28. fejezet

Miloval megbeszélve Peternek ugyanazt a mesét adtuk be, amit mindenki másnak. sajnos nem ülhettem vele mindig, hisz már most elkezdődött az edzés. A napot Miloval kezdtem. Megtanít úgymond a mértékletességre, de fogalmam sincs, hogy hogyan képzeli… meditációval? Ha ez így lesz, sírni fogok a nevetéstől. De végül nem így lett.

- Szia! Hogyan is akarod csinálni pontosan ezt a türelem dolgot? – érdeklődök.

- Majd elmondom. Gyere! – int a kezével.

- Hová?

- Ki.

Útközben Milo elmondta az elméletét.

- Lehet, hogy számodra durva dolgokat fogok mondani, de a lényeg az, hogy visszatartsd az erődet. Legyen meg az önuralmad.

- Értem. – bólintok rá.

A terepet jóval messzebbre tettük, mert még a végén kárt okozok a gyárban. Bár a fát nem értük el.

- Nos, te állj ide! – állít be egy pontra, ő meg elsétál tőlem néhány m-re.

Ma is igen szárazság van, mint szinte mindig. Már is kiszáradt a szám.

- Kezdjük egy kis bemelegítéssel. Mesélj azokról az utóbbi napjaidról, amikor még normális voltál.

- Szóval volt egy barátnőm Beka. Ő volt az egyetlen. Viszont állandóan kihasználtak minket. Nem voltam lusta, de stréber sem. Akkor apa állandóan csak a munkájával volt elfoglalva, Lukenak sem jött el a meccsére. Anya meg… anya.

- Értem. És utáltad, amikor kihasználtak gondolom. Mit takarnak ezek pontosan?

- Állandóan adjuk oda a házit, meg minden egyebet. Akkor segítsünk, amikor dolgozatot írunk és minket kapnak rajta, ezért mi kapjuk meg a beírást! – már egy kicsit érzem magamban a dühöt, de el kell fojtanom. Menni fog ez. A levegőt mélyen beszívtam, majd a számon kifújtam.

- Jól van. Ezt jól tűrted. Most már bekeményítek. Milyen érzés, amikor megtudod, hogy különc vagy? Hogy nem is az a családod, akiket te annak gondoltál?

Na jó, ez szíven ütött. Megint az edző van itt ne ma barát, erre kell gondolnom. De akkor is gyűlölöm.

- Rossz. De ők akkor is a családom. És bármit megtennék értük.

- Mégis magukra hagytad őket!

- Ugyan mikor? – már a hangomat felemeltem. meg kell nyugodnom, de nem egy könnyű feladat.

- Amikor égett a ház! Megtudtad volna őket menteni!

- Ez nem igaz! Akkor még nem voltam ura önmagamnak. Azt sem tudtam, hogy mi vagyok! Hogy ki vagyok! – érzem megint az elektromosságot a kezemben. Nem! Gyerünk kislány, menni fog ez! Megint a levegővételre próbáltam koncentrálni, de nem volt könnyű, mert Milo állandóan bombázott.

- Te mindig mindenkit csak bajba sodorsz!

- Ez nem igaz!

- Nem? Akkor mi is volt tegnap Peterrel?

- Ezt ne! – kérem, miközben érzem, hogy valami bennem kiakar törni, de én igyekszem azt elfojtani,

- A szeretteidre veszélyt jelentesz! Milyen lehet így élni?

- Ezt ne hozd fel! Elég! – ordítom és a térdem összebicsaklott.

Az a dolog, ami bennem volt könnyek formájában jött elő. Milo odasietett hozzám, míg én az arcomat a tenyerembe temettem.

- Hé! – ölel át – Ügyes vagy! Megcsináltad.

Egy kicsit még így voltunk, majd elindultunk visszafele.

- Add át az edzőnek, hogy ki nem állhatom. – bököm oldalba.

- Oké meglesz. – neveti el magát.

***

A délután többi részét Taraval töltöm. Ezt jelentette a keményebb edzés. Délelőtt Miloval, azután Taraval.

- Szia! – köszön, én meg vissza. – Hogy van Peter?

Most meglepett! Ezek olyan kedves szavak.

- Már jól! Meg van. És te?

- Megvagyok. És utólag gratulálok. Győztél.

Odamegy a fegyverekhez és levesz egy kést.

- Tudod mi a dolgod! – int.

Én elvettem egy kést, majd jöhetett a harc. Biztos nem lesz nehéz. Ugyanolyan, mint szabadkézzel, csak most kés is kell hozzá.

Tara elkezd felém futni, majd lendíti a kezét. Én elé rakom az enyémet. Úgymond kardozni kezdünk egy darabig, mígnem sikerül belevágnom a karjába. Egy szisszenés nélkül hátrált. Azt várta, hogy én támadjak. Nem is kérettem magam sokáig. Ahogy szúrtam volna Tara a kését csak kitartotta és én meg belefutottam. Komolyan? Hogy lehetek ennyire pancser? Felnyögtem és elálltam előle. A seb a hasam szélén helyezkedett el. Nem volt annyira mély… csak nagyon. Az ezt követő órákban csak karcolgattuk a másikat. Mondjuk én sikeresen beledöftem a kést a combjába, de szinte ez volt az egyetlen elismerésem. Ő viszont belevágott az arcomba, pont a szemem alá, akkor a mellkasomba, és a karomba. Este lett, amikor befejeztük. Ezután a gyengélkedőre mentem. Úgyis megakartam látogatni Petert. Tara is velem jött, hogy elássák. Teddy velem kezdett, szóval rögtön mehettem is Peterhöz.

- Szia! – adok neki egy szájra puszit.

- Helló! Na milyen volt az edzés?

- Nos Miloval jól haladtunk, de Taraval ez a késsel harcolás egy kicsit fájt.

- Akkor nem csak miattam vagy itt. – forgatja a szemét.

- Hé! A szándék a lényeg! – dobom az arcába a mellette lévő ágy párnáját.

- Nanana! A beteget nem szabad bántani! A betegnek ápolás kell és nyugalom.

Átmegyek az ő ágyára, ráülök a derekára és megcsókolom.

- Valami ilyesmire gondolsz?

- Pontosan. – valami perverzt fedeztem fel a tekintetében.

Elkezdtem csókolgatni a nyakát. Az állától egészen a válláig. Láttam a szemében a vágyat, és hogy bosszantsam abbahagytam. Leszálltam róla és leültem az ágya szélére.

- Ne már! – próbál cuki fejet vágni… ami sikerül is neki. Annyira édes! De ellenállok neki! Had bűnhődjön egy kicsit! Na jó, talán teszek neki egy kis engedményt.

- Annyit tehetek csak, hogy itt alszok.

- Nekem az is jó lesz! – húzza mosolyra a száját.

Felemeli a takaróját, én meg bebújok mellé.

27. fejezet

Ahogy elakartam lökni magamtól Petert a villám egyenesen a mellkasába ment, és elrepítette. Közben láttam az egész csontvázát. Hatalmas becsapódással érkezett a földbe, tőlem több km-re.

- Peter! – kiáltok, miközben elkezdtem felé rohanni. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben a nevét ordítottam.

Végre odaértem. A teste mozdulatlanul feküdt. egy csomó égési sérülés volt rajta: az arcán, a kezén, a hasán, a lábán.

- Jaj ne! Kérlek ne!

Letérdepelek mellé, miközben már potyognak a könnyeim. A fejemet a mellkasára rakom, hogy halljam életben van e. Visszatartom a lélegzetem is, de semmit sem hallok.

- Nem! Nem hagyhatsz itt! – ordítom, miközben a könnyeim áztatják az arcát.

A kezemet a mellkasára teszem, és elkezdem újraéleszteni.

- Egy, kettő, három! – aztán a szájába fújom a levegőt.

Majd megint megismétlem.

- Egy, kettő, három!

- Te jó ég! Mit tettél? – hallok egy férfihangot.

Amikor felnézek Milo fut oda hozzám.

- Én nem akartam bántani. – motyogom, de nem hagyom abba a folyamatot.

- Mi történt? – kérdezi már lágyabb hangon, de nekem szinte csak egy visszhang volt.

