43. fejezet

Egy helyben toporgok az új cuccaimban, miközben bekopogok Peter ajtaján. Pár pillanat alatt ki is nyitotta.

- Szia! – mosolyodik el.

- Szia! – nyomok egy puszit az arcára, majd beljebb megyünk. Mindketten leültünk az ágyára.

- Azt hittem, hogy Lunaval fogsz lenni.

- Vele is voltam.

- És mit csináltatok?

- Hát beszélgettünk, vásároltunk. Akarod látni mit vettem?

- Hát nem hiszem, hogy…

- Épp rajtam van. – szakítom félbe. Erre a tekintetében huncut fény kezdett játszadozni.

- Nos ebben az esetben nem mondhatok nemet.

Beleülök az ölébe, majd megcsókoltam, miközben lehámoztam róla a felsőt. Azután felálltam és lelöktem az ágyra. Kicsatoltam az övét, majd azt kihúzva a feje fölé kötöttem a kezét. Láttam rajta, hogy egyre jobban élvezi a helyzetet. Azután végighúztam az ujjamat egészen a v vonaláig, mire a száját egy sóhaj hagyta el. Ezután felálltam, és az ágya elé léptem. Aztán táncolni kezdtem, majd megfogtam a pólóm szegélyét és lassan húzni kezdtem felfelé, míg végül lejött rólam. azután a nadrágból bújtam ki. Éppen a melltartóm következett volna, de megcsörrent a telefonom. A táncot abbahagyva kiszedtem a nadrágom zsebéből a telefont, majd felvettem.

- Szia Lucy! Mondjad! – elkezdek bólogatni – Hogy mi? – csodálkozok, bár lehet, hogy ez egy kicsit túlzás volt – Oké, már is megyek! – ezzel letettem a telefont. Gyorsan magamra aggattam a ruháimat.

- Hé, Tracy! Mi a baj?

- Vészhelyzet van! – mondom gyorsan, miközben belebújok a felsőmbe. – Majd később bepótoljuk. Puszi! – ezzel kirohantam a szobából, miközben hallottam Peter hangját.

- Tracy! És velem mi lesz?

***

Reggelizünk. Peter velem szemben ül, de alig mer rám nézni, ha meg rám is néz, akkor olyan… durcásan. Még mindig haragszik rám a tegnap este miatt. Szegényt úgy hagytam, és senki sem szabadította ki. Reggel mentem be hozzá nevetve, és elmondtam mindent az én kis tervemről. Ez a duzzogás nem fog sokáig tartani, hamar megbékél majd. Épp egy tojásfehérjével vívok csatát, amikor megcsörren a telefonom. Marcus. Vajon mit akarhat?

- Haló? – szólok bele.

- Tracy! - a hangja, mintha kétségbeesett lett volna – Gyertek ide! Ezt látnotok kell! Warrik akcióba lendült!

Erre rögtön felpattantam a székről és hívtam a többieket i. Végül bezsúfolódtunk egy kocsiba. Peter vezetett, az anyósülésen ültem én, mögöttünk meg Luna, Jasper és Tara foglalt helyet. Hamar odaértünk Marcus házához. Amikor leállt a kocsi, én szó szerint kirontottam. A lépcsőket kettessével véve rohantam felfelé. Csak Alex járt a fejemben. Mire készülhet? Amint észbe kaptam már a 12-es számú ajtó előtt álltam. Bevártam a többieket is, majd együtt léptük át a küszöböt.

- De jó, hogy ide értetek.

- Mond már, hogy mi van Marcus! – ripakodok rá. Azután megbánva folytattam. – Sajnálom, csak… szétvet az ideg.

- Semmi baj! Megértem, hogy el akarod kapni Milo gyilkosát. – Sóhajtottam. Ők nem tudják, hogy miért fontos ez nekem ennyire. Csakis Peter tudja.

Eközben Marcus letelepedett a számítógépe elé, majd egy gombnyomással egy videó tárult elénk. A képen rácsok és emberek hada sorakozott.

- Ez egy börtön. - beszél Marcus. - Most figyeljetek! – Megszólal a riasztó, majd néhány rács kinyitódik, de nem az összes. Miközben végig kísérjük az útjukat, az őröket a földön látjuk mozdulatlanul heverve. Vajon mi történhetett velük? – Warrik toborzásba kezdett, de nem csak börtönökben, hanem mindenhonnan! – azzal további képsorozatot tárt elénk. – Fegyvereket, sőt bankokat rabol! Gondolom a pénz a hívőknek kell. – furcsa lehetetlennek tűnő – persze számunkra nem az – rablásokat mutatott a képernyő. A szegény emberek azt sem tudták, hogy mi történik velük.

- És az utolsó. – nyomja meg a gombot Marcus.

Egy New yorki bank falát látjuk. A betört üveg szilánkjai hevernek a padlón, de a lényeg a falon van. Piros festékkel – legalábbis remélem – volt írva rajta az üzenet.

Nemsokára ismét találkozunk hugi! Remélem várni fogsz!

