16. fejezet

Sziasztok! Most egy nappal hamarabb hozom a részt, mert nem leszek elérhető a hétvégén. Jó olvasást! :)

Felemelő érzés. Olyan, mintha a fellegekben járnék. A csók egyben szenvedélyes és gyengéd. Egyre többet és többet akarok belőle. Én a karommal átölelem a nyakát, míg ő a derekamon tarja a kezét. Ha lehetne így maradnék vele örökké, csak mi ketten gond nélkül. De ez nem így megy. Én leállok, mire ő is abbahagyja, majd azt suttogom:

- Sajnálom, de mennünk kéne.

- Igen… persze, hogyne. – látom rajta, hogy zavarban van.

- Hé! – szólok utána, mert ő már elindult lefele. – Remélem lesz még több ilyen is!

- Hát persze! – villant egy édes mosolyt.

***

Az utunk eléggé csendesen telik. Azzal a csókkal leromboltuk a barátságunkat, és már lehet nem leszünk olyan függetlenek egymással. De én azt nem szeretném. Ő sokat jelent nekem. Annyi mindent megtett értem, én meg… semmit sem, csak bajt hoztam a fejére. Kezdeményezni kéne egy beszélgetést, de semmi sem jut az eszembe.

- Milyen messze vagyunk?

- Már csak pár mérföld. Legkésőbb estére odaérünk.

Hú ez sokáig tartott. Nincs több ötletem.

- Figyelj. – kezdi Peter, amire felkapom a fejemet. – Tisztáznunk kéne ezt a dolgot… tudod, kettőnket.

Úgy látom nem csak én gondolkodtam ezen.

- Szerintem is.

Ezután megint elhallgattunk. Nagyon nehéz erről beszélni. Nem kívánok senkinek sem ilyet.

- Szóval te tetszel nekem, de nem tudom, hogy nem lenne a feszéjezve így a barátságunk.

- Viselkedjünk egymással ugyanúgy, ahogy eddig is, csak megfűszerezve egy kicsit.

És megint megcsókoltam, mire ereszkedni kezdtünk, majd eltolt magától.

- Ilyet ne csinálj gyakran, mert a végén még lezuhanunk. – csókolt vissza.

Remek, most már ez is tisztázva van. Amúgy még sosem voltam szerelmes. Jó tetszettek úgy fiúk meg minden, de még nem igazán jártam úgy senkivel, ha nem nézzük az egyhetes általános szerelmeket.

A vidék egyre sivárabb, kopárabb, szárazabb lett. A föld repedezett volt, míg egy növény sem volt sehol. Mindenhol csak homok, homok és homok. Gyűlölöm a homokot, a betont is. Én inkább a zöldet szeretem: a növényeket, a természetet, ja és a vizet ki ne hagyjam a sorból. Kiskoromban állandóan elmentünk az uszodába, sőt még általánosban is, de mostanában már nem érek rá túl elfoglalt vagyok, mint most is.

Lassan ereszkedni kezdünk, és földet értünk.

- Miért álltunk meg?

- Mert itt vagyunk.

- Itt? Úgy mondod, hogy ez…

- Donwer.

Fordulok egy teljes kört, de mindenhol csak ugyanazt látom.

- Hát Marcusnak igaza volt. Itt könnyen meg lehet találni Milot.

Erre Peter csak nevet.

Hirtelen feltámadt a szél nagy porfelhőt kavarva. Egyre erősebben fúj, szinte elvinne, ha Peter nem takarna el annyira, bár így is érzem.

- Menedéket kell keresnünk! – üvölti Peter, ugyanis a széltől alig hallani valamit.

Így átölelem és máris felröppenünk. Alig lehet látni valamit. Csak a sárga porfelleg. Néha Peter is meginog egy kicsit, de inkább nem szólok semmit. Próbál néha lejjebb menni, de a szél visszalök minket. Én is próbálok a sasszememmel kifigyelni valamit. Végül a porfelhőben valami szürke foltot veszek észre.

- Ott! – mutatom az ujjammal is.

- Látom! Figyelj, le kell mennünk oda, de ahhoz esnünk kell. Szóval kapaszkodj!

