat rám. Arcán látszik, hogy idegesíti, de nem baj az.

- Igazad volt.

- Köszönöm.

Beértünk a faluba… azt hiszem az. Fogalmam sincs, hogy a világ melyik részén járunk, de az biztos, hogy ide nem ért el a modern technika. Fából és téglából épült viskók és mulatók, földút, lovas szekerek, néhol attól áll egy-egy kocsi.

- Oké. Hol a fenében vagyunk? – nézek Peterre.

- Fogalmam sincs. – úgy látom egy kicsit ő is meglepődött.

Nem néztek meg minket az emberek, viszont én alaposan szemügyre vettem őket. Mindenki farmert és inget hord, néha egy nyaksál, és van akinek a feje búbján egy kalap nyugszik. Hol vagyunk a vadnyugaton? Végül balra fordulunk és meglátjuk a Constance-t. Ez is mint a többi épület fából készült, középen a hatalmas felirattal. Fellépünk a tornácra, majd benyitunk. Megcsap a pia és a dohányfüst szaga. Sok asztal helyezkedik el összevissza, körülöttük székekkel. Szinte telt ház van. Mindenhol emberek ülnek, többnyire férfiak, de nő is akad néhány. A fal mentén bal oldalt húzódik a pult, mellette is székekkel. Mögötte piás polcok, valamint egy kis ajtó, ahol különböző finom illatok szállnak. A pult mögött egy nő töröl poharakat. Vékony a testalkata, barna haja lófarokba van kötve. Mint mindenki ő is egy inget és egy farmert visel, és még jól is áll neki. Fiatal, nem lehet több huszonötnél. Mi Peterrel oda ültünk le, szinte teljesen elé.

- Jó estét!

- Jó estét! – köszönt a csaj. – Nem idevalósiak vagytok.

- Ezt honnan tudja? – szólalok meg.

- Nem úgy néztek ki. – ó igen, nincs rajtam ing. – Constans vagyok.

Peter egy kicsit megrökönyödve néz, de szerintem én is.

- Maga a tulaj? – kérdezem.

- Igen. – hirtelen úgy pillant ránk, mintha ez olyan hétköznapi lenne.

- Én Peter vagyok, ő meg itt Tracy. – mutatkozunk be mi is.

- Honnan jöttetek?

- New Yorkból. – mondom, de máris megbántam, mert Peter haragos tekintete nehezedik rám.

Constans füttyent egyet.

- Ejha! Jó hosszú utat tehettetek meg.

- Igen az volt. Ezért is szeretnék egy szobát.

- Van néhány szabad szobám.

- És mennyi?

- Tizenöt dollár fejenként.

Peter előkapja a pénztárcáját, majd odaadja a pénzt. Constanstól kapunk egy szobakulcsot. Még mielőtt felmennénk mindketten iszunk meg eszünk még valamit. Én alig vártam, hogy igyak végre egy kis vizet, persze a hasam sem panaszkodott a lecsóra. Miután végeztünk felálltunk a székből, s én még visszanéztem Constansra. Felemelte a fejét és állta a tekintetemet. Mielőtt még elfordultam volna a szemében megcsillant valami furcsa fény, majd egy ijesztő mosolyra húzta el a száját. A hideg futkosni kezdett a hátamon. Végül felmentünk a lépcsőn és megkerestük a kettes számot. A szoba egy nagy franciaágyból, egy asztalból, egy fotelből és egy szekrényből állt. Még egy ajtó vezetett a fürdőszobába. Én megyek zuhanyozni először, majd Peter. Az ágyon fekszem, amikor kijön. A csupasz felsőtestén megakad a szemem. Még eddig sosem láttam, hogy mennyire kigyúrt. Kockás a hasa, és a karján is látszik egy kevés izom.

- Én majd alszok a fotelben. – szólal meg, de én nem hagyom annyiban.

- Erről szó sem lehet! Szinte egész nap engem cipeltél. Szükséged van a pihenésre. Szóval te is itt alszol!

- De…

- De? – húzom fel a szemöldököm. – Félsz tőlem? – a szám mosolyra húzódik.

Az arcán már látom, hogy én győztem.

- Mond csak, mindig te nyersz?

- Általában igen.

 Fogja magát és beugrik mellém. A villanyt leoltjuk, s már mindketten alszunk is.