* 2 nappal később *
Caleb már egész jól beilleszkedett. Összehaverkodott az
itteniekkel és már ki is ismerte a helyet. Mi megtartottuk az egy méteres
távolságot, de Peter miatt néha muszáj voltunk többet is beszélni egymással egy
,,Sziánál”. Igyekeztük elkerülni egymást, szóval nem igazán tartottam rajta a
szemem. De hisz mit árthat? Mind az
utóbbi két napban is én keltem fel először én mentem az edzésre. A fiúk meg
mélyen szundítottak, aztán meg csináltak valami közös programot. Még jó, hogy
csak Teddyvel kell lennem. Taranak valami dolga akadt, szóval az elmarad.
Alleluja! A gyógyítás már egész jól megy. egyszer már majdnem sikerült teljesen
felélesztenem egy növényt, csak visszaesett.
- Helló Teddy! – lépek beljebb, amikor észrevettem, hogy van
egy beteg. – Hali Kriszti!
Krisztinek egy szép monokli húzódott a szeme alatt, a szája
felhasadt, az orra alatt meg rászáradt a vér. Teddy a bal karján tartotta a
kezét, és azt gyógyította.
- Mi történt veled? – lépek oda hozzájuk.
- Tara. – fújtat Kriszti.
- Ajjaj! Ezek szerint Milo úgy döntött, hogy másoknak is
járjon ki a jóból. – kuncogok.
- Inkább maradj csendben, és menjél hátra. – utasít Teddy. A
hangjának élére összerezzentem, de szófogadóan sarkon fordultam és elindultam a
hátsószobába.
A szoba mindenféle színben pompázott. Zöld, sárga, piros,
lila… Úgy érzem magam, mint egy dzsungelben. Egy-két fa is áll egymás mellett,
de Teddy szerint azok nekem még túl nagy darabok. Imádom a növényeket. Luceot
állandóan kifele kellett ráncigálnom a szobájából, hogy legyen kint velem valaki.
Ezzel csak az volt a baj, hogy ő bent szeretett lenni és a gépén ütni a
billentyűzetet. Én meg egyedül nem szeretek kint lenni, mert unatkozom.
Viszont, amikor meg süt a nap muszáj, hogy kiüljek a hintaágyra. A nagy
növényzet aljától kibányásztam egy széket, majd leültem rá. Teddy nélkül is
gyakorolhatnék, de azt nem mondta, csak annyit, hogy jöjjek ide. Miközben ott
ücsörögtem nézegettem a pácienseimet. Nem tudom, hogy milyet fogok kapni. Tök
szárazat, vagy csak beteget, vagy félig szárazat.
- Hé Teddy! – ordítok, de a fejemet, nem fordítom hátra.
- Mi van kölyök?
- Melyiket csináljam?
- Egyáltalán mit csináltál eddig? – a hangjából kihallottam
a szemrehányást, de a viccet is.
- Ültem? – teszem fel a költői kérdést. Hallom, ahogy
elneveti magát majd válaszol.
- Csinálj meg először egy beteget, aztán pedig menj át a
teljesen szárazra.
- Rendben!
Felálltam, majd egy begóniához léptem. A levelén apró foltok
éktelenkedtek, a bimbói meg elsötétedtek. Felé fordítottam a tenyerem és
elképzeltem, ahogy a levelek kizöldülnek, a bimbók pedig kinyílnak és gyönyörű
lila virágai illatozni kezdenek. Amint kinyitottam a szememet. A virág pont úgy
nézett ki, ahogy elképzeltem. Fölé hajoltam és megszagoltam. Az illata
kellemesen lengett körbe. Azt jutatta eszembe, amikor mamáéknál a kertben
rohangáltam és virágokat szedtem. Megfordultam, és kinéztem egy száradt kórót.
Szegény annyira nyeslett, hogy felismerhetetlen a fajtája. Ugyanúgy
elképzeltem, ahogy kizöldül és szirmot bont. Mikor a szememről fellebbent a
fátyol a szám mosolyra húzódott. Sikerült végre! El sem hiszem! Végre ezen is
túl vagyok.
- Teddy! Teddy! – sikítok.
- Mi van kölyök? – kiált.
- Sikerült! – amint megfordultam, hogy megnézzem a virágot,
az már ismét felvette régi barna öltözetét. – Vagy mégsem. – hervad le az
arcomról a mosoly.
***
Délután megkerestem Lunát. Mostanában nem találkoztunk,
hiába egy helyen ,,lakunk”. Ideje valakinek elmondani a titkaimat, mert nem
bírom ezt a súlyt. Luna szobájában ültünk az ágyán.
- És megcsókolt.
