2015. július 4., szombat

10. fejezet



Egy sikátorban szálltunk le, jó messze az épülettől.
- Hú ez meleg volt. – szólal meg Peter lihegve.
- Az a nő nem akart minket bántani. – emlékszek vissza az arcára.
- Komolyan? Fegyvert fogott ránk!
- Mert ez a munkája. Lehet mégsem olyan könnyű kilépni a Különítményből.
Peter a zsebében kotorászik, majd kihúzza a telefonját.
- Mit csinálsz?
- Calebet hívom. Hátha tudna segíteni.
- Legutóbb egész jól kijelentette, hogy ne számítsunk rá!
- De egy próbát azért megér! – és már a füléhez is emelte.
Kicsöng és kicsöng és kicsöng. Semmi, csak az üzenetrögzítő.
Caleb Palmer vagyok! Ha nem venném fel, biztos csinos lányokkal vagyok egy bárban! Kérlek a sípszó után hagyj üzenetet. Bíb!
- Szia Caleb! Peter vagyok. A segítséged kéne. Nagy bajban vagyunk. Most nem mondhatok neked semmit, de ha hallod ezt kérlek hívj vissza! – ezzel kinyomta.
- És most? – nézek rá.
- Merre is van a te barátod?
- Donwerben.
- Akkor indulás! – tápászkodik fel.
- Tudod, hogy merre van?
- Nem. Előbb szerzünk egy térképet. – egy kis szünet után ismét megszólal. – Most már óvatosabbnak kell lennünk.