42. fejezet

Ma csajos nap lesz. Úgy is kiakartam kérdezni Lunat, de majd ha eljön a megfelelő pillanat. Vásárolni megyünk a plázába. Szerencsénkre itt van Marcus, aki gondoskodott a pénzről, ugyanis egy vasunk sincs. Végre, ha még csak egy kicsit is, de újra normális lehetek. Először egy fehérneműboltba mentünk be, majd sorra jártuk végig az üzleteket. Néha direkt próbáltunk fel hülyeségeket is, hogy aztán nevessünk rajta. Le is fotóztuk őket. Végül én egy koktélruhát, kér farmert és három pólót vettem meg, plusz fehérnemű. Luna is nagyjából ezeket rakta a kosarába. Egy gyorsbüfébe ültünk be és betoltunk mind a ketten egy hamburgert, majd elindultunk sétálni. Szombat volt, de még így is akadtak emberek az utcákon. Bár inkább az lenne a fura, ha nem, hisz New York egy nagyváros!

- Min gondolkodsz? – zökkent ki a gondolataimból Luna.

- Semmi különösen, csak hogy jó lenne itt élni.

- Az biztos! – mosolyodik el, miközben beállunk a sorba a fagyisnál.

- Ha ennek vége lesz – kezdem bizonytalanul – hová fogsz menni?

- Ezen még nem gondolkodtam. Tudod, a szüleim biztos azt hiszik, hogy elszöktem otthonról, és ha visszamennék hozzájuk… nem tudom, mit szólnának. Félek haza menni.

- Aha, értem. – erre nem igazán tudok mit mondani, szóval nem is faggattam tovább erről. – Egy gépi csoki-vaníliát kérnék! 

- Egy dollár lesz. – a nő nyújtja felém a fagylaltot, amit én elveszek és a tenyerébe nyomom a pénzt, azután Lunaval is eljátssza ugyanezt.

Megcéloztuk a parkot és leültünk egy padra. Ez a megfelelő pillanat!

- És mondd csak! Hogy állsz a fiúkkal? – egy picit meghökkent, de vette az akadályt.

- Hááát… - Habozik! Olyan erősen nézek a szemébe, ahogy csak bírok, végül nem bírta tovább a kontaktust. Ezaz! Én győztem! – Van valaki.

Én csak vigyorogni tudtam, mire Luna felkapta a fejét.

- Te tudtad! – tátja el a száját. – Te tudtad és csak játszadoztál velem?

- A saját szádból akartam hallani. – mondom vihogva, mert ezt az arcot, amit most vágott látni kell! Ő meg bevágta a duzzogó fejet, mire én abbahagytam a nevetést. – Jól van na! Bocsi! Ne haragudj! – rakom a karjára a kezemet, és gyengéden megszorítottam.

- Jól van! – sóhajt – De, honnan tudtad meg?

- Hát… épp felfedező túrán voltam, amikor észrevettelek téged, és épp csókolóztál valakivel. Sajnos a titokzatos idegent nem láttam, mert te takartad.

- Aha! – bólint. – Nos az Jasper volt.

- Hogy mi? Jasper? Az őrült, bohókás fiúról beszélünk?

- Igen róla. – neveti el magát – És amúgy aranyos, kedves és cuki is.

- Hát gratulálok! – mosolyodok el és megöleltem.

Ezután még egy kicsit kóvályogtunk, majd haza mentünk. Luna ajtójában búcsúztunk el.

- Biztos, hogy nem maradsz? – kérdezi Luna.

- Nem, bocsi. Majd máskor. Van egy kis elintézni valóm. – huncutul elmosolyodtam.

- Ó! – vigyorog Luna is.

- Kérhetnék tőled egy szívességet?

- Persze! Mondjad!