- Mi van? – tátja el a száját. – De igaz rögtön ellökted
magadtól?
A szemével a tekintetemet fürkészi, mire én a számat egy
vékony vonalra húzom össze.
- Nem? Tracy?
- Pillanatnyi gyengeség volt.
- És mi van Peterrel?
- Szeretem őt.
- Ha az ember szereti a másikat nem csókolja meg a
testvérét!
- Ő csókolt meg!
- De te meg hagytad! – a hangja már a tetőfokon volt.
- Oké, oké.
- És mi lesz most? Elmondod Peternek?
- Isten ments! – forgatom a szememet. – Úgysem számított
semmit.
- Biztos? – húzza fel a szemöldökét.
- Igen. Tuti. Csak ő szeret engem, én meg nem.
- Jaj de bonyolult vagy!
- Tudom! – nevetjük el magunkat.
***
Este volt. Mindhárman aludtunk. Mély álomból ébredtem fel,
az éjszaka közepén. Egyszerűen rossz érzésem volt. Mintha muszáj lenne
felkelnem. Volt valami nyugtalanító a levegőben. Ahogy jobban beleszippantok
füstöt érzek. Jaj ne! Az álom!
- Peter! Caleb! – kiáltom mindkettőjüknek a nevét, mire ők
az álmot kezdik kidörzsölni a szemükből.
- Mivan? – kérdezi Peter.
- Mennünk kell. Ég a gyár!
- Hogy mi? – ül fel Caleb.
- Gyertek már! Nincs idő! – ezzel kézen fogtam Petert és
húzni kezdtem, majd útközben a másik kezemmel Calebet fogtam meg.
Az ajtóhoz érve elengedtem őket, majd felrántottam az ajtót.
A forró hő szinte mellbe csapott. Mindenhol tűzet láttam, valamint sikító és
szaladgáló embereket.
- Gyertek! – intek nekik, viszont a kezüket már nem fogom
meg. Elkezdek szaladni. Szinte versenyt futok a többiekkel. Valaki nekem jött,
és majdnem fellökött, de szerencsére Peter még időben talpra rángatott. Újra
mozgásba lendültünk. Igyekeztem minden lángot kikerülni, miközben a szememmel
Lunat, Jaspert, Milot, Teddyt sőt még Tarat is kerestem, de egyiküket sem
láttam. Egyre melegebb lett. A tűz, mint egy parazita, úgy falja fel a gyárat.
Egyre többet és többet akar belőle, mígnem elnyeli az egészet. Végül elértünk
az ajtóhoz, melynek két szárnya tárva nyitva állt. Gyorsan kiszaladtam. Kint
zuhogott az eső, de a tűz erejéből semmit sem vett el. Mikor hátrafordultam
Peter állt mögöttem, akit rögtön megöleltem, de Calebet nem láttam sehol.
Elszakadtam Petertől. Ő is rögtön megértette mi a helyzet és elindult
visszafelé. Én az útjába álltam.
- Peter!
- Ő a bátyám Tracy!
- Tudom! Lehet, hogy a hátsó kijáraton ment.
- Nem, nem…
- Peter! – fogom az arcát a két kezem közé. – megtaláljuk
majd. Nézz szét! Itt szinte csak mi vagyunk, plusz pár ember.
A pár ember négyet jelentett. Épp magamhoz öleltem volna
megint, amikor hangokat hallok. Dübörgő léptek zaja csendül fel, majd egy
férfihang szólal meg élesen.
- Tegyék fel a kezüket!
Szétnézek és kommandósnak öltözött katonák vettek minket
körül. Úgy húszan lehettek.
- A Különítmény! – szólok oda Peternek, miközben megszorítom
a kezét.
- Nem lesz semmi baj. – próbál Peter megnyugtatni.
- Azt mondtam tegyék fel a kezüket. – néhányan engedelmeskednek,
de mi még mindig ugyanúgy állunk.
- Peter! Minden megváltozik! – szembefordulok vele és
megcsókolom.
A csók heves volt, de rövid. Elszakadtam tőle, majd a hozzám
legközelebb eső férfihoz kezdtem el rohanni. Épp lőni készült, amikor kiütöttem
a kezéből a pisztolyt és egy rúgással a földre terítettem. Épp a pisztoly után
szaladok, amikor valaki meghúzta a ravaszt. Valami szúrást éreztem a nyakamon.
Ahogy kihúztam egy altatólövedék nézett rám a tenyeremből. Foltokat kezdtem
látni, majd minden kezdett elhomályosulni. Elgyengültem, majd a térdem
összebicsaklott. Még láttam Petert miközben odaszalad felém és a nevemet
kiáltja, majd végleg lecsuktam a szememet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése