27. fejezet

Ahogy elakartam lökni magamtól Petert a villám egyenesen a mellkasába ment, és elrepítette. Közben láttam az egész csontvázát. Hatalmas becsapódással érkezett a földbe, tőlem több km-re.

- Peter! – kiáltok, miközben elkezdtem felé rohanni. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben a nevét ordítottam.

Végre odaértem. A teste mozdulatlanul feküdt. egy csomó égési sérülés volt rajta: az arcán, a kezén, a hasán, a lábán.

- Jaj ne! Kérlek ne!

Letérdepelek mellé, miközben már potyognak a könnyeim. A fejemet a mellkasára rakom, hogy halljam életben van e. Visszatartom a lélegzetem is, de semmit sem hallok.

- Nem! Nem hagyhatsz itt! – ordítom, miközben a könnyeim áztatják az arcát.

A kezemet a mellkasára teszem, és elkezdem újraéleszteni.

- Egy, kettő, három! – aztán a szájába fújom a levegőt.

Majd megint megismétlem.

- Egy, kettő, három!

- Te jó ég! Mit tettél? – hallok egy férfihangot.

Amikor felnézek Milo fut oda hozzám.

- Én nem akartam bántani. – motyogom, de nem hagyom abba a folyamatot.

- Mi történt? – kérdezi már lágyabb hangon, de nekem szinte csak egy visszhang volt.

Mint amikor egy barlangban messziről kiáltanak hozzád. Már nem tudom mióta csinálom, de minden tompa lett körülöttem. Csak Petert látom, aki nem lélegzik.

- Tracy. – ér a vállamhoz egy kéz – Ő már elment.

- Nem! Nem mehet el csak így! – és már teljes erőből ütöttem rá.

- Tracy! Tracy! – fordít magával szembe Milo. – Meghalt.

Nem akartam elhinni. Ez így kijelentve annyira valósnak tűnik… visszafordíthatatlannak. Visszanézek az elernyedt testre, majd felé hajolok.

- Szeretlek. – motyogom és megpuszilom az arcát.

És hirtelen köhögést hallok. Gyorsan megnézem, hogy igaz e. Peter életben van! Ezt az érzést senkinek sem kívánom. De itt van! Még mindig eszméletlen, de lélegzik. Milo segítségével visszavittük őt a bázisra. Szinte mindenki megbámult minket, ami elég kínos volt. A gyengélkedőre vittük. A szobába csak mi voltunk ott. Én Peter ágyához húztam egy széket és onnan figyeltem az eseményeket. Megláttam Teddyt, aki Peter sebeit kezdte el gyógyítani. Egy nagydarab férfi volt, kopaszon és egy fekete bajusszal. Miután végzett csak én maradtam ott meg Milo. Én a szememet le sem vettem Peterről.

- Nem akarlak terhelni ezzel, de muszáj tudnom, hogy mi történt. – kezdi Milo.

- Előjött ez a képességem… ez a villám és így tomboltam ki magam. Aztán Peter megtalált és úgymond beszélgettünk. Nagyon felvoltam húzva és ő még jobban felbosszantott. És amikor elakartam küldeni egy villám jött ki a kezemből és eltalálta.

Milo csendben volt. Egy szót sem szólt. Arra vártam, hogy leordítja a fejemet, de semmi.

- Tényleg ilyen veszélyes vagyok? – kérdezem a választól félve. Még a hangom is elcsuklott a végén.

- Igen Tracy. Ezért kell mielőtt kiképezni. Mert megölhetsz mindenkit, és magadat is.

A levegőt szaporán kezdtem el venni. Nem bírtam mondani semmit sem.

- A Különítmény azért üldöz, hogy tanulmányozzon. Mellénk meg azért állnak sokan, mert te velünk vagy.

- Én? Akkor ezért kezdted most a toborozást. – esik le. – De miért csatlakoznak hozzánk attól? Hisz én csak… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert Milo már bele is kezdett a válaszba.

- Mert nincs még egy olyan ember, mint te. – egyenesen a szemembe néz. – Te vagy közöttünk a legerősebb.

A hír úgymond nem igazán lepett meg, de attól nem is számítottam rá. Ezután Milo elment. Később, már úgy délután Luna jött be hozzám Jasper kíséretében.

- Sziasztok! – köszönök nekik, és igyekszek egy mosolyt erőltetni az arcomra, de úgy érzem nem igazán jött össze.

- Szia! – Luna hangja kellemes volt.

Odajött és átölelt. Aztán Jasper is ugyanígy. Na jó, erre nem számítottam. Nem hinném, hogy mi ilyen jóban lennénk, bár kitudja.

- Hogy van? – kérdezi Jasper.

- Elvileg jól. – felelem. – Teddy meggyógyította.

- És te? – mondja Luna. – Te hogy vagy?

- Megvagyok.

Aztán csend telepedett a helységre. Aztán Jasper és Luna egymásra nézek, majd Jasper szólal meg.

- Tudod… azt akarjuk kérdezni, hogy… - nagyon habozik.

- Hogy hogyan történt?

Miloval megbeszéltük, hogy nem tudhat senki sem a történtekről, ezért megbeszéltük az ál sztorit.

- Nem tudom. Épp Milot kerestem az edzés miatt, hogy lesz e. Mivel bent nem volt, úgy gondoltam, hogy kimegyek körülnézni. Nem tudom már, hogy merre, de megtaláltam Milot. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, láttam egy testet. Aztán megláttam Petert. Milo azt mondta, hogy tárgyalni mentek volna, de elkapták őket. Konkrétan nem avatott be a történtekbe, de jobb is ez így.

Így ért véget a mese. Még egy kicsit beszélgettem a srácokkal, majd egyedül maradtam. Este sem jött senki sem. Ez a nap eléggé fárasztó volt. Peterre hajtottam a fejemet, majd elaludtam.

***

Előveszem egy telefont, és tárcsázni kezdek.

- Caleb! Ide kell jönnöd!

- Nem sokára ott vagyok. – teszi le a telefont.

Aztán már fegyveres emberek állnak körbe és az egyikük hátulról leüt. Aztán csak fehérséget látok.

- Ne. Kérem ne! – motyogom, de egy deka erő sincs a hangomban.

- Ne küzdj ellene! Attól még csak rosszabb lesz. – röhög a nő, akinek csak a hangját hallom.

- Nem! – mozdulnék meg, de levagyok bilincselve egy boncasztalhoz. – Nem! – ordítom teli torokból.

***

Arra ébredek, hogy valaki simogatja a hajamat.

- Olyan gyönyörű vagy. – mondja Peter. A hangja erőtlen.

- Szia! – mosolygok, miközben felegyenesedek a székből és megfogom a kezét. – Hogy érzed magad?

- Egy kicsit cseng a fülem, meg a fejem sajog.

Én nem válaszoltam semmit, csak mosolyogtam és őt néztem.

- Mi az? – kérdezi értetlenül.

- Azt hittem, hogy örökre elveszítelek.

- Ugyan már. Ne beszélj badarságokat. Sosem haragudnék rád.

- Ez biztos? Mert azok után, amik történtek… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Peter félbeszakított.

- Mert? Mi történt velem?

Hogy mi? Na ne! Most mit csináljak?

- Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel semmire?

- Nem.