41. fejezet

Peter felnyitotta a szememet, hogy próbáljak meg élni. Ne aggodalmaskodjak a jövő miatt. A háborúra úgysem lehet felkészülni. Nem tudom se a helyszínt, se az időpontot! Az embereim megtudják védeni magukat, amire már példa is volt. Itt nem én írom a szabályokat! Majd Warrik üzenni fog, ebben biztos vagyok. De attól akadnak még itt elintézetlen ügyek is. Ki akarom deríteni a múltamat. Kik voltak a szüleim? Hol éltek? Úgy érzem, hogy már nem is tudom, hogy ki vagyok. És, ha ezen túl vagyok megmaradt napjaimat a szórakozással és a már megérdemelt pihenéssel fogom tölteni. Mára például a ,,kastély” felfedezését tűztem ki célul, de persze egyedül. Mivel az emeleteken csak szobák vannak - ha minden igaz – ezért inkább a földszinten indultam utamra. Most egy kis magányra vágytam, szóval egyedül keringtem az épületben. Nem sok ma itt a mozgás. Sokan a szobájukban hevenyésznek, vagy a városban tombolnak, vagy itthon. Itthon… Mióta nevezem ezt a házat az otthonomnak? Leérve a lépcsőn megállok a szökőkútnál felmérni a terepet. Itt lent is csak egy-két ember üldögél. A nagy aulából kétfelé nyílik folyosó. Én a jobboldalin indultam el. A hatalmas folyosón vörös bársony szőnyeg terült el, amit megvilágított az ablakokon beszűrődő napfény. A falról olyan híres emberek arca nézett le rám, mint Bach, vagy éppen Dante. Uralkodóktól kezdve, megjelentek előttem az írók, zeneszerzők, szobrászok, és felfedezők arca is. De nem csak emberek, hanem különböző tájképek, és épületekről alkotott festmények is jelen voltak. Itt-ott egy két növény is meglapult. Erről Teddy jutott eszembe. Szegény Teddy! Róla meg a gyógyítás jutott eszembe, amit még mindig nem uralok teljesen. Apró gyógyításokat véghez tudok vinni, de visszahozni a már halálán lévőket… ez még számomra bonyolult. De sikernek könyvelhető el, hogy a saját lőtt sebemet sikerült összeforrasztanom. A folyosó végéhez érve két mahagóni ajtóval néztem farkasszemet. Mivel nem tudtam dönteni az Ecc pecc kimehetsz-et hívtam segítségül. Végül itt is a jobboldalit választottam. Amint beléptem a terembe elakadt a lélegzetem. Jó pár percig ne mis mozdultam. Ezt a látványt, ami elém tárulkozott be kellett fogadnom. Könyvek egymás hegyén-hátán. Plafonig érő könyvespolcok, telis-tele könyvekkel! A fal mentén lévők egyenesen haladnak végig a hatalmas eremben. Középen kört írnak le a szekrények. Néhol hatalmas, guruló létrák ácsorognak magányosan. Úgy gondoltam ideje bevetni magamat a sorok közé. Nagy levegőt véve elindultam a sorok útvesztőjében. Egyes helyeken csak tudományos könyvek voltak: biológia, fizika. Máshol tankönyvek… örülök, hogy nem volt hozzájuk szerencsém már egy jó ideje. Voltak, amik mesék hadát fogták közre. Még a saját kiskori kedvencemet a Csipkerózsikát is megleltem! És elérkeztem a regényekhez. Úgy a közepén lehet a teremnek. Egy halom regény! Ez a hely pont nekem való! Egyes fordulatokban asztalok és székek is találhatóak. Felsőben kezdtem el inkább az olvasást, de mára a könyvek megszállottja lettem. Imádom a kalandos, fordulatos, fantasy és romantikus történeteket! Belegondolva az utóbbi időkben nem nagyon olvastam. A túloldalról egy kis morajlást hallottam, ezért lassan továbbindultam. Amikor a sor végéhez értem óvatosan lestem ki. A látvány meglepett. Lunat láttam, amint éppen csókolózik valakivel. Sajnálatomra a fiút nem látom, Luna takarja. Hatalmas vigyor ül ki az arcomra, majd gyorsan visszahúzódok, majd kilopózom a könyvtárból. Lucy, Lucy! Csóválom a fejem. Jó régen beszéltünk már, főleg, hogy nem is mondta, hogy tetszik neki valaki. Nagy lendülettel léptem be a másik szobába és itt is kellemes meglepetés fogadott. Egy zeneterem! A márványcsempéket megvilágította a napfény, de fényhiány esetében egy hatalmas csillár is besegít. A terem közepétől egy emelvény magaslott ki. Ott a vonósok, valamint a fúvósok kaptak helyet. Itt lent egy lant, valamint egy verseny zongora állt. Egy hatalmas fekete zongora! A szívem kétszer annyival kezdett verni. Még elsőben kezdtem el járni zeneiskolába, és kijártam mint az összes osztályt. Tanárnőm sajnálatára nem zenei pályára indultam, de még bármi lehet. Néha beugrok hozzá, de a gimi miatt már abbahagytam. Túl sok a tanulni való. Közelebb lépve lerántottam róla a ponyvát, majd végig simítottam sima vázán. aztán egy nagy lendülettel felnyitottam és kitámasztottam a tetejét, majd leültem elé. Egy Nordiska. Ez egy elég jó márka. Beállítottam a széket, majd elkezdtem gondolkozni, hogy mit is játsszak. Bemelegítőként valami egyszerűvel kéne kezdenem. Elég sok mindent játszottam már és elég sokszor, hogy kívülről tudjam őket. Ezért egy Cherni etűddel kezdtem. A kezemet a zongora felé helyeztem, majd elkezdtem játszani az őrült tempójú darabot. Az ujjaim, mintha a levegőben táncoltak volna. Úgy pörögtek, mint az ablakról lecsorgó eső. Az egyoldalas darab hamar véget ért. Ideje komolyabbra venni a témát, és mindent kiadni magamból. Az utolsó éveimből tanult Scriabin Fantaisie Sonata-ját kezdtem el játszani. Az első tétel igen lassú. Játék közbe kinéztem az ablakon és láttam egy fát, melynek sárgás levelei hullottak lefele. Vajon mennyi idő telt el a kaland kezdete óta? A suli megy tovább, de a barátok, a család? Így távozott a fájdalmam. Aztán következett a harmadik és második rész, ami gyors tempóval megy. Áradt bennem a harag, a hosszú, megtett út. Mindent kiadtam magamból ezzel a darabbal. Az egész testem ringatózott a dallammal. Végül az utolsó hangnál levegő után kapkodva, kifulladva szedtem le a kezemet a billentyűkről. A hirtelen támadt tapstól összerezzentem. Megfordultam a széken és elképedtem. Egy kisebb közönség állt mögöttem. Annyira beleéltem magam, hogy észre se vettem a körém záródó embertömeget. Én meg színpadiasan felálltam és meghajoltam, megszabadulva minden tehertől, ami eddig nyomasztott.