***

Eközben a Palmer házban
Caleb

Ma itt maradtam vacsorára is. Szegény anya nagyon magányos ebben a nagy házban. De attól nem akar innen elmenni. A vacsora után a nappaliban helyezkedtem el a kanapén, amikor észreveszem, hogy a telefon zizeg a zsebemben. Egy hangüzenet: Szia Caleb! Peter vagyok. A segítséged kéne. Nagy bajban vagyunk. Most nem mondhatok neked semmit, de ha hallod ezt kérlek hívj vissza!
Jaj! Mibe keveredtél már megint Peter? Épp ütöm befelé a számár, amikor anya szólal meg mögöttem.
- Caleb tedd le a telefont!
- Nem anya! Peternek segítség kell.
- Azt mondtam tedd le! Ne akard, hogy használjam az erőmet! – ez egy nagyon jó érv. Anya sajnos van, hogy irányít embereket, és ezt velünk is ugyanúgy megcsinálja. Így hát lerakom a telefont az asztalra, felállok és egyenesen anya elé állok.
- Mit nem árulsz el? Mi ez az egész? – suttogom. A rekedtes hangomon meglepődtem.
- Nem segíthetsz Peternek. Ő más utat választott.
- Utat? – horkantok fel - Miről beszélsz?
- Itt az ideje, hogy megtudd az igazat. A te utadat.
Odasétál a fogashoz és felveszi a kabátját.
- Hova megyünk?
- Kocsikázunk egy kicsit.
Ahogy elindult az autó megszólaltam. Nem szeretem a titkokat.
- Akkor elárulnád végre, hogy mi ez az egész?
- Majd ha odaértünk. – a hangja kellemes volt, de mégis határozott. Ilyenkor kiráz tőle a hideg.
A Konfeksnél parkoltunk le.
- Mit keresünk itt?
- Nemsokára megtudod. – ó de utálom az ilyen válaszokat. Fortyog bennem a harag. Az ajtónál viszont már megered a nyelve.
- Hallottál már a Különítményről?
- Igen anya. Lehet, hogy nem beszélek dolgokról, de mindenről tudok. A Különítményről, hogy üldözik a magunk fajtát, Warrikról.
- Itt az ideje, hogy többet is megtudj!
Miután bemegyünk a folyosókon sétálunk. Végül egy olyan szobába nyitunk be, amit eddig sosem láttam. Teljesen üres volt.
- Ez, hogy került ide?
- Mindig is itt volt, csak álcázva. Egy képesség.
- Az agyat befolyásolja, hogy azt lásd, amit ő akar. – folytatom.
- Pontosan. Tényleg sokat tudsz. – láttam rajta a meglepettséget, de egyben a büszkeséget is. Majd megnyom egy gombot a falnál. Még mindig sötét van a szobában. Azt hittem a villanyt akarta felkapcsolni, amikor a padló a szoba közepén elkezd besüllyedni. Egy lépcső alakul ki belőle. Fény szűrődik fel lentről.
- Ezt meg hogy? – nézek anyámra kikerekedett szemmel.
- Csak utánad fiam. – toszogat anya, ezzel le is zárva a témát.
Ahogy leértünk anya került előre. Most már ő vezet. Egy fehér folyosón sétálunk, lámpákkal megvilágítva.
- A Különítményt képességgel bírók alapították azért, hogy a veszélyeseket bezárják, hogy tanulmányozzák őket és, hogy titokban tartsák mivoltukat.
- De miért? – ennek így nincs értelme.
- Látták, hogy mire képesek egyesek. Az erejüket rosszra használták. Az emberek meg, hogyha megtudják vadásznának ránk.
Befordulunk jobbra, majd egy hatalmas páncélozott ajtóval találom magam szemben. Anya a mellette lévő gépezethez tart, majd rányomja a kezét.
Amanda Palmer. Mondja a gép, majd kinyílik az ajtó.
- Kézlenyomat olvasó. – szól nekem a válla fölött. Az épületnek ezen része is fehér volt. Ahogy beljebb haladtunk nem sokkal messzebb az ajtótól hatalmas üvegablakok nyújtottak belátást az ott lévőkre. Cellák. Bent található ágy és wc. Volt olyan aki megvolt bilincselve és a padlóhoz láncolva, olyan is, aki csak simán szabadon elvolt magának.
- Itt tartjuk, akik kevésbé veszélyesek.
- Én… én ezt nem értem. Hogy jöhetett ez itt létre?
- Mindent a maga idejében fiam. – néz rám a határozott tekintettel. Megint egy ajtóhoz érünk, szintén a kézlenyomat leolvasóhoz, majd ugyanúgy beenged minket. Itt már kicsik voltak az ablakok, de be lehetett látni. Egy vaságyhoz voltak bilincselve és leszíjazva az emberek. Voltak egészen kisgyerekek is. Elszörnyedtem. A hideg cikázott a lábamtól, a hátamon keresztül, egészen a nyakamig, amitől felállt rajtam a szőr.