Hogy mi? De ellenkezni sem volt időm, mert már zuhantunk is egyenesen az épület elé. Esés közben a szemem, az orrom és a fülem is tele ment homokkal. A talaj felett Peter megállt egy kicsit, majd szépen leereszkedtünk. Egy nagy szürke ajtóval állunk szembe, de nem igazán haboztunk. Peter az egyik részét, én meg a másikat nyitottam ki, aztán amint beértünk vissza az egészet. Az ajtónak dőltünk, hogy kifújjuk magunkat.

Néhány másodperc múlva körülnéztünk. Egy kicsit sötét van az biztos. Amúgy vasdarabok vannak itt, meg néhány konzerves doboz, persze üresek a földön szanaszét hagyva. Néhány ablak és lámpák lógnak a magasból. Egy lépcső felvezet egy kis emelvényre, ahol megint körbe lehet járni a helyet, viszont itt van néhány ajtó is. Hát mondjon akárki akármit nekem nincs kedvem bemenni oda. Visszasétálok Peterhez, aki lent ácsorog és az egyik vasdarabot nézi.

- Húskonzerv. Szerintem ez egy gyár volt még valamikor.

- Hát nem csoda, hogy csődbe ment. Itt nem olyan jók a körülmények. Amúgy meddig szándékozunk itt lenni?

- Amíg el nem áll a vihar.

- Értem. – bólintok. – Akkor itt éjszakázunk.

- Ezt honnan veszed?

- Nem voltam még homokviharban, de mérget veszek rá, hogy nem fog egyhamar abbamaradni.

- Hát jó.

Mindketten leültünk a földre. Mivel mindketten kimerültek voltunk azt találtuk ki, hogy egymás hátának dőlünk és így kényelmesen elhelyezkedünk. Bevált a terv. Úgy a terem közepén feküdtünk le, és néhány perc alatt leragadt a szemem.

Valami csörömpölésre ébredek fel. Kinyitom a szemem, bár nem igazán akarom. Emberek vesznek körbe… vasdarabokkal! Rögtön elmúlt a fáradság és úgy ugrottam fel a helyzetemből, mint tesiórán. Peter erre eldőlt és ő is szintúgy felébredt és reagált a dologra. Szó szerint egy kiskörbe voltunk zárva egy csomó fiatallal. Volt akinél nem volt semmi, de volt bennük valami nyugtalanító.

- Kik vagytok? – kérdezi Peter.

- Itt nem ez a kérdés. Hanem, hogy ti kik vagytok! – mondja egy lány.

Hosszú barna haját lófarokba kötötte, egy bőrnadrág van rajta fekete felsővel, izmos felső karja van, de nem egy izomagy, olyan jó értelemben kigyúrt. Csinos és vékony az alkata, de a szemében ég a tűz. Veszélyes lány.

- Mi csak a homokvihar elől húzódtunk el. – felelem. Meglep a hangom határozott.

- Nem biztos. Mit kéne tennünk velük? – beszél még mindig ugyanaz a csaj.

Csak meg ne öljenek. Nem egy koszos gyárban akarok meghalni. Beszélnem kell Peterrel.

Peter! Ne nézz rám, csak figyelj!

Peter erre bólintott egy kicsit a fejével.

Ők maguk nem lennének képesek megoldani a problémákat. Most is azon tanácskoznak, hogy mit kezdjenek velünk. Lenni kell egy vezetőnek is, aki megmondja nekik a dolgokat.

Megint egy bólintás.

- Szeretnék beszélni a vezetőtökkel! – lépek egyet előrébb Peter mellől.

Az emberek zsúfolódni kezdtek.

- Úgy hallom engem hívtak.

A hangja olyan ismerős. A tömegből egy fiú áll be a körbe. Úgy velem egykorú lehet. Barnás szőke a haja, a szemei zöldek, míg az arcán már látszanak a borosták. Majd a karján meglátok egy tetkót. Az üvöltő oroszlánt! Ez nem lehet! Inkább elkapom a tekintetemet róla és az arcára koncentrálok. Honnan ilyen ismerős? Az álmomban nem láttam csak a kezét. Ő is végig mér, majd megszólal:

- Mi a neved?

- Tracy Saunders. – erre kikerekedett a szeme.

- Tracy? Ezt nem hiszem el! Nem ismersz fel?