40. fejezet

Izzadtan, kimelegedve nézek fel az asztalról. Az ajtóval szemezek, mígnem újra körbetekintek – immár századjára - a még számomra ismeretlen környezetben. A kávébarna falfesték nagyon békés hangulatot teremt bennem, olyan kellemes, csendes, álmosító hangulatot ébreszt bennem. Tölgyfából készült könyvespolcok sorakoznak a fal mentén, rajta egy rakás könyvvel. Valamint egy aprócska magnóval egy polc kandikál ki. Egy kis barackvirágos kép lóg a vele szemben lévő oldalon. Az én oldalamon egy ablak világítja be a sötét szobát, kivéve most mivel este van. Előtte egy hatalmas bőszékben gubbasztok az íróasztallal egyetemben. Megint egy rémálom arról az éjszakáról. Már négy nap telt el azóta, de az emlékek még mindig élesen bennem égnek. Alex, aki valójában Warrik, Milo halála… Sosem tudom magamnak ezt megbocsátani. Peter talált meg a szökőútnál összeomolva. Nem csodálkoztam el rajta, hogy felébredt. Nem érdekelt. Nem kérdezett, nem faggatott, csak átölelt és ringatott a karjaiban. A többiek már megtalálták Milo holtestét, és mindenki kiakadt. Szegény Tara! Szörnyű őt így látni. Elhanyagolja magát, alig eszik, a szeme mindig sírástól dagadt. Könnyen rájöttek, hogy én ott voltam az esetnél, ezért elkezdődött a kifaggatásom. Nem mondtam el a teljes igazságot. Egyszerűen nem mertem, hogy én csak ott álltam és végignéztem az egészet, hogy ez az alak a testvérem. Egy kicsit átszíneztem a sztorit. Akkor értem oda, amikor kitépte a szívét, majd rám támadt, de elmenekült, én meg utána rohantam, de már későn. Végül is a vége az igaz. Másnapra kész káosz uralkodott, és mindenki állította, hogy egy új vezető kell Milo helyére. Nem is kell mondanom, hogy kit választottak. Mindenki rám szavazott. Rám, aki legyőzte a Különítményt. Még szép! Hát ki másra? Én sem vagyok a régi. A bűntudat egyszerűen felemészt. Senki sem tudja: se Lucy, se Peter… SENKI! Lassan azt hiszem kezdek becsavarodni. Nem vagyok ehhez hozzászokva. Az ilyen súlyokra. Folyton bezárkózom. Szinte sosem alszok az ágyban. Általában itt vagyok mindig az irodában Alexen és a kitörni készülő háborún. Éppen amikor véget ért az előző, jöhet egy sokkal rosszabb. Valamint holnap lesz Milo temetése. Amire… Kopogás zökkent ki a gondolatmenetemből, de fel se kell nézzek, hogy tudjam ki az. Peter sétál be a szobába, majd leül velem szembe és rám szegezi gyönyörű, igéző kék szemét.

- Már megint itt éjszakázol? – húzza fel a szemöldökét, de a hangja lágyan zengi be az irodát.

- Sok a munka. – kezdem rendezgetni az előttem álló papírtömböt. – Tudod, fel kell készülnünk Warrikra. – Nem nézek a szemébe. Egyszerűen nem tudok.

- Na persze! – A hangából kihallatszik a hitetlenkedés. – Pihenned kell! Holnap lesz Milo temetése. – ekkor abbahagyom a rendezgetést. Érzem, ahogy könnyek kezdenek gyűlni a szemembe, de visszatartom őket. Felnézek Peterre, de nyers hangon felelek neki.

- Nem megyek el. – szeme kitágul meglepettségében.

- Hogy mi? Ugye te most viccelsz? – pattan fel a székből és rátámaszkodik az asztalra. – A legjobb barátod volt, és te nem mész el a temetésére!

- Sok a dolgom. – a hangom megremeg a végére, amit Peter is meghallott szerintem. Könnyek csípni kezdik a szememet, mire elfordulok és a padlót kezdem el nézni. Peter odasétál mellém, majd letérdepel és megfogja mindkét kezemet. Aztán a fejét éppen annyira hajtja le, hogy pont a szemembe tudjon nézni.

- Tracy! Nem a te hibád, ami Miloval történt. Azért csakis Alex a felelős. – hevesen kezdem rázni a fejemet, és érzem, hogy most megfogok törni. Egy könnycsepp kezd lefolyni az arcomon, amit Peter hüvelykujjával letöröl. Egy pillanatra megakad a lélegzetem.

- Az én hibám Peter! – a hangom alig több egy rekedtes suttogásnál. – Én bíztam meg benne! – már rázza is a fejét, de nem engedem, hogy félbeszakítson. – Hazudtam az aznap estéről! Akkor értem oda, amikor megölte! Nem tettem semmit, érted! Csak álltam ott és néztem, ahogy megölik legjobb barátomat! Aztán Alex beszélni kezd, mígnem odáig jutunk, hogy ő a testvérem! A bátyám, aki megakart ölni kiskoromban, de ez nem éppen úgy jött össze, ahogy akarta. Helyette megölte az egész családomat féltékenységből! – ekkor már patakzottak a könnyeim. Peter hevesen magához ölel. A fejemet a mellkasába fúrom és beszívom az illatát. Ő a hajamat kezdi el simogatni.