Mint amikor egy barlangban messziről kiáltanak hozzád. Már nem tudom mióta csinálom, de minden tompa lett körülöttem. Csak Petert látom, aki nem lélegzik.

- Tracy. – ér a vállamhoz egy kéz – Ő már elment.

- Nem! Nem mehet el csak így! – és már teljes erőből ütöttem rá.

- Tracy! Tracy! – fordít magával szembe Milo. – Meghalt.

Nem akartam elhinni. Ez így kijelentve annyira valósnak tűnik… visszafordíthatatlannak. Visszanézek az elernyedt testre, majd felé hajolok.

- Szeretlek. – motyogom és megpuszilom az arcát.

És hirtelen köhögést hallok. Gyorsan megnézem, hogy igaz e. Peter életben van! Ezt az érzést senkinek sem kívánom. De itt van! Még mindig eszméletlen, de lélegzik. Milo segítségével visszavittük őt a bázisra. Szinte mindenki megbámult minket, ami elég kínos volt. A gyengélkedőre vittük. A szobába csak mi voltunk ott. Én Peter ágyához húztam egy széket és onnan figyeltem az eseményeket. Megláttam Teddyt, aki Peter sebeit kezdte el gyógyítani. Egy nagydarab férfi volt, kopaszon és egy fekete bajusszal. Miután végzett csak én maradtam ott meg Milo. Én a szememet le sem vettem Peterről.

- Nem akarlak terhelni ezzel, de muszáj tudnom, hogy mi történt. – kezdi Milo.

- Előjött ez a képességem… ez a villám és így tomboltam ki magam. Aztán Peter megtalált és úgymond beszélgettünk. Nagyon felvoltam húzva és ő még jobban felbosszantott. És amikor elakartam küldeni egy villám jött ki a kezemből és eltalálta.

Milo csendben volt. Egy szót sem szólt. Arra vártam, hogy leordítja a fejemet, de semmi.

- Tényleg ilyen veszélyes vagyok? – kérdezem a választól félve. Még a hangom is elcsuklott a végén.

- Igen Tracy. Ezért kell mielőtt kiképezni. Mert megölhetsz mindenkit, és magadat is.

A levegőt szaporán kezdtem el venni. Nem bírtam mondani semmit sem.

- A Különítmény azért üldöz, hogy tanulmányozzon. Mellénk meg azért állnak sokan, mert te velünk vagy.

- Én? Akkor ezért kezdted most a toborozást. – esik le. – De miért csatlakoznak hozzánk attól? Hisz én csak… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert Milo már bele is kezdett a válaszba.

- Mert nincs még egy olyan ember, mint te. – egyenesen a szemembe néz. – Te vagy közöttünk a legerősebb.

A hír úgymond nem igazán lepett meg, de attól nem is számítottam rá. Ezután Milo elment. Később, már úgy délután Luna jött be hozzám Jasper kíséretében.

- Sziasztok! – köszönök nekik, és igyekszek egy mosolyt erőltetni az arcomra, de úgy érzem nem igazán jött össze.

- Szia! – Luna hangja kellemes volt.

Odajött és átölelt. Aztán Jasper is ugyanígy. Na jó, erre nem számítottam. Nem hinném, hogy mi ilyen jóban lennénk, bár kitudja.

- Hogy van? – kérdezi Jasper.

- Elvileg jól. – felelem. – Teddy meggyógyította.

- És te? – mondja Luna. – Te hogy vagy?

- Megvagyok.

Aztán csend telepedett a helységre. Aztán Jasper és Luna egymásra nézek, majd Jasper szólal meg.

- Tudod… azt akarjuk kérdezni, hogy… - nagyon habozik.

- Hogy hogyan történt?

Miloval megbeszéltük, hogy nem tudhat senki sem a történtekről, ezért megbeszéltük az ál sztorit.

- Nem tudom. Épp Milot kerestem az edzés miatt, hogy lesz e. Mivel bent nem volt, úgy gondoltam, hogy kimegyek körülnézni. Nem tudom már, hogy merre, de megtaláltam Milot. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, láttam egy testet. Aztán megláttam Petert. Milo azt mondta, hogy tárgyalni mentek volna, de elkapták őket. Konkrétan nem avatott be a történtekbe, de jobb is ez így.