- Anya! Hisz gyerekek is vannak köztük!
- Meg kell értened fiam! A nagyobb jó érdekében tesszük! Tanulmányozzuk a képességüket, majd megtanítjuk őket jól használni!
- És, ha nem sikerül?
- Akkor… - már tudom mit fog mondani – meg kell ölnünk őket!
- De ez kegyetlenség!
- Nincs más lehetőség!
Túlmentünk a cellákon. Megint egy ajtó, majd egy folyosó. Azután már egy normálméretű ajtóhoz értünk, amin kilincs van. Ide meg simán belehet menni!
A szobában szekrénysorok húzódtak, nem sokkal távolabb a szoba közepétől egy asztal állt rajta géppel és iratokkal, mögötte meg egy szék volt. Anya oda ment és leült, majd intett nekem, hogy üljek le a vele szemben lévő székre. Nem igazán akartam, de anyával nem jó vitatkozni. Mindig ő nyer!
- Apáddal benne voltunk az alapítók között! – erre felcsillant a szemem – Sok más is ott volt. Például Tracy Saunders nevelőszülei is, vagy például Marcus Grey, vagy Loren nénikéd is. De, amikor kicsik voltatok is az a sok idegen azért jött, hogy tárgyaljunk az itteni dolgokról.
- Ti követtétek el végig ezeket a kegyetlenségeket? – csapok az asztalra, ami ennek hatására beleremeg.
- Meg kell értened fiam. Én utánam te veszed át a céget.
- De miért én?
- Mert te keménykezű vagy, megtudod különböztetni a szükségest a kényszertől! Vezetői egyéniség vagy. Ez a te utad!
- És Peter?
- Peter gyenge. Mindenkiben a jót akarja látni. Mindenkit megakar menteni. Na és persze Tracy Saunders is ott van.
- Mi a fene bajod van azzal a lánnyal? Rendes.
- Az a lány veszélyes!
- Ugyan mitől? Félsz, hogy neked dob egy párnát? – emelem feljebb a hangom.
- Tracy több képességgel bír.
- És? Attól még nem lesz egy pszichopata!
- Akkor máshogy fejezem ki magam. Az a lány nagyon értékes a számunkra. Megvan benne az összes létező képesség, csak nem tudja őket felhozni.
Erre felkapom a fejem.
- Honnan tudjátok ezt?
- Még amikor csecsemő volt és a szülei meghaltak hozzánk került. Elvégeztük rajta a DNS tesztet, hogy megnézzük milyen képességgel rendelkezik. Azután adtuk oda Saunderéknek.
Nem tudtam erre semmit sem mondani. Át kell gondolnom. Meg kell emésztenem a hallottakat.
- Fiam! Peter veszélyben van a közelében!
Ekkor merül fel bennem a dolog.
- Anya, miért emlegeted Peter nevét állandóan? Nem is szereted!
- De szeretem őt! – kiabálja. Feláll a székéből, de olyan gyorsan, hogy az egészen a falig gurul.
- Kiskorában alig törődtél vele! Mit tett ő ezért?
- Majdnem megölt téged! – lefagytam. Ez nem lehet igaz!
- Nem! Hazudsz! Csak manipulálni próbálsz vele!
- Nem! Ez az igazság!
- Akkor miért nem emlékszek?
Hallgat. Ebből könnyen leszűröm a választ.
- Kitöröltetted az emlékeimet? – üvöltök, s most már és is felállok a székemből. Irtó dühös vagyok. Érzem, ahogy a tűz teljesen átjárja a testemet.
- És őt behoztátok ide? – csend – Anya! Petert behoztátok ide?
- Igen! Behoztuk! – elszörnyedtem. Hogy tehették ezt!
- De hisz ő a saját fiad!
- Tudom… tudom. Már túltettem magam rajta. Törődök vele. Attól, hogy távolságtartó voltam vele szeretem, és nem bírnám őt elveszíteni! – látom rajta az őszinteséget - Ezért kérlek segíts, hogy biztonságban legyen.
Visszaroskadtam a székbe. Nem tudom meddig nem beszéltünk, de nyugalomra volt szükségem. Segítenem kell Peteren. Igen. Az ő érdekében teszem!
- Jó elvállalom!  - anya megvillantja elégedett mosolyát.
- Tudtam, hogy helyesen cselekszel.
- Mit kell tennem?
- Tanulni. Meg kell tanulnod itt a dolgok menetét. Majd aztán te is belátod, hogy miért is jó ez.