- Miért nem mondtad el? – ez a kérdés megfogott. Őszintén szólva nem tudom. Vagyis…

- Mert féltem. – szipogom. Egy pillanatra abbahagyja a hajam bilizgálását. Várja a folytatást, mire a keze ismét mozgásba kezd. – Féltem, hogy nem fognak bízni bennem, hogy már nem úgy néznek majd rám, mint egy… - ez a beismerés még nekem is fáj egy kicsit. Mióta lettem én egy ekkora egoista? – megmentőre.

- Hé! – két kezét az állam alá csúsztatja, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Azokba a kék szemekbe, amelyekbe elveszek. Most ébredtem rá, hogy mennyire hiányzott nekem. – Nem a te hibád. Mindenki fél. Már nem tehettél érte semmit, világos? – egy kicsit megbiccentem a fejemet, mire folytatja. – Jól van. És attól, hogy egy pszichopata a bátyád, még nem jelenti azt, hogy te az vagy. – megremeg az ajkam.

- Én ebben nem vagyok olyan biztos. – ismét felhúzza a szemöldökét. – Kétszer öltem eddig embert.

- Igen, és?

- Az egyik baleset volt, de amikor megöltem az anyádat élveztem. – oké ez furán hangzik. Mások is utálják az anyósukat, de szerintem nem szokás megölni őket. Egy pillanatra kikerekedik a szeme, de aztán ismét visszatér a jelenbe.

- Hidd már el nekem, hogy nem te tehetsz erről az egészről, világos? – olyan hevesen mondja az egészet, hogy kénytelen vagyok neki nemet mondani. Csak bólogatni tudok. Letörli a könnycseppet az államról, majd az ujja a számra vándorol, majd megcsókol. Hirtelen könnyűnek érzem magam, mintha lebegnék. Peter mindig képes megnyugtatni. Nem tudom, mi lenne vele nélkülem. Olyan ő, mint a levegő. Megfulladnék nélküle. Lassan, de a csók véget ért, a bajaimmal együtt. El lettek felejtve egytől-egyig. Ezután Peter feláll és a magnóhoz sétál, majd bekapcsolja. Éppen a See you again megy, amikor Peter egy kis huncut mosollyal közelít felém a kezét elém tartva.

- Szabad egy táncra? – szinte nem is gondolkozok a válaszon. Egyszerűen csak beleteszem a kezem az övébe, mire az ujjaink összefonódnak. A következő pillanatban már az iroda közepén lépkedünk. Ő a csípőmet fogja, míg én átkarolom a nyakát és a fejemet a mellkasához támasztom, ő meg a fejét a fejem búbjára helyezi. És ebben a pillanatban nem félek semmitől és senkitől, mert Peter védő ölelésében vagyok.

Másnap elmentem a temetésre.

39. fejezet

Dermedtem álltam egyhelyben, tekintetem Alexre szegeződött.

- Ugyan már Tracy! – kezdi nyájas hangon – Ne vedd magadra.

- De miért Alex? Miért csinálod ezt? Miért kellett megölnöd? – préselte ki magamból a szavakat, miközben tekintetem Milo holttestére siklott.

- Ilyen vagyok. – tárta szét a karjait – Egy hatalom mániás. Egy pszichopata. Milot amúgy – nézett rá ő is a testre – csak szórakozásból öltem meg, viszont jó szupererősnek is lenni.

Egy ideig nem szóltam, csak meredtem magam elé. Kavarodtak a gondolataim. Milo és Alex, Alex és Milo, a Különítmény, az álmok.

- Miért küldted nekem azokat az álmokat, amikben megölnek?

- Hogy felkészítselek. – húzta a száját egy hatalmas vigyorra.

- De mire?

- A velem való találkozásra. Hogy készülj fel, mert közeledek, és ha elkaplak, nem kegyelmezek, akármilyen erős is ez a kötelék köztünk.

- Kötelék? – a hangom szinte hisztérkusan hangzott – Mi a fenéről beszélsz te?

- Jaj, te szegény, szegény pára. Hát nem tudod? – tátja el a száját és a kezét elé teszi színpadiasan. – Még szép, hogy nem tudod! – vigyorodik el – Mert aki eltudta volna mondani, az mind meghalt. – nevetett fel őrülten. Most értem el oda, hogy félni kezdtem. Az még más, ha ereje van az ellenfélnek, de ha az még őrült is, akkor ez extra veszélyes.

- Emlékszem kisbabakorodban nagyon cuki voltál. – mereng a semmibe – Folyton mosolyogtál. Nagyon szerettelek.

- Mit akarsz ezzel mondani? Hogy ismerhettél te engem akkor? – a hangom, akaratom ellenére is megremegett.

