29. fejezet

Felriadok. Amikor kinyitom a szememet Peter néz vissza rám. Egy kicsit rám jött a szívbaj.

- Mi az? Rémálom? – simogat ki egy tincset a szememből.

- Igen… mondhatni. – aztán eszembe jutott, hogy már így is elhallgatok valamit előle. Nem kéne folytatni. – A bátyád volt benne.

- Tessék? – csillan fel a szeme. – Na mesélj.

És akkor elmeséltem neki mindent.

- Kár, hogy nem vagyok álomfejtő. – sóhajt.

- Ezt nekem mondod?

- Jogos.

- Lehet, hogy tényleg fel kéne hívni Calebet? – teszem a kezemet támasztékként a fejem alá.

- Nem tudom. Az egyszer biztos, hogy most nem. – csókol meg. – Feküdj vissza. Mindjárt reggel.

- Igazad van.

***

Tényleg alig aludtam pár órát és már kelhettem is fel. Olyan lusta vagyok most. Nincs kedvem edzeni. Remélem, valami könnyű feladatot kapok. Kiderült, hogy kár volt elmennem az irodáig, mert azután mehettünk vissza a gyengélkedőre.

- Nem értem. – rázom a fejem. – Mit akarunk ott csinálni?

- Mivel elég sokaknak okozhatsz gondot úgy gondoltam, hogy ideje elkezdeni a gyógyítást.

- Oké! Biztos nem lesz olyan nehéz. – hittem én.

Teddyt a hátsószobában találtuk meg. Mondjuk, állandóan ott tölti az idejét.

- Teddyre leszel bízva délig. Azután mehetsz majd Tarahoz. – már majdnem kiment, amikor sarkon fordult. – Majd elfelejtettem! azt üzeni, hogy az ajtó előtt várd.

Azzal elment.

- Szóval kezdjük. – dörzsölgeti a tenyerét Teddy. – Gyere ide! – mutat egy asztalra tele virágokkal.

Volt köztük elszáradt kóró, de élettel teli növény is.

- Ezeken fogsz gyakorolni. Kezdjük ezzel! – mutat egy zöld, de már barnuló virágra. – Egy kicsit beteges, ezért kezdjük ezzel. A meghaltat utoljára próbáljuk, amikor ez már jól fog menni.

- Oké.

A kezemet a növény felé tartom, míg a szememet lehunyom. Elképzelem, ahogy a foltok eltűnnek a leveleiről, és hogy újra virágzik. Érzem, hogy valami történt, ezért kinyitom a szememet. Hát történt is.

- Hoppá!

A növény teljesen bebarnult, magyarul meghalt. Teddy elkezd nevetni.

- Hát kölyök, az már biztos, hogy ölni tudsz! – veregeti meg a vállam.

Aztán ő is odateszi a kezét a növényhez és az újra kivirul.

- Ez hogy van? Életet is adsz és el is veszed?

- Igen. Kétirányú. Ha tudsz vele bánni, akkor ilyeneket művelhetsz. Viszont, ha az erő ural téged, akkor csak halált hoz.

Erre akkorát nyeltem, hogy még tán ő is hallotta.

- Na, gyerünk! Folytasd! – int a kezével.

Már majdnem dél volt, amikor változás lépett színre. A növénynek az egyik levele meggyógyult. Számomra már ez is haladás.

- Jól van kölyök. – dicsér meg. – Mára ennyi volt. Majd holnap folytatjuk.

Kölyök? Vajon hány éves Teddy? Nem merem úgysem megkérdezni. Az olyan… bunkóság.

***

Nem vártam sokat, amikor Tara megérkezett egy üvegekkel teli rekesszel.

- Segítsek?

- Igen. Köszi. – mosolyog. Azta! Azt hiszem kezdünk jóban lenni. – Fogd meg a másik végét.

Amint megfogtam, úgy éreztem leszakad a vállam. Kinyitottam az ajtót és továbbhaladtunk. Nem mentünk olyan messzire az üzemtől. Taraval elkezdtük kifele szedegetni a piásüvegeket.

- Ez minek is kell?

- Ma megtanulod a célra lövést. Így is meg kell tudnod védeni magad.