Próbálok koncentrálni, de sikertelenül.

- Milo! Milo Cruz!

15. fejezet

- Én megkeresem azt a szemetet! – mondja Peter dühtől fortyogva.

- Nem mehetsz el! – kiáltok rá.

Ez már a szobában vagyunk. Lucy testét kint kellett hagynunk, mert azt hitték volna, hogy mi voltunk a gyilkosok. És mit csinálnánk a testével, elásnánk? Ugyan hagyjuk már! Jobb lesz ez így. Bár egy kicsit furcsáltam, hogy csak mi hallottuk a sikítását.

- Mit akarsz vele csinálni ha? És egyáltalán, hogy a fenébe akarod megtalálni?

- Ez egy kicsi falu. Itt mindenki ismer mindenkit! – megfogta a kabátját és elviharzott.

Nem tudom mit csináljak. Utána kéne mennem. Mielőtt valami kárt tesz valakiben, vagy magában. Felöltözök és bemegyek a recepcióba.

- Miben segíthetek? – kérdezi a fiatal lány.

- Egy személyt keresek. A neve George.

- Esetleg tudná a vezetéknevét?

- Nem, sajnos nem. – hát igen, ezt meg kellett volna kérdeznem.

- Hát így nehéz lesz megmondani, ugyanis lakik errefelé belőlük néhány. Esetleg van valami ismertetőjegye?

- Öööö… - gondolkozok. Próbálok visszaemlékezni rá, de szinte semmi egyedi sincs benne. - Nem ugrik be semmi.

Aztán mégis eszembe jut valami.

- Ó várjon csak! Ült már lopásért és testi sértésért.

- Á George Pool. A falunak a vége felé lakik a 41-es házszámnál.

- Köszönöm szépen.

Ezzel kifutottam az ajtón. Amint kiérek megállok. Merre is van a vége? Nézek jobbra és balra. Mi az elejéről jöttünk. Ami… jobbra volt. Balra kell menni! Úgy szedem a lábamat, ahogy csak bírom. Egyiket a másik után. Jobb-bal, jobb-bal. Nézem a házszámokat. 35, 37, 39 és a 41. Megérkeztem. Ez is egy faház volt. Egy egyszerű lepukkant hely. De ez szó szerint igaz. A deszkák néhol már behajlottak, a cserepek hiányosak, az egyik ablak betörve, és az ajtó egy kicsit féloldalas. Viszont a lámpa ég. Közelebb sétálok a házhoz, mivel a futástól kifulladtam. Ez nem az én sportom annyi szent! Aztán a csendet egy csattanás töri meg. Peter! Gyorsan berohanok és felrántom az ajtót. A ház belülről is olyan, mint kívülről. Csak néhány bútor van benne, egy kanapé és egy asztal, néhány kép a falon, és egy állólámpa világítja be a pókhálós falakat. Peter kezében egy véres fadarab van, amit fogalmam sincs honnan szedett. Talán egy székláb. A lába előtt pedig George fekszik. Az orrából ömlik a vér, valamint a fején is akad egy folt. Gondolom Peter mér elkezdte a munkát.

- Peter! Te még is mi a fenét képzeltél? Tedd le azt a vackot! – üvöltök rá.

- Nem! Megölte Lucyt! Egy ártatlant!

- De ez akkor sincs rendjén. – a hangerőmből visszavettem egy kicsit. – Nem neked kell igazságot szolgáltatni. Ezt majd a seriff elintézi.

- De ez a mocsok megúszná.

- Hé haver nyugodj meg. – nyögi George.

- Fogd be! – mondom neki. Jobban tenné, ha csendben maradna, mert ilyenkor inkább megint belerúgnak az áldozatba, legalábbis a filmekben általában így van.

- Te mit tennél Tracy? – néz rám Peter. Olyan esetlennek tűnik, mint egy kisfiú, aki csak szeretetre vágyik.

- Figyelj. – lassan elkezdek felé menni. – Én is ismertem. Egy kedves ember volt. De ez nem megoldás. – már teljesen előtte állok. 

Egyenesen a szemébe nézek. Alig egy centi van az arcom és az ő arca között. A kezem az övé felé nyúl, miközben azt suttogom:

- Nem menthetsz meg mindenkit. – és abban a pillanatban kikaptam a kezéből a fát, és elhajítottam a szoba másik végébe.

