33. fejezet

Pittyegés. Ez az első dolog, amit érzékelek a körülöttem lévő világból. Aztán a hideg szalad végig a hátamon. Megrázkódok. A szemhéjam nehéz, de végül csak felemelkedik. A plafont látom meg elsőként. Fehér, kockából kitett volt. Elfordítva a fejemet végigszemléltem a szobát. A fal ugyanúgy, mint a plafon is fehér. Mellettem milliónyi kis gép zümmögött. Szinte egyetlenegy bútor sem volt sehol, leszámítva egy széket, plusz az ágyat, vagy mit, amihez le vagyok szíjazva. Amikor felfogtam hol vagyok eluralkodott rajtam a pánik. Itt vagyok a Különítménynél. Elkaptak! Beleborzongok, ha azon gondolkodok, hogy mit fognak velem tenni. És Peter? Őt is elkapták. Féltem. Meg mi lett a többiekkel a gyárban? Sikerült kimenekülniük? És Caleb? Annyi mindenkinek kell állni a sarat miattam. A bűntudat kezd emészteni. Mindenkit cserbenhagytam. Ahogy elmerülök az önsajnáltban lemegy a kilincs. Fel kell, hogy húzzam a nyakamat, mert így senkit sem látok. Egy nő jött be üdvözölni.

- Szervusz Tracy! – hangja mint mindig most is kellemesen csengett, de ott volt benne az a ridegség, melynek hatására, a hideg futkosott a hátamon.

- Maga meg mit keres itt? – szegezem a kérdést az előttem álló Amandának.

- Hát így kell fogadni egy régi ismerőst te kis fruska!

Mellém húzza a széket és leül rá.

- Remélem jól érzed magad nálunk. – úgy döntöttem, hogy csendben maradok, szóval egyenesen a szemébe nézve hallgattam a meséjét – Biztos sejtetted már, hogy a Különítménynek dolgozom. – erre csak bólintottam – Majdnem jó. Ugyanis itt én vagyok a főnök. Eleve a férjem lett volna a következő a sorban, csak szegény uramat elvitte egy szívroham.

- Ja. Pont akkor, amikor ő lett volna a főnök. – teszek szemrehányást.

- Rákellett segítenem egy kicsit az igaz. – a hangjából nyugalom áradt. egyszerűen visszataszító ez a nő. – Biztos érdekel, hogy mi az a Különítmény. – bólintok. – Ezt a létesítményt már évek óta működtetjük. Ahogy a képességgel bírok száma egyre nőtt, úgy lett a világban nagyobb a káosz. Katasztrófák, halálesetek történtek milliónyi számra. Az alapítok azért hozták létre a Különítményt, hogy kordában tartsuk ezeket az erőket. Tanulmányozzuk őket, és igyekezünk az erejükből visszavenni. Vizsgáljuk őket, és dolgozunk egy szérumon, ami képes elvenni és adni képességeket. Az alapítók én, a férjem, néhány ember akiket nem ismersz, és még a szüleid is ott voltak… az igaziak. – A szüleim is? Jó családi biznisz!

- És mi lesz az alanyokkal?

- Ha a sok műtétet és egyéb megpróbáltatásokat túlélik, és nem okoznak csalódást életben maradnak. De akad köztük egy-egy szívósabb is, aki nem engedelmeskedik nekünk. Az ilyeneket sajnos ki kell végeznünk.

Mintha egy satu közre fogná a tüdőmet, kapkodni kezdtem a levegőt.

- Csak úgy megölik őket?

- Ha nem vesszük hasznukat feleslegesek számunkra.

- És mi van a gyerekeivel? Peter…

- Peter nem a fiam! – üvölt rám. – Ezt a jogot már réges-régen elvesztette! – vesz egy mély levegőt, majd visszaült a székére. – de nyugodj meg, ő is itt fekszik valamelyik cellában.

- Hogy lehet ilyen szívtelen? Undorodok magától!

- Nekem igenis számít a családom! – fokozza megint a hangerejét.

- Akkor Caleb? Hisz ő eltűnt a tűzben, amit maguk gyújtottak! – kiabálom én is.

Amanda lágyan, sőt nyugodtan szólal meg.

- Ó édesem. Te tévedésben vagy. – rázza a fejét. – Caleb nem tűnt el. Ő gyújtotta a tűzet.

- Hogy mi? – akad fenn a szemem. Nem, ez nem lehet! – Nem! Ő nem tenne ilyet.

- De édesem, így volt. Szerinted, hogy talált meg olyan gyorsan? Bemértük a telefont, amikor hívtad. Beépült, felmérte nekünk a terepet, majd a legmegfelelőbb pillanatban üzent. Azt bevallom, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan jutott ki, de amint megtörtént, már szaladt is hozzánk, hogy kiértetek.

- És mi van a többiekkel?

- Ó. Hát bevallom, hogy rád fejtem a fogadat, de akik veletek voltak még behoztuk. Jobb ha van tartalék. Viszont a többiek odaveszhettek. – az arcára kiült az elégedettség, amitől rám tört az undor. – Jól vagy kedvesem?

- Nem. Hányok magától.

- Te pimasz! – áll fel és megpofoz.

Csak egy kis csípés. Az edzések megkeményítettek. Viszont érzem, ahogy az arcomba fut a vér. Amanda feláll és az ajtóhoz megy.

- Még valami. Az erődet itt nem tudod használni, ugyanis blokkolva van kicsim. Tudod nem akarom, hogy a sok megerőltetéstől megfájduljon, az a kis csinos fejed.

- Mit fog velem csinálni? – a hangomban ott csilingelt a félelem, hiába próbáltam elfojtani.

- Ó drágám én semmit. – mosolyog, miközben lenyomja a kilincset – Viszont az alkalmazottaim… Könyörögni fogsz a halálért. - azzal megfogta magát és otthagyott.

- Jöjjön vissza! Hallja! Jöjjön vissza! – üvöltöm teli torokból.

Az ajtó újra kinyílik, de már nem Amanda jött be rajta. Két ember, egy férfi és egy nő köpenyben és maszkban odajött hozzám.

- Kérem, ne ficánkoljon! – utasít a nő, miközben egy tűt próbál a karomba szúrni.

- Nem! Hagyjon! – fészkelődök. Jobbra-balra forgolódok, de a szíj mindig visszaránt. Végül a férfi leszorítja a karomat és megkapom az injekciót.

- Mit adtak be nekem? – kérdezem, de már kába vagyok. Nem kell sok, hogy rájöjjek, hogy altatót kaptam. Még pár pillanat erejéig figyeltem őket, ahogy különböző műszereket kötnek rám.