- Aztán, ahogy nőttem meggyűlöltelek. – néz rám őrült tűzzel a szemében. A kérdésemet megválaszolatlanul hagyta, bár biztosra veszem, hogy a sztori végén megkapom a választ. – Anyáék folytan csak veled foglalkoztak, míg engem semmibe vettek. – Anyáék? Remegni kezdett a lábam. -  Egy őrült pszichológusra bíztak minden nap. Azt mondogatták, hogy te vagy a legerősebb mindenki közül. És én meg mit tudok csinálni? Álmokban járkálni, megmutatni a fránya helyes utat! – kiabálta, majd halkan folytatta tovább - Az egyik éjjel elhatároztam, hogy véget vetek ennek. Véget vetek neked. Mikor apáék már lefeküdtek, a konyhából elcsentem egy gyufát. – szinte látom a tekintetében, hogy mennyire élvezte a helyzetet – Bementem a hálószobába, ahol mindenki békésen aludt. Anya, apa és te. Majd meggyújtottam a gyufát. – a tenyerét kinyitotta, amiben tűz lobogott fel. Gyermekien kezdte el nézni. – Egyenesen a bölcsődbe dobtam. A tűz csak terjengett, míg végül te is felkeltél rá és keservesen sírni kezdtél. Én meg csak álltam ott és néztem. Látni akartam, ahogy a tűz martaléka leszel. Viszont ŐK is felkeltek. Anya rögtön a bölcsőhöz futott sikoltozva, míg apa engem kezdett el rázogatni, hogy mit tettem. Ő maga mondta azt a szemembe, hogy őrült vagyok. – nézett fel rám és vihogni kezdett. – A saját apám, érted? Végül rájöttem, hogy ők nem szeretnek engem.  Sarkon fordultam. A tűz már mindent ellepett. Hallottam anyám sikoltozását, miközben a tűz áldozatává lett. Apám odasietett, hogy megmentse, de már későn. Én már az ajtóban álltam. Még utoljára visszanéztem rá, majd kulcsra bezártam az ajtót. Azt hittem, hogy meghaltál, de néhány hónappal ezelőtt hallottam egy olyan hírt, hogy egy lánynak megvan minden ereje. Ekkor tudtam, hogy túlélted a tűzvészt. És, hogy meg kell öljelek drága húgocskám! – kacagott fel.

A lábamon már alig bírtam állni. Túl sok volt ez egyszerre. Alex a bátyám! És kegyetlenül végzett a szüleimmel.

- Megölted őket! – sikítottam fel hirtelen támadt haragomban. A testemet valami energia löket kezdte átjárni. Lüktetett bennem.

- Igen meg. – vigyorodott el – De nyugodj meg, majd téged is utánuk küldelek.

- Akkor gyere! – a bennem támadt magabiztosságtól még én is meglepődtem.

- Majd később. Amikor már teljesen felkészültél. Viszlát hugicám! – mosolyodott el, majd felém dobta a már el is felejtett tűzlabdát. A kezemet felemeltem és a tűz semmivé vált. Mikor körülnéztem Alexnek már hűlt helyét találtam. Én attól befutottam a bokrok útvesztőjébe őrülten a nevét kiáltva. Végül elértem a szökőkúthoz, vagyis a közepéig. Dühömben sikítottam egyet, majd összerogytam és sírva fakadtam.

38. fejezet

Az ünneplésre egy meleg nyári estét fogtunk ki. Egy fekete ruhát vettem fel, a hajamat meg kiengedtem. Luna várt rám az ajtóban. Ő egy azúrkék ruhát viselt, és a haja loknikban esett vállára.

- Hú! Csini vagy!

- Attól te sem panaszkodhatsz! – kacsintott rám.

Ezután egymásba karolva indultunk útnak. Peter szobájába is belestem, de csalódásomra ő még mindig aludt. A bulit a kertben tartottuk. Őszintén bevallva a látvány meglepett. Az udvart délelőtt nem volt alkalmam megnézni, de most az elém táruló látványtól a lélegzetem is elállt. Mindent beborított a szép zöld gyep. Ízlésesen elhelyezett fák ringatóztak a lágy szélben, valamint színes virágok tarkították az udvart. Messzebb bokrok együttese alakított egy útvesztőt, melynek közepén egy szökőkút csobogott. A vízen megcsillantak a csillagok fényei. A buli egészen másmilyen, mint az, amelyiken utoljára vettem részt. A levegőben lampionok világították meg a felszínt, amiket a fákra függesztettek ki. A teraszon egy asztal állt roskadásig megrakva elemózsiával és piával. Innen nem messze egy tábortűz lobogott, amely megvilágította a köré gyűlt emberek arcát. Volt, aki farönkökön foglalt helyett, és olyan is, aki lepedőkön hevenyészett. A zene most nem magnóból szólt, hanem rendes élő zene töltötte be az éjjeli csendet. Néhányan gitárt ragadtak a kezükbe, mások meg énekeltek, miközben tücskök vonói kísérték őket. Milo egy farönkön ült Taraval, ölében egy gitárral. Intett, hogy menjünk oda hozzá. Mikor letelepedtünk mellé felállt a poharával a kezében, mire a zene elállt.

- Szeretnék köszönetet mondani nektek. Nektek, akik mindig mellettem voltatok, akármilyen esélytelennek is tűnt a siker! Nektek, akik végig kitartottatok, még ha a helyzetünk cseppet sem állt fényesen! Nektek, akik nélkül nem tudtuk volna legyőzni az ellenséget! És végül neked Tracy Saunders. – Ebben a pillanatban még levegőt is alig mertem venni. Néhányan rám-rám pillantottak a beszéd közben. – Neked, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre! – megemelte a poharát – Tracyre!