Miután kiszedtük a tartalmát, Tara felállította a rekeszt és arra rápakolt három üveget. Aztán a cipőjéből előhúzott egy pisztolyt, majd hátrálni kezd.

- Ide állj! – húz egy csíkot a homokba.

Én engedelmeskedek neki.

- Tessék! – nyomja a kezembe a fegyvert.

Mindig is kiakartam próbálni. Kíváncsi leszek, hogy milyen lesz.

- Ehhez nem kapsz útmutatót. Azt hiszem mindenki tudja, hogyan kell ezt csinálni.

Magam elé nyújtom a karomat a pisztollyal, majd behunyom a bal szemem. A középsőt célzom meg, mert szerintem azt a legkönnyebb eltalálni, vagy ha mellé megy, hátha eltalálja az egyik szélsőt. Meghúzom a ravaszt, ami nagy hanggal engedi ki magából a golyót. Tara odament közelebbről is megnézni a helyzetet, de én már innen is láttam, hogy nem találtam el egyet sem.

- Próbáld újra!

És ez így ment késő délutánig. Néha meg-megkarcoltam egy kicsit, de még le sem esett, pedig billegett! Már hullafáradt voltam. A Nap teljesen elszívta minden erőmet. Főleg az elején. Akkor tűzött a legerősebben. A szám kiszáradt, a fejem forró. Már koncentrálni sem bírok igazán.

- Csak egy golyó maradt a tárban. Ezt még lődd el! – mondja Tara.

Ugyanazt a folyamatot hajtottam végre, de nem kapkodtam. Ott álltam és lélegeztem be a levegőt. Utolsó golyó, egy üveg! Ennek sikerülnie kell, ha már a délelőtt nem ment. Aztán meghúzom a ravaszt. A durranás közepette egy reccsenést is hallani. Valami eltört. Odaszaladok, hogy közelebbről is megnézzem. A középső üveg helyén csak szilánkok maradtak. Vigyorodni kezdtem.

- Ezaz! – sikítok fel és ugrok Tara nyakába.

Te jó ég! Csak néhány másodperc múlva jut eszembe, hogy mit művelek. Már éppen elengedném, amikor azt érzem, hogy visszaölel.

28. fejezet

Miloval megbeszélve Peternek ugyanazt a mesét adtuk be, amit mindenki másnak. sajnos nem ülhettem vele mindig, hisz már most elkezdődött az edzés. A napot Miloval kezdtem. Megtanít úgymond a mértékletességre, de fogalmam sincs, hogy hogyan képzeli… meditációval? Ha ez így lesz, sírni fogok a nevetéstől. De végül nem így lett.

- Szia! Hogyan is akarod csinálni pontosan ezt a türelem dolgot? – érdeklődök.

- Majd elmondom. Gyere! – int a kezével.

- Hová?

- Ki.

Útközben Milo elmondta az elméletét.

- Lehet, hogy számodra durva dolgokat fogok mondani, de a lényeg az, hogy visszatartsd az erődet. Legyen meg az önuralmad.

- Értem. – bólintok rá.

A terepet jóval messzebbre tettük, mert még a végén kárt okozok a gyárban. Bár a fát nem értük el.

- Nos, te állj ide! – állít be egy pontra, ő meg elsétál tőlem néhány m-re.

Ma is igen szárazság van, mint szinte mindig. Már is kiszáradt a szám.

- Kezdjük egy kis bemelegítéssel. Mesélj azokról az utóbbi napjaidról, amikor még normális voltál.

- Szóval volt egy barátnőm Beka. Ő volt az egyetlen. Viszont állandóan kihasználtak minket. Nem voltam lusta, de stréber sem. Akkor apa állandóan csak a munkájával volt elfoglalva, Lukenak sem jött el a meccsére. Anya meg… anya.

- Értem. És utáltad, amikor kihasználtak gondolom. Mit takarnak ezek pontosan?

- Állandóan adjuk oda a házit, meg minden egyebet. Akkor segítsünk, amikor dolgozatot írunk és minket kapnak rajta, ezért mi kapjuk meg a beírást! – már egy kicsit érzem magamban a dühöt, de el kell fojtanom. Menni fog ez. A levegőt mélyen beszívtam, majd a számon kifújtam.

