34. fejezet

Megint sötétségbe burkolózott körülöttem a világ. Vagy a semmiben lebegek, vagy álmodom.

- Én a másodikra szavaznék. – szólal meg egy hang, amit könnyen felismertem.

- Álomjáró!

- Úgy bizony. Amúgy a nevem Alex Colins.

- Üdv. Megmondanám az enyémet, de azt te már úgyis tudod. – nem kaptam rá választ, így hát folytattam. – Miért mondod el a nevedet?

- Ha már egy helyen időzünk, ismerjük meg egymást.

- Várj! Azt akarod mondani, hogy te is itt vagy? – tátom el a számat, amit ő biztos nem lát a sötétben.

- Igen. Néhány hónappal ezelőtt kaptak el.

- Szörnyű ez a hely!

- Az. De a legjobb esetben amíg tanulmányoznak elaltatnak.

- Ezt, hogy érted?

- Nos felvágnak, kutatnak benned, majd összevarrnak. Próbálnak rájönni, hogy miért vagy ilyen.

- Fúj! – undorodom el.

- Majd megszokod.

- És van olyan, amikor ébren hagynak?

- Igen. Ilyen is előfordul. Megnézik a reakciódat, hogy mi változik a gépükön. Azt ne kérdezd, hogy mi van rajta, mert fogalmam sincs. Nem látok el odaáig.

- Oké, de ne beszéljünk többet erről. Legalább itt had legyek nyugodt.

- Jól van. Akkor miről szeretnél?

- Beszéljünk rólad. Sosem mutatod meg magad?

- Hát általában nem.

- De képes vagy rá?

- Persze!

Egy kis fény keletkezett a vak feketeségbe, ami egy nagy kört alkotott. Közvetlenül előttem egy férfi állt. Barna haja volt, és ragyogó zöld szeme, mint egy macskáé.

- Hát, íme! – mutat végig magán.

- Nem is nézel ki olyan rosszul.

- Kössz. – mosolyodik el, ami ragályos volt így én is azt tettem.

Leültünk a földre és beszélgetni kezdtünk.

- Mi mindent tudsz rólam?

- Szinte mindent. Az egész életedet.

- Honnan?

- Foglalkozási ártalom.

- Aha! Viszont én semmit sem tudok rólad! Szóval beszélj!

- Jól van. Szóval árva vagyok. A szüleim még kiskoromban meghaltak.

- Ó sajnálom. – az együtt éreztem vele, mert tudom milyen az.

- Semmi baj. – legyint. – Aztán árvaházban nevelkedtem. Senkinek sem kellettem, így tizennyolc éves koromban kitettek és a magam ura lettem. Egy ideig az utcán éltem, aztán találtam munkát minden sínen ment, amíg el nem kaptak.

Megsajnáltam szegényt. El sem tudom képzelni milyen árvaházban élni, egyedül. Nincs otthonod, ahova hazatérhetnél a családodhoz. Hogy eltereljem a gondolataimat újabb kérdést szegeztem hozzá.

- És mikor mutatkozott meg az erőd? Hogyan működik?

- Még az árvaházban. Bárkinek a fejébe betudok menni. Van amikor csak beszélek velük, mint veled is, de manipulálni is tudom az álmokat, átalakítani.

- Aha.

- Van még kérdés?

- Nem… nem hinném.

Aztán felébredtem. A fejem hasogat az altatótól és homályosan látok. Egy alak ül mellettem.

- Peter! – suttogom, de amint kitisztul a látásom megdöbbenek, ugyanis Caleb van itt.

- Te?

- Figyelj Tracy…

- Nem! Tűnj innen!

- Kérlek Tracy! Legalább hallgass meg!

Legszívesebben elküldeném a fenébe, de tudni akarom az okát annak, hogy miért elárult.

- Jól van.

- Szóval az anyám engem akar utódául…

- És te belementél! – szakítom félbe.

- Igen, de csak Peter miatt, hogy megvédjem. – szabadkozik.

- Megvédeni? Kitől?

- Tőled. – fogalmam sincs, hogy milyen arcot vághattam, mert teljesen lefagytam. Vajon tudja a… - anyám rábeszélt azzal, hogy nem tudod kordában tartani az erődet. Jól manipulálja az embereket. – kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy bent tartottam.

- Amanda gyűlöli Petert! Becsapott téged!

- Tudom. – süti le a szemét, de a kezét ökölbe szorította. – Petert bezárta és nem enged a közelébe. Ki tudja mit csinál vele!

- Gondolkodhattál volna hamarabb is! – lehet, hogy túl szigorú vagyok, de megérdemli, hogy bűnhődjön.

Csend telepedett le közénk. Egyikünk sem szólalt meg. valami azért fúrta az oldalamat, szóval ezt muszáj megkérdeznem.

- És ami köztünk történt? – úgy festett, mint akit gyomorszájon vágtak – Az valódi volt?

Egy darabig habozott, majd megszólalt.

- Igen Tracy. Az valódi volt.

Őszintén bevallom, nem erre számítottam. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Én nem így érzek iránta… főleg most. Caleb felállt és kifelé indult, de még visszafordult egy pillanatra.

- Mindent megteszek majd, hogy segítsek!

***

Milo

A tűz mindent felemésztett. Amit eddig az otthonunknak mondtunk semmivé foszlott. Akit tudtunk kimenekítettünk a láng martalékaiból, de még így is sokan odavesztek, mint Teddy. Nem tudom mi lesz velünk gyógyító nélkül. Sokan szereztek égési sérüléseket. Taranak is az egyik karja megperzselődött. Ő még szerencsésnek mondható. Van, akinek az arca sebesült meg. A Különítmény tette ezt. Tracyt nem találtam sehol, Peterrel egyetemben. Este láttam őket kifelé futni, szóval tudom, hogy nem haltak meg. Elvitték őket. Az a tetves Különítmény! Reggel közös megegyezés alapján elindultunk, hogy megmentsük őket. Tervezgetünk, majd hozzákezdünk a kiszabadító hadjáratba. Már este van, és még mindig nem hagytuk el Donwert. Hosszú lesz az út New Yorkig, de megfogja érni ezt a sok gyűrődést. Tönkre tesszük a Különítményt!