Mindenki Milot utánozva, a poharát a magasba tartva a nevemet mondta, amitől az arcomat elöntötte a pír. Ezután Milohoz hajoltam és azt suttogtam:

- Remek vezető lett belőled.

Ezután beszélgettünk. Mindenki elmondta a saját történetét, melyek között akadt egy pár vicces sztori is. Aztán Milo a kezébe vette a hangszerét, majd játszani kezdett rajta. Aki tehette kísérte őt. A dalra mindenki énekelni kezdett. Ebben a pillanatban éreztem úgy, hogy itthon vagyok a világban.

***

Már a tűz is csak parázslott. Az egész banda elterülve aludt. Milo felállt, gondolom azért, hogy egy kis tűzifát hozzon a kert hátsó részéből. Már én is félálomban voltam, amikor egy kiáltást halottam. Milo kiáltását. Rögtön felpattantam, de rajtam kívül mindenki öntudatlanul feküdt. Lehet, hogy csak hallucináltam, de jobb, ha utána járok. A távolságot inkább futva tettem meg, mert ki tudja! Lehet, hogy mégis veszélyben van. Mikor az útvesztő elé értem megláttam Milot, amint egy alakkal beszél, de a személy nekem háttal állt. Egy kicsit megnyugodtam, de ez rögtön eltűnt, amikor az idegen Milot a torkánál fogva felemelte a levegőbe. Milo akárhogy próbálkozott nem tudott kikeveredni a szorításból, pedig hihetetlenül erős. Aztán megpillantott engem. Szinte könyörgően tekintett rám és a hangját hallottam a fejemben. Fuss! De én nem futottam. Csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal. A sötét alak belenyúlt Milo mellkasába, majd kitépte a szívét. Egy néma sikoly hagyta el a torkomat. Milo tekintete elsötétült. A mellkasán egy vörös tátongó lyuk állt, majd ernyedt teste a földre zuhant. Ezután a gyilkos, véres kezével összeszorította a kivett szívet, ami elporhadt. Rögtön tudtam, hogy Warrik áll velem szembe, de amikor megfordult megállt bennem az ütő. Erre senki sem készíthetett fel. A férfi barna haját a szél borzolta, zöld szeme csillogott az éjszakában. Warrik nem más volt, mint Alex!

37. fejezet

Lassan nyitottam ki a szememet. Nem is tudtam, hogy három meglepetésben lesz részem. Az egyik, hogy egy pihe-puha ágyban keltem. Édes Istenem, hogy ez mennyire jó! Már nem is emlékszem, hogy mikor feküdtem egy normális ágyban. Bár még egy kicsit mindig láttam a fekete foltokat, amik a szobában keringtek egy alakot pillantottam meg. Ez a másik meglepetés, ugyanis Tara ült az ágyam melletti székben.

- Szervusz! – köszöntött kedves mosollyal. Meghaltam?

- Szia! Mi történt? – tápászkodok ülőhelyzetbe, de máris megbántam, mert iszonyatos fájdalom nyilallt a hasamba, és a hátamba egyaránt, de összeszorítottam a fogamat. Ez volt a harmadik meglepetés. Teddy már rég meggyógyított volna. – És hol van Teddy?

- Elvesztettük őt a tűzben. – erre nem felelhettem semmit, helyette inkább magamat vettem szemügyre a takaró alatt. Ugyanaz a ruha volt rajtam, amit a Különítményben is viseltem. Megnyugodtam, hogy senki sem öltöztetett át. Mert az eléggé… bizarr! Feljebb húzva a pólót egy gézt pillantottam meg, ami körbetekerve feszült rám. Ezután ismét Tarara szegeztem a figyelmemet.

- Mennyi ideig ,,aludtam”?

- Csak két napot. – CSAK? Ezzel már is sok időt vesztegettem el.

- És mi is történt pontosan, miután lelőttek?

- A kiszabadított rabokkal együtt levertük a Különítményt, ami így megsemmisült. Főleg vezető nélkül nem tudnak mit csinálni. Vége van! – vigyorgott, de amikor észrevette, hogy én nem igazán veszek részt az örömében tovább folytatta. Lett egy olyan megérzésem hogy, mivel nincs többé a Különítmény Taranak egy egészen új arcát ismerhetem meg. Már beszívta a levegőt, de amikor nyitotta a száját közbe szóltam.

- És mi van, ha új vezetőt állítanak az élére?

- Tracy! – kezdte nyugodt, ám de komoly hangon. – Maga az épület is oda lett. Nem maradt az égvilágon semmi belőle! A katonákat is leszereltük. – Leszerelték, vagy megölték? – Már nincs mitől tartani! – Mikor látta, hogy nincs több mondanivalóm folytatta. – Caleb hozott ide a szállásra.

- Tényleg, hol vagyunk? – kérdeztem, miközben körülnéztem a szobában. A falat fehérre festették, az egyik oldalán egy hatalmas szekrénnyel, a túloldalán egy íróasztal állt, és egy másik ajtó is nyílt, ami gondolom a fürdőszobába vezetett.