2015. június 27., szombat

9. fejezet



Ahogy Caleb mondta, este már kopogott is az ajtón.
- Elhoztam. – adja öccse kezébe az aktát.
- Sok időbe telt?
- Nem, mivel anya otthon volt könnyen hozzáfértem a gépéhez.
- Kössz tesó.
- Szívesen. De ha lehet legközelebb felejtsetek el.
- Úgy lesz. – közelebb megyek hozzá, majd megállok vele szemben. Közelebb hajolok az arcához és nyomok egy puszit az oldalára, majd a fülébe súgom – Köszönöm.
Aztán elviharzott. Mi a kanapéra telepedtünk le és kinyitottuk az aktát.
- Marcus Grey. Született 1971. február 13-án. Apja neve: Simon Grey. Anyja neve: Helen Grey. Lakóhelye: New York, Tross utca, 39. 5. emelet 12.
- Azt hiszem megtaláltuk.

***

Rögtön elindultunk, s már a ház előtt állunk. Csípős hideg van, még a leheletünket is látjuk. Elkezdem keresni a 12-es számot. Megnyomom a gombot.
- Haló! – szól bele egy férfihang.
- Jó napot Mr. Grey! A segítségére lenne szükségem…
- Nem vállalok el semmilyen munkát! Visszavonultam. Viszlát!
Hogy mi? Nem, nem mehet el! Kétségbe esek.
- Ne! Kérem várjon! Tracy Saunders vagyok!
- Azt mondta Saunders? Robert és Katie Saunders lánya?
- Igen! Kérem, csak ön segíthet!
- Jól van. Gyere!
Egy sípoló hang hallatszik, miközben Peter kinyitja az ajtót. Ahogy belépünk a lépcsőházba erős bűz üti meg az orrom. Mindjárt elkezdek öklendezni. A falak sárgára festettek, graffitikkel ékesítve. Sétálunk és megállunk a lift előtt, amire egy cetli van feltűzve. NEM MŰKÖDIK! Mire én sóhajtok egy nagyot. Most gyalogolhatunk fel az ötödikre.
- Hölgyem felvezethetem a lépcsőn? – nyújtja felém a kezét Peter. Mire én elmosolyodok.
- Hát persze uram. – teszem bele a tenyerébe. A bőre érdes volt és hideg. A lépcsők is épp olyan sivárak, mint amilyen az előtér volt. Lepukkant és még mindig érződött azaz irtózatos bűz. Bár már kezdem megszokni. Már alig bírok lépcsőzni, de legalább már a negyediken járunk.
- Sose voltam jó tesiből. – mondom a vállam fölött Peternek, aki mögöttem cammog.
- Én viszont osztályelső voltam belőle.
- De jó egyeseknek. Végül is szeretek sportolni… legalábbis, ha az van amit én akarok.
- Szóval az iskoládban nem volt ilyen?
- Nem igazán.
Ezen felnevetet, majd elhallgattunk. Elértük az ötödik szintet. Kivágom az ajtót, és bemegyünk.
- Jó egy csendes ház.
- Túl csendes. – teszem hozzá. Még mindig sétálunk. Egyszerűen végtelennek tűnik ez a folyosó. Az egymás mellett lévő ajtókra meresztem a szemem: 9, 10, 11 és 12.
- Itt vagyunk. – fújom ki magam. Bekopogok, mire az ajtó kinyílik.
- Gyere be! – kiabál a férfi. Megfogom a kilincset és benyitok. A szoba teljesen sötétbe burkolózik. Csak egy kis zöld fény világít. Egy csomó számítógépes kütyü van az asztalon. Azokból árad a fény. Előtte egy forgós bőrszékben ül egy ember. Kövér, a nyaka szinte nem is látszik a tokájától, szemüveget visel, és a fején vörös göndör fürtök állnak szerteszét.
- Tracy?
- Igen én vagyok.
Ebben a pillanatban Peter is belép a kis helységbe, amitől Marcus megijed.
- Ő kicsoda?
- Egy barát. Megmentett a Különítménytől.
- Oké. Szóval miért jöttél el hozzám?
- Apa küldött, hogy segíts.
- Mi történt? Ha nem lenne baj nem jöttél volna el.
- A Különítmény felégette a házunkat.
Az arca egy pillanatra kifejezéstelen volt.
- Mondj el mindent, részletesen!
És akkor megint elmondtam a történetem, persze csak röviden.
- Szóval mit akarsz megtudni?
- Mik ez a jel? – húzom fel a pólóm.
- Még nem igazán tudom. Nem mindenkin van.
- De rajtam igen. – mutatja meg Peter is.
- Szerintem ez azt jelenti, hogy több képességetek van. Hogy is hívnak fiú?
- Peter Palmer.
Látom Marcus arcán a döbbenetet. Valami nem stimmel.
- Mi az? – vonom kérdőre.
- Semmi… még. De haladjunk nem érek rá egész éjjel. – mintha olyan elfoglalt lenne.
- Szóval a Különítményről kéne információ. Hol található, ki irányítja, hány fogoly van, hogyan működik… hogy tehetem tönkre.
- Feladod nekem a leckét. – sóhajt fel.