Aztán jó szorosan magamhoz öleltem. Nem vennék rá mérget, de mintha sírna. Lehet, hogy fején találtam a szöget ezzel a mondattal. Peter általában ott van, ahol veszély van. Folyton keresi a bajt. Mindig megakar menteni mindenkit. De miért?

- Gyere, menjünk. – fogom a kezét és úgy vezetem ki az ajtóhoz.

Már majdnem kint vagyunk, amikor egy üvöltést hallok. Megfordulok. George szalad felénk kezében a fadarabbal. Jaj, hát semmiből sem tanul?

- Nincs kedvem most ehhez. – sóhajtok, majd intek egyet a fejemmel és a szoba másik végébe repült.

 Egy képnek esett neki, ami vele együtt ért a földre. Nem halt meg, de aludni fog egy kicsit az biztos. Azzal odébb álltunk.

***

A motel tetején ülünk és a napfelkeltét nézzük. A fali ilyenkor csendes. Egy lélek sem jár most az utcákon. Én Peter vállára hajtom a fejemet, miközben ő a kezével átöleli a vállamat.

- Miért akarsz megmenteni mindenkit? – a hangom szinte visszhangzik ebben a csendben.

- Tudod nehéz erről beszélnem, ugyanis senki sem tud erről már.

- Hé én nem vagyok senki. – emelem fel a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

- Tudom. – mosolyodik el. Olyan édes a mosolya.

A fejemet visszahajtom a vállára, ő meg mesélésbe kezd.

- Kiskoromban, talán úgy öt-hat éves lehettem. Calebbel az udvaron játszottunk, amikor megmutatkozott az erőm: – sóhajtott egyet. - a lézer. A szökőkúton fogócskáztunk, amikor is én kinyújtottam a kezemet, hogy elkapjam, de egy fénycsóva jött ki belőle, ami eltalálta Calebet. Ő a földre zuhant, miközben a teste megperzselődött és vér szivárgott ki belőle, vörösre festve a szökőkút vízét. Segítségért kiáltottam, miközben a bátyám mellett térdepeltem. Nem lélegzett. Anya szaladt ki, aki rám förmedt, hogy mit tettem. A könnyeivel küszködött, miközben ideges is volt. Apa után kiáltott, aki nem sokkal később ki is futott. Engem lefogtak és elhúztak tőle, miközben én is sírtam és rúgkapáltam. Nem akartam elmenni tőle. Apa az ölébe vette és a mellkasára tette a kezét. A seb lassan összeforrt és a mellkasa újra felemelkedett, majd le. Életben volt. Aztán még arra emlékszek, hogy egy fehér szobában voltam. Egy ágyon feküdtem. Sok idegen vett körül, akik valami vizsgálatot végeztek rajtam. Majd egy férfi jött be az ajtón, aki kérte az embereket, hogy menjenek ki. Leült az ágy szélére majd azt suttogta, hogy neki most el kéne velem felejtetnie a történteket, de nem fogja, mert nem helyesli. Nem emlékszek pontosan, hogy mit mondott, de viszont arra igen, hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna. És így tettem. Aztán már a szobámban ébredtem. És Caleb is ott volt. Életben. Ott volt a szobámban. Anyáék meg úgy tettek, mintha semmi sem lett volna, pedig tudtak róla. Ezért akarok megmenteni mindenkit. Jóra használni az erőmet és, hogy ne történjen meg még egyszer ilyesmi.

Eleinte csendben voltam. Meg kell emésztenem ezt az egészet.

- Na nem mondasz semmit?

- De, csak ez egy kicsit sok volt így egyszerre. – felemelem a fejem, hogy megint szemtől-szemben beszéljünk. - Szóval az apád gyógyító volt.

- Igen. Jól jön a háznál. – mosolyra húztam a szám, majd újra kérdeztem.

- És bevittek kísérletezni?

- Nem mondanám így. Bár igaz, hogy az emlékeim már megfakultak.

- Itt valami nincs rendjén. És a szüleid is benne vannak.

- Tudom. De felnyílt a szemem azon a napon. Kevesebbet kell mutatnod annál amennyit tudsz, mert ha nem, akkor meghalsz.