- Jól van. Ezt jól tűrted. Most már bekeményítek. Milyen érzés, amikor megtudod, hogy különc vagy? Hogy nem is az a családod, akiket te annak gondoltál?

Na jó, ez szíven ütött. Megint az edző van itt ne ma barát, erre kell gondolnom. De akkor is gyűlölöm.

- Rossz. De ők akkor is a családom. És bármit megtennék értük.

- Mégis magukra hagytad őket!

- Ugyan mikor? – már a hangomat felemeltem. meg kell nyugodnom, de nem egy könnyű feladat.

- Amikor égett a ház! Megtudtad volna őket menteni!

- Ez nem igaz! Akkor még nem voltam ura önmagamnak. Azt sem tudtam, hogy mi vagyok! Hogy ki vagyok! – érzem megint az elektromosságot a kezemben. Nem! Gyerünk kislány, menni fog ez! Megint a levegővételre próbáltam koncentrálni, de nem volt könnyű, mert Milo állandóan bombázott.

- Te mindig mindenkit csak bajba sodorsz!

- Ez nem igaz!

- Nem? Akkor mi is volt tegnap Peterrel?

- Ezt ne! – kérem, miközben érzem, hogy valami bennem kiakar törni, de én igyekszem azt elfojtani,

- A szeretteidre veszélyt jelentesz! Milyen lehet így élni?

- Ezt ne hozd fel! Elég! – ordítom és a térdem összebicsaklott.

Az a dolog, ami bennem volt könnyek formájában jött elő. Milo odasietett hozzám, míg én az arcomat a tenyerembe temettem.

- Hé! – ölel át – Ügyes vagy! Megcsináltad.

Egy kicsit még így voltunk, majd elindultunk visszafele.

- Add át az edzőnek, hogy ki nem állhatom. – bököm oldalba.

- Oké meglesz. – neveti el magát.

***

A délután többi részét Taraval töltöm. Ezt jelentette a keményebb edzés. Délelőtt Miloval, azután Taraval.

- Szia! – köszön, én meg vissza. – Hogy van Peter?

Most meglepett! Ezek olyan kedves szavak.

- Már jól! Meg van. És te?

- Megvagyok. És utólag gratulálok. Győztél.

Odamegy a fegyverekhez és levesz egy kést.

- Tudod mi a dolgod! – int.

Én elvettem egy kést, majd jöhetett a harc. Biztos nem lesz nehéz. Ugyanolyan, mint szabadkézzel, csak most kés is kell hozzá.

Tara elkezd felém futni, majd lendíti a kezét. Én elé rakom az enyémet. Úgymond kardozni kezdünk egy darabig, mígnem sikerül belevágnom a karjába. Egy szisszenés nélkül hátrált. Azt várta, hogy én támadjak. Nem is kérettem magam sokáig. Ahogy szúrtam volna Tara a kését csak kitartotta és én meg belefutottam. Komolyan? Hogy lehetek ennyire pancser? Felnyögtem és elálltam előle. A seb a hasam szélén helyezkedett el. Nem volt annyira mély… csak nagyon. Az ezt követő órákban csak karcolgattuk a másikat. Mondjuk én sikeresen beledöftem a kést a combjába, de szinte ez volt az egyetlen elismerésem. Ő viszont belevágott az arcomba, pont a szemem alá, akkor a mellkasomba, és a karomba. Este lett, amikor befejeztük. Ezután a gyengélkedőre mentem. Úgyis megakartam látogatni Petert. Tara is velem jött, hogy elássák. Teddy velem kezdett, szóval rögtön mehettem is Peterhöz.

- Szia! – adok neki egy szájra puszit.

- Helló! Na milyen volt az edzés?

- Nos Miloval jól haladtunk, de Taraval ez a késsel harcolás egy kicsit fájt.

- Akkor nem csak miattam vagy itt. – forgatja a szemét.

- Hé! A szándék a lényeg! – dobom az arcába a mellette lévő ágy párnáját.

- Nanana! A beteget nem szabad bántani! A betegnek ápolás kell és nyugalom.