- De hát miért? Maga régen ott dolgozott!
- Már rég ott hagytam! – üvölti. Egy perc után megszólal. -  Változnak az idők Tracy. Emberek halnak meg, s újjak jönnek helyettük. Új biztonsági protokollt írnak elő, új foglyok, új hely.
- De ezeken a számítógépeken csak utána tud nézni valaminek.
- Megpróbálom. – azzal a számítógép felé fordul, és úgy üti a billentyűket, mintha csak zongorázna.
Mi Peterrel a szék felett nézünk a monitorra. Csupa betű és betű és betű. Semmit sem értek belőle, de attól nézem. Végül megáll.
- Nagyon kevés az információ.
- Remek… - vágom rá.
- De attól még segíthetek. – néz rám haragosan, mire én a fejemet a szégyentől lehajtom, és a földet kezdem el bámulni. Mikor újra megszólal felnézek.
- Nincs itt sem a hely, sem a főnök. Azt tudnod kell, hogy álcázzák. Lehet, hogy te már többször elmentél az épület előtt, vagy mát jártál is bent.
- Akkor hogy-hogy nem vettem észre?
- A föld alatt van.
- És a főnök? Nem lehet, hogy az még az, aki még a te idődben volt?
- Nem lehet az. Megölték. – érdekes módon, már nem zavar annyira ez a szó. Olyan, mintha csak egy álom lenne… olyan semmilyen.
- A biztonsági rendszert fel kell majd törnöm. Sok időbe fog telni.
- Mégis mennyi? – szólal meg Peter, szinte másodjára. Szinte el is felejtetem, hogy itt van.
 - Két hét, vagy több.
- Remek. – mondja Peter idegesen, majd megszólalok.
- És kiket alkalmaznak? Vagyis embereket, de másokat is… érted?
- Igen mindkettőből van ott elég. A képességgel bírók hatékonyabbak, mint a normális emberek.
- Értem. – bólintok.
- A technológiájuk biztos nagyon sokat fejlődött, és a cellák is biztosabbak lettek, és több rab.
- Sikerült már valakinek is megszöknie onnan?
- Csak egy embernek: Milo Cruznak. – behozza a képét a monitoron. Egy kis gyerek képét mutatja a gép. Alatta 2005-ös dátum villog.
- Őt ismerem. – csillan fel a szemem. – Egy gyerekkori barátom, de elköltöztek.
- Nos ez nem egészen így történt. – vakarja meg a fejét Marcus. Én kérdően nézek rá. – A Különítmény elvitte, a szüleit meg kivégezték.
- De erről miért nem tudtunk semmit? Miért nem vettem észre, hogy ő más?
- Mert takarítottak. Eltűntették a nyomokat.
- És apáék? Ők hallhattak valamit az este nem?
- Sosem hibáznak, és valamit meg kell még tudnod. Sajnálom, hogy pont tőlem, d ez van.
Marcustól már égnek áll a hajam! Mi van még?
- A szüleid a Különítménynek dolgoztak. – Hogy mi? A szívem ezerszeresével ver. A légzésem felgyorsul. Ez nem lehet!
- Miért nem szóltak? Azt mondták hogy ők olyanoknak dolgoznak, akik megvédik a magam fajtákat!
- Ott ismerkedtünk meg, lettünk barátok. Ők is kiléptek.
- De miért? – érzem, ahogy a forróság elönti az egész testemet. Miért hazudtak még akkor is?
- Miattad. Mikor rájöttek, hogy te sem vagy természetes, nem bírtak elengedni. Megszerettek téged. Így, hogy biztonságban légy kiléptek és eltitkolták az erőd.
Könny gyűlik a szemembe. Mindent értem tesznek, de mégis gyűlölöm őket, hogy állandóan hazudnak nekem.
- És mit tudsz az igazi szüleimről?
- Ők egy tűzvészben haltak meg.
- Azt tudom! De mégis hogyan?
- Warrik náluk járt. Ő gyújtotta fel őket.
- De miért?
- Nem lehet tudni.
Ebben a pillanatban hangok szűrődnek ki kintről. Odasétálok az ablakhoz. Autók százai parkoltak le, amiből fegyveres, egyenruhás emberek szállnak ki. Fegyvert még nem láttam élőben, csak a tévében. Csak ne essek pánikba!
- Emberek fegyverrel! – fordulok hozzájuk. – Most mit tegyünk?
- A Különítmény! – ugrik fel a székéből Marcus. – Fussatok!
- De merre? Hová menjünk ezután?
- Keressétek meg Milot!
Gyorsan a billentyűzet felé fordul és petyegni kezd. Még soha nem láttam így gépelni egy embert sem.
- Donwerben van.
- De hogy fogom megtalálni? Még a helyről sem hallottam?
- Hidd el azon a helyen hamar megleled.
Hangok. Egyre közelebb vannak.
- Mennetek kell! Futás!
Még mielőtt kimennénk az ajtón visszaszólok.
- Köszönöm.