Így ért véget a mese. Még egy kicsit beszélgettem a srácokkal, majd egyedül maradtam. Este sem jött senki sem. Ez a nap eléggé fárasztó volt. Peterre hajtottam a fejemet, majd elaludtam.

***

Előveszem egy telefont, és tárcsázni kezdek.

- Caleb! Ide kell jönnöd!

- Nem sokára ott vagyok. – teszi le a telefont.

Aztán már fegyveres emberek állnak körbe és az egyikük hátulról leüt. Aztán csak fehérséget látok.

- Ne. Kérem ne! – motyogom, de egy deka erő sincs a hangomban.

- Ne küzdj ellene! Attól még csak rosszabb lesz. – röhög a nő, akinek csak a hangját hallom.

- Nem! – mozdulnék meg, de levagyok bilincselve egy boncasztalhoz. – Nem! – ordítom teli torokból.

***

Arra ébredek, hogy valaki simogatja a hajamat.

- Olyan gyönyörű vagy. – mondja Peter. A hangja erőtlen.

- Szia! – mosolygok, miközben felegyenesedek a székből és megfogom a kezét. – Hogy érzed magad?

- Egy kicsit cseng a fülem, meg a fejem sajog.

Én nem válaszoltam semmit, csak mosolyogtam és őt néztem.

- Mi az? – kérdezi értetlenül.

- Azt hittem, hogy örökre elveszítelek.

- Ugyan már. Ne beszélj badarságokat. Sosem haragudnék rád.

- Ez biztos? Mert azok után, amik történtek… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Peter félbeszakított.

- Mert? Mi történt velem?

Hogy mi? Na ne! Most mit csináljak?

- Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel semmire?

- Nem.

26. fejezet

Már majdnem aludtam, amikor Peter benyitott.

- Szia!

Felültem, miközben megdörzsöltem a szememet, hisz alig tudtam kivenni az arcát.

- Oh, bocsi. Felébresztettelek.

- Á nem! Félálomban voltam.

- Akkor jó. – enged magára egy mosolyt. Olyan cuki!

Lehúzta a cipőjét és beugrott mellém.

- Hallom leverted Tarát.

- Ilyen gyorsan terjednek itt a hírek? – lepődök meg. Hol vagyunk egy faluban pletykás vénasszonyok között?

- Ez nagyújság, ha egy ilyen profit leversz. – kacsint rám.

- Ó. Akkor vigyázz magadra!

- Na gyere csak! – magához húzott és elkezdte csókolgatni a nyakamat, aztán meg belefújt.

- Hé ne! – sikítottam fel.

- jól van. Szerencséd van, hogy én is fáradt vagyok.

- Tényleg, mit akart tőled Milo?

- Csak el kellett vinnem tárgyalni, hogy álljanak mellénk a Különítménnyel való harcban.

- Értem, de miért neked?

- Itt rajtam ki repül még szerinted?

- Nem is tudom… – gondolkozok – én?

- De még nem olyan jól.

- Nem? – húzom fel a szemöldököm.

Nyílegyenesen lefekszek és behunyom a szememet. Érzem, ahogy már semmi sem tart meg, szóval kinyitom a szememet. Már az ágy felett lebegtem. Peter felé fordítom a fejemet és merően nézek rá.

- Oké nyertél.

- Na azért! – azzal rögtön elengedtem magam.

Csak kiderült, hogy egy kicsit mégis mentem el az eredeti helyemről, és ráestem Peter hasára.

- Aaaa!

- Jujj! Bocsi. – ülök fel gyorsan.

- Igen. – köhög egy kicsit. – attól még gyakoroljál.

- Oké meglesz. – nevetünk mindketten.

***

Mikor felkeltem Peternek már hűlt helyét találtam, de biztos már lement a terembe. Mivel én meg nem tudtam, hogy lesz e ma edzésem az első úti célom Milohoz vezetett. Már majdnem odaértem, amikor hangokat hallottam.

- Ezt nem kell, hogy megtudja! – ordítja Milo.