Egy kis gombóc lett a torkomban, de hamar el is múlt.

- Hé én itt leszek neked. – hajolok vissza ismét a vállára. A tekintetemet újra a napra szegezem, ami a felhőket rózsaszínre, lilára és sárgára festi, míg ő vörösen ragyog.

- Tudom. – feleli Peter és a homlokomon érzem a leheletét.

Megpuszil. Bizseregni kezdek minden porcikámban. Felemelem a fejemet. Egyenesen egymás tekintetébe nézünk. Alig egy centi választ el minket egymástól. A szemében látom a csillogást. Nem bírom tovább. Még közelebb hajolok és megcsókolom, mire ő visszacsókol.

14. fejezet

Nem igazán néztük sokáig az égő Constanst. Elmentünk a város szélére, ahol Peter összevarrta a sebemet, bár nem annyira jól. A ruhát kell varratni biztos, hogy nem hozzá fogok rohanni. Aztán felkapott és tovább ,,repültünk”. Még lesz egy megálló mielőtt elérnénk Donwerbe.

- Mit akart tőled Constans? Mit tettél?

- Most kivételesen semmit. A hírem megelőzött… vagyis inkább az anyád. – erre felfigyelt.

- Tessék?

- Amanda néhány héttel ezelőtt elment Constanshoz mesélve arról a lányról, aki birtokában van az összes képességnek. Így Constans, ha kivágta volna a szívem megszerezve az erőm, bosszút állhatott volna a Különítményen és Warrikon, mert szétszakította a családját. – ezt mind egy szuszra hadartam el.

- Biztos, hogy anyám volt az?

- Igen. Felismertem a leírásból.

- És megvan neked minden képesség?

- Nem tudom. Egyszerűen nem tudom, mit higgyek el arról, amit az anyád mond.

Ezután hallgattunk néhány percet, míg Peter megszólalt.

- Anyám könnyen manipulálja az embereket, és nem csak az ereje miatt.

- Nem csak olvas a gondolatokban? – mit nem tudok még?

- Nem. Képes irányítani az embereket, memóriát törölni, vagy éppen visszaadni azt és  még ki tudja mire.

- Ó. – bólintok.

Már esteledik. Minél közelebb érünk Donwerbe a vidék annál kopárabb, sivárabb lesz, mint a szavanna. Sehol egy növény, egy állat. Ahogy nézem a tájat fényt pillantok meg. Az utolsó megálló: Teenthar. Most figyelmesebbek leszünk, mint legutóbb. Egy kicsit messzebb szálltunk le, majd gyalog mentünk el egészen a határig és annál beljebb is. A falu ugyanúgy nézett ki, mint Mondart, csak több szekér, semmi telefon… tisztára, mint a vadnyugaton. Itt nem nagy a nyüzsgés, de remélem itt is találunk szállást egy éjszakára. Egy szót sem szólunk egymáshoz, míg az épületekből meg nem látjuk a ,,motelt”. Téglából épült ház, ami ebben az utcában legnagyobbnak számított. Belülről szép, tiszta hely volt. Sokkal jobb, mint a Constans. Itt is van egy pult piával, kajával, asztalok, székek, de növények, magnó és különböző színű lámpák is. Ó és szőnyeg! A Constansban csak az a durva fapadló volt jelen, de itt jó és puha szőnyegen vezet végig az utunk a recepcióig.

- Jó napot! – köszön Peter. Megint kivesz egy szobát. Fizet és megkapjuk a kulcsokat.

- Hé! – kezdem – Nem nézünk szét a faluban?

- Most?

- Csak egy kicsit. És addig is nem törnek rám késsel.

Látom, gondolkozik az ajánlaton.

- Na jó menjünk.

Adja be a derekát.

***

Egy kis kocsmába ültünk be. Nem igazán akartam körülnézni, csak elakartam szabadulni egy kicsit. Ki akarna még lefeküdni? Épp iszogattunk, amikor egy lány és a fiúja között veszekedés tört ki.

- Velem fogsz jönni akkor is! – üvölti a fiú és a lányt a karjánál fogva cibálja.