***

Megállunk.
- Merre menjünk? – kérdezem Peter. A hangok egyre közelebb érnek.
- A lépcső felé nem mehetünk, szóval erre.
A másik irányba indultunk. Egy hatalmas lépcső vezet felfelé. Peter mászik elől, én mögötte. Olyan gyorsan megyek, amilyen gyorsan csak tudok. Nem akarom, hogy elkapjanak. Peter megáll.
- Mi az?
- Csak egy ajtó. – egy csattanás. – Gyere!
Peter kimászott. Én egyenesen a nyomában vagyok. Kihúzom magam. Feltápászkodok és látom, hogy a tetőn vagyunk.
- Tracy! – kiált Peter.
Megfordulok. Kicsapódik a lépcsőház felőli ajtó. Az emberek sorba tódulnak be, mint a kis kacsák. Odaszaladok Peterhöz. Egyre többen és többen lesznek. Mi meg csak hátrálunk és hátrálunk. A szívem majd kiugrik a helyéről. Még mindig jönnek, mi pedig elértük az épület szélét. Még lépnék egyet hátra, amikor Peter a pulóverem ujjánál fogva visszaránt.
- Óvatosan.
Egy nő lép ki a tömegből. Rövid szőke haja van, vékony a testalkata és az arcán tükröződik, hogy nem szívesen csinál ilyet.
- Figyeljetek! Nem akarunk tüzelni! Csak adjátok meg magatokat!
Peter megfordul és rám néz.
- Bízol bennem? – milyen kérdés ez?
- Persze, hogy bízom.
- Akkor jó.
Egyenesen a szemébe néz a nőnek.
- Tudja, hogy nem lehet. – mondja.
A nő meghúzni készül a ravaszt. Minden porcikám beleremeg. A szívem kihagy egy ütemet. Peter gyorsan magához húz és lefordulunk az épület tetejéről.
- ÁÁÁÁÁÁ! – sikítok, mikor eszembe jut, hogy valami teljesen kiment a fejemből. Peter tud repülni. Ahogy ez az eszembe jutott, Peter ár felfele ment. A nő, aki a fegyvert tartotta ránk az épületről néz minket, majd elsuhanunk előtte, onnan pedig fel az égbe.