- De hát fogva tartják őket! – fele rá egy másik hang… Peter!

- Nem! Azzal csak felbosszantaná magát! És mindketten tudjuk hogy az, az ő állapotában nem lenne bölcs döntés.

Vajon kiről beszélnek? Jobban az ajtóhoz simultam, hogy mindent halljak.

- Igen, de… - folytatja Peter.

- Semmi de! Rögtön lerohanná a Különítményt, gondolkodás nélkül. – aztán egy kis szünetet tartott, majd újra folytatta. – Ki kell képezni, mert ha nem abba bele is hallhat. Nagyon nagy ereje van, és ha nem tudja irányítani… - a végét nem tudtam kivenni.

- Tudom. – fele Peter halkabban. – De Tracynek akkor is tudnia kell, hogy a családját elfogták.

Hogy mi? Apáékat elkapták? Ezt nem hiszem el! Veszélyben vannak, de legalább életben. Miért kell ezt eltitkolni? A legjobb barátaim miért nem mondták el? Nem bírom ezt tovább hallgatni! Benyitok az ajtón. Mindketten meglepődtek, ahogy megláttak az ajtóban. Engem miközben emésztet a düh a sírás is kerülgetett. Mindkettőjüknek egyenesen a szemébe néztem. Senki sem szólt egy szót sem egy darabig. A torkomban mintha egy gombóc lett volna. Üvölteni akartam, leordítani a fejüket, de végül csak egy kis halk motyogásra telt tőlem.

- Hogy tehettétek? – azzal sarkon fordultam és kiszaladtam, miközben Peter még egy Tracyt mondott.

***

A fához mentem. Ez lett a törzshelyem. Könnyek gördültek le az arcomról. Hogy tehették? Jogom lett volna tudni róla! Szegények. Vajon mit élhetnek át? Főleg Luke. Ő még olyan kicsi, csak egy gyerek. Lehet, hogy megkínozzák őket! És Milo meg Peter… Nem hittem volna, hogy pont bennük fogok csalódni. Ez… senkiben sem lehet bízni! Hirtelen elöntött a méreg. Érzem az egész testemben. Tombolnom kell! Ordítok egyet, és mindkét kezemből villám lövel ki. A kezemet magam elé fordítom, hogy megnézzem megégett e, de semmilyen seb sincs rajta, kivéve az edzésekéit. Ez tetszik! A kezemet kinyújtom és megint egy villám jelent meg. Nagyon jó érzés! Nem tudom már mennyi ideig csináltam, amikor Peter jelenik meg a felkavart porban.

- Tracy! – üvölti, miközben egyre közelebb jön.

Egy kicsit meghökkentem. Nem tudom miért. A fejemet inkább a földre szegeztem. A düh megint átváltott szomorúságra. Amikor felnéztem Peter már velem szemben állt.

- Mit keresel itt?

- Szeretném megmagyarázni. – nyúl a kezem után, de én elhúzom azt.

- Ezen nincs mit magyarázni. Eltitkoltad előlem ezt! Pedig tudod, hogy mennyit jelent nekem a családom! Megbíztam benned! – ordítom, miközben az ujjaim hegyén ismét érezni kezdtem az elektromosságot.

- Tudom. – szegezi le a fejét. – De Milo megtiltotta, hogy szóljak.

- És ki ő neked? Az anyád? – aztán kapcsolok – Tegnap nem tárgyalni voltatok igaz?

- Nem. – néz ismét a szemembe. – Milo azért jött értem, mert hírt kapott a szüleidről, és hogy erről megbizonyosodjunk.

Egy szót sem szóltam. Csak álltam vele szemben némán. Nem tudom mit lehet erre mondani. Tudom, hogy nem kéne felhúznom ennyin magam, de nekem ők a legfontosabbak. Nem akarom elveszíteni a másik családomat is. Ott azt érzem, hogy tartozok valahová, még ha hazugságban is telt az eddigi életem.

- Tracy kérlek! – nyúl a kezem után Peter megint.

- Hagyjál már békén! Gyűlöllek érted! Gyűlöllek! – ordítom teli torokból, miközben a szikrából egy villám lett, ami Peterbe csapódott.