- Nem! Mi végeztünk! – szegény. Hiába küzd a srác nem enged a szorításon, hanem annál jobban ráncigálja. Mikor a bal oldalamra nézek Petert már nem látom. Amint visszakapom a tekintetem máris észreveszem őt. A fiú és a lány közé állt és egy szép jobbost ütött a fiúra, akinek eleredt az orra vére és kicsattant a szája. Még motyogott egy még találkozunk-ot, azzal elviharzott. Peter felsegítette a lányt és leültette hozzám.

- Szia! Tracy vagyok! – üdvözlöm.

- Szia! Lucy.

- Jól vagy? – kérdezi Peter.

- Igen. És még egyszer köszönöm. –Peter bólint egyet, majd beleiszik a sörébe. - George nem bírja, ha szakítnak vele. Mindenáron magához akar láncolni.

- Ó. Sajnálom.

- Semmi baj.

- Gyere! Csatlakozz hozzánk! –intek a pincérnek és neki is hozattam egy sört.

***

Az este folyamán nagyon megismertük egymást. Sok mindent tudtam meg Lucyről. Itt él amióta csak megszületett a szüleivel. A barátja, George, igen ingerült, még a sitten is ült lopásért és súlyos testi sértésért.

- De akkor miért jártál vele? – folytatom a beszélgetést.

- Mert a szíve mélyén rendes ő. – majd hozzáteszi – és helyes is. Meg nem tudom a rossz fiúkhoz vonzódom inkább.

Csend telepedett közénk néhány percre, aztán megint Lucy kezdi a témát.

- Na és ti jártok?

Peterrel összenézünk egy pillanatra, majd rögtön hárítok.

- Ó nem! Mi csak barátok vagyunk.

- Aha! – mondja, de hallatszik, hogy nem hiszi el teljesen. – Na most ti jösztök! Mi járatban vagytok?

- Az anyámnak van egy ingatlan cége. Tárgyalni jöttünk.

- Azta. De mit akar egy ilyen vidéken? Nincs itt semmi.

- Ó nem ez csak útba esett, mint egy pihenő.

- És gyalog vagytok?

Látom Peter vacinál, szóval át kell vennem az irányítást még mielőtt késő lenne.

- A kocsink lerobbant nem messze innen, szóval gyalog jöttünk el ideáig.

Ezután meséltem a családomról, az ezelőtti életemről. Nagyon jól esett végre nem hazudni. Igazán jóba lettünk. Szóesett az kisgyerekes románcokról. Nekem erről nem volt mit mesélnem, de ő már az óvodában csókolózott egy fiúval. Nem semmi! Még táncoltunk egy kicsit, hülyéskedtünk. Egy új barátnőm lett. Jó egy velem egy korúval lenni. Jól van ott van Peter is, de ő akkor is fiú. Már késő volt, amikor visszamentünk a motelhez. Lucy is elkísért minket, hogy még egy kicsit tovább maradjunk együtt. Az ajtónál álltunk meg búcsúzni.

- Biztos, hogy reggel mentek? Maradhatnátok még pár napig. – néz rám kiskutyaszemekkel.

- Nem lehet sajnos. Sürget az idő.

Ezután megölelem és azt mondom neki.

- Vigyázz magadra.

- Ti is! – köszön, miközben Peter arcára nyom egy puszit. Ez attól egy kicsit túlzás! Vagy nem? Féltékeny vagyok? Nem! Nem vagyok az!

A búcsúzás után Peter az ágyra feküdt én meg tusolni készültem. Már épp az ajtónál álltam, amikor egy sikítás törte meg az éjszaka csendjét. Peter már fel is pattant, és kiviharzott. Én a nyomában loholtam. Pár méterre a moteltől egy ember feküdt. Odarohanunk, hogy megnézzük ki az. A szőke haj szanaszét hullámzik a lány vállán, míg a ruháját vörös vér lepi el. Több szúrás nyom van a hasában. Amikor föléhajolok felsikoltok. Peter ordít egyet és belerúg a homokba. Lucy feküdt ott holtan. Most ismertem csak meg! Egy erős, kedves lány volt. Ki akarhatta bántani? Peter magához ölel, én pedig a vállába temetem az arcomat. Ahogy zokogok egy pillanat ugrik be, amikor megismertem. Csak egy valaki lehetett: George!