- Marcus találta meg nekünk ezt a helyet. New York külvárosában vagyunk. Mondhatjuk úgy, hogy egy házban. Egy jó nagy hatalmas házban, vagy inkább palotában! Van még egy hatalmas kert is! Az összes volt rab itt van. Peter is az egyik szobában van. – erre felkaptam a fejem. Annyi kérdés tobzódott fel bennem, de amikor már tátottam a számat Tara rögtön beszélni kezdett. – Igen, már beadtuk neki az ellenszert, de még nem ébredt fel.

- Mikor mehetek el hozzá?

- Nem sokára. – próbált lenyugtatni, de a pulzusom egyre gyorsabban lüktetett. – Először zuhanyozz le – biccentett a fürdő felé – majd öltözz fel – most meg a szekrény felé – aztán majd elkísérlek Peterhöz.

Bólintottam, mire ő kilépett a szobából. A fürdő is egész jól nézett ki. Bár káddal nem szolgálhatott, de én nagyon hálás voltam a benne található zuhanyzóért. Rögtön a meleg víz alá bújtam és hagytam, hogy lemossak magamról mindent. A koszt, a bajokat, minden gondot. Még a hajamat is megmostam. Felfrissültem léptem ki a fülkéből, majd megszárítottam a hajamat és lófarokba kötöttem. Ezután a gardróbban kutattam, míg végül a választásom egy farmerra, meg egy rövid ujjú fekete pólóra. Megfogtam a kilincset és hezitáltam. Tudtam, hogy egy új fejezet kezdődik az életemben. Lenyomtam a kilincset és eltátottam a számat. Tara szavával élve egy kastélyba toppantam. A folyosón, mely egy kört írt le vörös szőnyeg kísért utadon, valamint képek követtek a szemükkel, egy-két szobrok kíséretében. A márványozott korláthoz rohantam. A földszinten szintúgy képek, szőnyeg és szobrok is láthatóak, de volt ott fehér bársony kanapé, plazmatévé, növények, és a közepén egy… szökőkút! A hatalmas ablakokon beszűrődött a napfény, ami így beragyogta az egész házat. A lépcsők is márványból készültek, amik felfelé vezettek. Mi az elsőn voltunk, de ahogy felnéztem kissé beleszédültem. Körülbelül még öt emelet lehetett felettünk. De a hely nem volt kihalt. Mindenhol emberek nyüzsögtek. Néhány eléggé fura fazon is akadt köztük, de ezt inkább nem részletezném. Legyen annyi elég, hogy meztelenül fürödtek a szökőkútban, ami engem egy kicsit sokkolt. Bár nem tagadom, egyes embereket még szívesen elnéztem volna egy darabig. Tara kézen fogva vezetett. Ahogy haladtunk éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Pedig semmit sem csináltam. Végül ugyanazon az emeleten egy szobába nyitott be. Ez viszont máshogy nézett ki. A falat sötétkékre festették. Ugyanúgy volt egy szekrény, egy íróasztal, egy fürdőszoba és egy ágy, amin rajta feküdt Ő. Gyorsan beszaladtam, míg Tara magunkra hagyott minket. Leültem az ágy szélére és csak néztem őt. Olyan békésnek tűnt. Mintha a világban minden normális lenne. Elkezdtem a haját simogatni, majd a kezem az arcára tévedt. Ott írtam le köröket a homlokától a szájáig, ahol megálltam. Elkomorodtam. Olyan régen voltunk már úgy igazán együtt. Aztán halk kopogást hallottam az ajtó felől. Nem feleltem semmit, de az illető már be is toppant. Milo állt a küszöbön, majd behúzva maga mögött az ajtót, leült mellém és megölelt.

- Tudod, hogy rám ijesztettél?

- Talán. – mosolyodtam el.

- Nemsokára fel fog ébredni. – nézett Peterre. – Amúgy készülj, mert este ünnepelünk.

- Ünnepelünk? – biztos furcsán nézhettem rá, mert elnevette magát.

- Mivel megsemmisült a Különítmény már nem kell rejtőzködnünk, de főleg a Te tiszteletedre csináljuk a partit.

- Az enyémre? – kerekedett el szemem.

- Igen! Megölted Amanda Palmert, Tracy! – vigyorgott. – Ez nagyon nagy tett! Főleg miattad nyertük meg ezt a háborút! – Háború. Érdekes szó ez erre. Inkább a nagy csatákra mondanám, hogy háború, de ez nem igazán volt nevezhető annak. Inkább szabadságharcnak mondanám.

- Értem. – bólintottam. Nem Amanda volt az első ember, akit már megöltem, de azért ez mégis más volt. Az első csak baleset volt, de ez! Megakartam ölni őt. Tudatában voltam ennek és ami megijeszt az az, hogy még élveztem is.

- Gyere! Odakísérlek a többiekhez. – a kezét nyújtotta, aztán felrántott az ágyról. – Ideje mulatozni már egy kicsit. – Igaza volt! Végre gondok nélkül élhetem az életemet. Megérdemeljük ezt a pihenést! A földszinten gyűltünk össze. Én, Luna, Milo, Tara, Jasper, Caleb és meglepetésemre még Alex is ott volt. Mindenkit jó erősen magamhoz öleltem, majd beszélgettünk, és sokat nevettünk. Ekkor jöttem rá, hogy ők is a családomhoz tartoznak! Egyiküket sem akarom elveszíteni többé!