Átmegyek az ő ágyára, ráülök a derekára és megcsókolom.

- Valami ilyesmire gondolsz?

- Pontosan. – valami perverzt fedeztem fel a tekintetében.

Elkezdtem csókolgatni a nyakát. Az állától egészen a válláig. Láttam a szemében a vágyat, és hogy bosszantsam abbahagytam. Leszálltam róla és leültem az ágya szélére.

- Ne már! – próbál cuki fejet vágni… ami sikerül is neki. Annyira édes! De ellenállok neki! Had bűnhődjön egy kicsit! Na jó, talán teszek neki egy kis engedményt.

- Annyit tehetek csak, hogy itt alszok.

- Nekem az is jó lesz! – húzza mosolyra a száját.

Felemeli a takaróját, én meg bebújok mellé.

27. fejezet

Ahogy elakartam lökni magamtól Petert a villám egyenesen a mellkasába ment, és elrepítette. Közben láttam az egész csontvázát. Hatalmas becsapódással érkezett a földbe, tőlem több km-re.

- Peter! – kiáltok, miközben elkezdtem felé rohanni. Könnyek gyűltek a szemembe, miközben a nevét ordítottam.

Végre odaértem. A teste mozdulatlanul feküdt. egy csomó égési sérülés volt rajta: az arcán, a kezén, a hasán, a lábán.

- Jaj ne! Kérlek ne!

Letérdepelek mellé, miközben már potyognak a könnyeim. A fejemet a mellkasára rakom, hogy halljam életben van e. Visszatartom a lélegzetem is, de semmit sem hallok.

- Nem! Nem hagyhatsz itt! – ordítom, miközben a könnyeim áztatják az arcát.

A kezemet a mellkasára teszem, és elkezdem újraéleszteni.

- Egy, kettő, három! – aztán a szájába fújom a levegőt.

Majd megint megismétlem.

- Egy, kettő, három!

- Te jó ég! Mit tettél? – hallok egy férfihangot.

Amikor felnézek Milo fut oda hozzám.

- Én nem akartam bántani. – motyogom, de nem hagyom abba a folyamatot.

- Mi történt? – kérdezi már lágyabb hangon, de nekem szinte csak egy visszhang volt.

Mint amikor egy barlangban messziről kiáltanak hozzád. Már nem tudom mióta csinálom, de minden tompa lett körülöttem. Csak Petert látom, aki nem lélegzik.

- Tracy. – ér a vállamhoz egy kéz – Ő már elment.

- Nem! Nem mehet el csak így! – és már teljes erőből ütöttem rá.

- Tracy! Tracy! – fordít magával szembe Milo. – Meghalt.

Nem akartam elhinni. Ez így kijelentve annyira valósnak tűnik… visszafordíthatatlannak. Visszanézek az elernyedt testre, majd felé hajolok.

- Szeretlek. – motyogom és megpuszilom az arcát.

És hirtelen köhögést hallok. Gyorsan megnézem, hogy igaz e. Peter életben van! Ezt az érzést senkinek sem kívánom. De itt van! Még mindig eszméletlen, de lélegzik. Milo segítségével visszavittük őt a bázisra. Szinte mindenki megbámult minket, ami elég kínos volt. A gyengélkedőre vittük. A szobába csak mi voltunk ott. Én Peter ágyához húztam egy széket és onnan figyeltem az eseményeket. Megláttam Teddyt, aki Peter sebeit kezdte el gyógyítani. Egy nagydarab férfi volt, kopaszon és egy fekete bajusszal. Miután végzett csak én maradtam ott meg Milo. Én a szememet le sem vettem Peterről.

- Nem akarlak terhelni ezzel, de muszáj tudnom, hogy mi történt. – kezdi Milo.

- Előjött ez a képességem… ez a villám és így tomboltam ki magam. Aztán Peter megtalált és úgymond beszélgettünk. Nagyon felvoltam húzva és ő még jobban felbosszantott. És amikor elakartam küldeni egy villám jött ki a kezemből és eltalálta.

Milo csendben volt. Egy szót sem szólt. Arra vártam, hogy leordítja a fejemet, de semmi.

