Semmit sem látok. Sötét
van. Remek! Meghaltam! Bár a mennyet nem igazán így képzeltem el. Bár más is
van itt rajtam kívül, érzem, de nem akarok többet menekülni. Inkább leültem
törökülésbe, és a kezemet az állam alá tettem.
- Miért nem futsz? – mondja
egy rekedtes hang.
- Mert már belefáradtam.
Legalább holtam had pihenjek. Vagy csapd le a fejem, vagy mutasd meg magad,
hogy ki a fene vagy!
- Ezt sajnos nem tehetem.
De átadnék egy üzenetet.
- Hallgatlak, hisz ráérek.
Úgy sincs semmi tennivalóm, hisz meghaltam!
- Nem egészen. Tudod, én
egy álomjáró vagyok.
- Egy… álomjáró? Vagyis
emberek álmába tudsz bemenni?
- Pontosan.
- Vagyis nem haltam meg! –
te jó ég! Élek! Hú, ekkora kő még sosem esett le a szívemről. – És mit is
akarsz?
- Azt, hogy készülj fel
jól!
- Hogy mi? Nem értelek!
- Gondolj a szeretteidre!
- Tessék?
- Mennem kell!
- Ne! Gyere vissza! Hogy
érted ezt? – de hiába kiabálok, már nem jön válasz.
Aztán meg a nevemet hallom,
és becsukom a szememet.
***
- Tracy.
Kinyitom a szememet. Peter
ül az ágy szélén és a kezemet fogja. Először nem tudom mi ez, aztán minden
beugrik: az edzés, az álom. Rögtön felülök és végignézek magamon. Végig
karomtól a lábamig. Semmim sem tört el. Még egy zúzódás sincs rajtam.
- De… de ezt mégis hogyan?
- Egy gyógyító
segítségével. – áll látótávolságba Milo.
- Aha. Te szemét lelöktél!
- Azt hittem be fog válni.
- Hát nem igazán jött be! –
fordul felé Peter is.
- Hé, azt hittem ezt már
lerendeztük. – hárít a kezével.
- Igen, le. – fordul el tőle
Peter.
- És amúgy is! Beleegyeztél
a módszereimbe. Én figyelmeztettelek, hogy a barát és az edző az más.
- Igen, tudom. Mikor
folytatjuk? – mászok ki az ágyból, de ahogy felállok a lábaim összerogynak és
Peter karjába érkezek, aki visszaültet az ágyra.
- Most pihenj. Majd holnap
folytatjuk.
Ezzel ő ki is ment. Én meg
visszafeküdtem az ágyba. A szobában egy csomó fehér ágy volt és ennyi. De csak
én feküdtem ott.
- Mi ez a hely?
- Gyengélkedő. – feleli
Peter.
- Itt ilyen is van? – tátom
el a számat.
- Hát látod.
- Peter… hogy is mondjam...
meghaltam?
Egy pillanatra elsápadt. Az
arcán láttam a félelmet.
- Peter! Mi történt velem?
– már szó szerint ordítottam.
- Amikor leestél elég nagy
zajt csapot. Mindenki kiment megnézni, hogy mi történt, köztük én is. Ahogy
közelebb mentem megláttalak. Az egyik lábad magad alá volt tekeredve, az
orrodból vér folyt, ami befestette az arcodat. A tested ki volt csavarodva, míg
a szemed a semmibe meredt.
Ezek hallatán a könnyek
ellepték a szememet, de gyorsan kipislogta őket.
- Szóval meghaltam?
- Meg. Teddy hozott vissza.
A gyógyító. Rögtön odament és csak rád tette a kezét. Aztán újra lélegeztél és
idehoztunk.
- Értem. – meredek magam
elé.
- Azt hiszem jobb lenne, ha
elmennék. – áll fel a székről.
- Peter! – Visszafordul. Most
nem mehet el! Nem ellökni akarom magamtól. Szükségem van rá. – Idebújnál
mellém?
- Persze.
Azzal lefeküdt hozzám és
átölelt. Jó volt érezni az illatát. Lecsuktam a szemem és elaludtam.
***
Amikor felkeltem már Luna
ült az ágyam szélén.
- Szia! – mondja vékony
csilingelő hangján.
- Szia. – az én hangom egy
kicsit rekedtesen szól, az övéhez képest.
- Nagyon megijesztettél! –
ölel meg jó szorosan, én meg vissza.
Jó, hogy újra van egy igaz
barátnőm.
- Mit lehet tenni? Ezek az
edzések már csak ilyenek. – engedem el és nézek a szemébe. – Veled mi a
helyzet?
- Velem semmi különös.
- De?
- Milo toborozni kezdte
embereket.
- Toborozni? De minek?
- Hogy lerohanjuk a
Különítményt.
- Hogy mi?
- Nem tudom mi ütött belé.
Eddig csak várakoztunk, elvoltunk. Most meg szervezkedni kezdett. És
mindenkinek edzések lesznek, kiképzések.
- De jó! Végre nem csak én
szenvedek! – engedtem egy mosolyt az arcomra.