- Tényleg ilyen veszélyes vagyok? – kérdezem a választól félve. Még a hangom is elcsuklott a végén.

- Igen Tracy. Ezért kell mielőtt kiképezni. Mert megölhetsz mindenkit, és magadat is.

A levegőt szaporán kezdtem el venni. Nem bírtam mondani semmit sem.

- A Különítmény azért üldöz, hogy tanulmányozzon. Mellénk meg azért állnak sokan, mert te velünk vagy.

- Én? Akkor ezért kezdted most a toborozást. – esik le. – De miért csatlakoznak hozzánk attól? Hisz én csak… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert Milo már bele is kezdett a válaszba.

- Mert nincs még egy olyan ember, mint te. – egyenesen a szemembe néz. – Te vagy közöttünk a legerősebb.

A hír úgymond nem igazán lepett meg, de attól nem is számítottam rá. Ezután Milo elment. Később, már úgy délután Luna jött be hozzám Jasper kíséretében.

- Sziasztok! – köszönök nekik, és igyekszek egy mosolyt erőltetni az arcomra, de úgy érzem nem igazán jött össze.

- Szia! – Luna hangja kellemes volt.

Odajött és átölelt. Aztán Jasper is ugyanígy. Na jó, erre nem számítottam. Nem hinném, hogy mi ilyen jóban lennénk, bár kitudja.

- Hogy van? – kérdezi Jasper.

- Elvileg jól. – felelem. – Teddy meggyógyította.

- És te? – mondja Luna. – Te hogy vagy?

- Megvagyok.

Aztán csend telepedett a helységre. Aztán Jasper és Luna egymásra nézek, majd Jasper szólal meg.

- Tudod… azt akarjuk kérdezni, hogy… - nagyon habozik.

- Hogy hogyan történt?

Miloval megbeszéltük, hogy nem tudhat senki sem a történtekről, ezért megbeszéltük az ál sztorit.

- Nem tudom. Épp Milot kerestem az edzés miatt, hogy lesz e. Mivel bent nem volt, úgy gondoltam, hogy kimegyek körülnézni. Nem tudom már, hogy merre, de megtaláltam Milot. Ahogy egyre közelebb értem hozzá, láttam egy testet. Aztán megláttam Petert. Milo azt mondta, hogy tárgyalni mentek volna, de elkapták őket. Konkrétan nem avatott be a történtekbe, de jobb is ez így.

Így ért véget a mese. Még egy kicsit beszélgettem a srácokkal, majd egyedül maradtam. Este sem jött senki sem. Ez a nap eléggé fárasztó volt. Peterre hajtottam a fejemet, majd elaludtam.

***

Előveszem egy telefont, és tárcsázni kezdek.

- Caleb! Ide kell jönnöd!

- Nem sokára ott vagyok. – teszi le a telefont.

Aztán már fegyveres emberek állnak körbe és az egyikük hátulról leüt. Aztán csak fehérséget látok.

- Ne. Kérem ne! – motyogom, de egy deka erő sincs a hangomban.

- Ne küzdj ellene! Attól még csak rosszabb lesz. – röhög a nő, akinek csak a hangját hallom.

- Nem! – mozdulnék meg, de levagyok bilincselve egy boncasztalhoz. – Nem! – ordítom teli torokból.

***

Arra ébredek, hogy valaki simogatja a hajamat.

- Olyan gyönyörű vagy. – mondja Peter. A hangja erőtlen.

- Szia! – mosolygok, miközben felegyenesedek a székből és megfogom a kezét. – Hogy érzed magad?

- Egy kicsit cseng a fülem, meg a fejem sajog.

Én nem válaszoltam semmit, csak mosolyogtam és őt néztem.

- Mi az? – kérdezi értetlenül.

- Azt hittem, hogy örökre elveszítelek.

- Ugyan már. Ne beszélj badarságokat. Sosem haragudnék rád.

- Ez biztos? Mert azok után, amik történtek… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Peter félbeszakított.

- Mert? Mi történt velem?

Hogy mi? Na ne! Most mit csináljak?

- Azt akarod mondani, hogy nem emlékszel semmire?

- Nem.