Már este volt, amikor Taraval együtt benyomultunk Milo
irodájába.
- Hát ti? Mi ez a nagy összecsődülés? – néz ránk
zavarodottan.
- Történt valami, amit el kell mondanom. – szólalok meg.
- Oké. És te Tara?
- Késett az edzésről ettől a valami miatt, és azt mondta,
hogy itt választ kapok.
- Aha. – bólint.
Fogta magát leült a székébe, és felrakta az asztalra a
lábát.
- Hallgatlak. – int a kezével.
- Szóval… - és elkezdtem mondani. Először beszéltem az
álmomról, majd a kilogikázásáról, aztán meg Calebről. Mikor befejeztem a
tekintetét fürkésztem, de semmit sem tudtam belőle kiolvasni.
- Szóval, ha jól értem egy álom miatt idehívtad Caleb
Palmert?
- Ühüm. – bólintok.
- És arra gondoltál, hogy esetleg ő lehet a vesztünk?
- Caleb? – röhögök fel gúnyosan – Ő sosem tenne ilyet!
- Ne vegyél rá mérget.
Oké, elegem lett!
- Attól, hogy még az anyja a Különítménynél van nem jelenti
azt, hogy ő gonosz! Az én szüleim is ott voltak és most itt állok előtted! Vagy
akkor Peter!
- Jól van, jól van. Nyugi. – csitít le. – A kedvedért
maradhat, de tartsd szemmel!
- Oké. – húzom mosolyra a szám. – Köszi! – odaugrok mellé és
megölelem.
- Szívesen! – nyom egy puszit a homlokomra. Nekem Milo
olyan, mintha a bátyám lenne. Törődik velem és segít. Jó, hogy visszatért!
Aztán már ki is léptem az ajtón, míg Tara bent maradt Miloval.
***
Mikor benyitottam csak Calebet láttam a matracon feküdni.
Biztos Peter intézkedett.
- Helló! – köszönök.
- Szia! – viszonozza ő is.
Már épp megakartam kérdezni, hogy hol van Peter, amikor
meghallottam a csobogó víz hangját. Zuhanyozik.
- Megbeszéltem Miloval a dolgot és maradhatsz.
- Köszönöm. – mosolyodik el.
- Peter körbevezetett?
- Igen… nagyjából. Majd holnap fog úgy véglegesen.
- Aham. – bólintok. - Amúgy, már bocsi, hogy felhozom a
témát, aznap este, amikor elmentünk miért nem vetted fel a telefont?
- Sok volt a munka. Anyám előléptetett.
- Értem. – bólintok rá.
Ebben a pillanatban jött ki Peter. Egy kicsit még
beszélgettünk, majd mind lefeküdtünk.
***
Este van. Caleb arca villan fel, majd egyedül állok a
pusztában. Megint felvillan Caleb, majd a már jól ismert szobában fekszek egy
fémasztalhoz leszíjazva. Füst szag csapja meg az orromat. Hiába nézek körbe a
szobában nem ég semmi sem. Aztán sikításokat hallok. Miközben a hangokra
figyeltem lenéztem magamra és a testem felvolt boncolva . Rám tör a páni
félelem és az emberekkel együtt sikítani kezdek!
***
Megrezzentem, mikor kinyitottam a szememet. Ezek az álmok
lassan kikészítenek. Beleillenének egy horrorfilmbe. Érzem, ahogy kimelegedtem.
Szinte kapkodok a levegő után. Amikor az oldalamra fordultam, egy kicsit
megijedtem, ugyanis Calebbel néztem farkasszemet.
- Rémálom? – kérdezi halkan. Gondolom Petert nem akarja
felébreszteni.
- Mondhatni. – szállok le az ágyról és ülök le mellé. Így
jobban halljuk majd egymást.
- Elakarod mondani?
- Hú hát… - habozok.
- Nem kell, ha nem akarod.
- Akkor most inkább ezt választanám.
- Rendben.
Egy kis ideig csak ültünk egymás mellett, míg nem újra Caleb
vette át a szót.
- És, hogyan lyukadtatok itt ki? – int körbe. – Mert nem
mondtátok el.
- Nos az úgy volt, hogy megtaláltuk Marcust… - és így
tovább. Mindent elmondtam neki. A repüléseket, a részeg apókát, Constanst,
Lucyt, a vihart, az edzéseket. Egészen belemerültem a mesélésbe. Közben meg
nagyokat röhögtünk (persze nem olyan hangosan) a bénázásainkon.
- Kössz, hogy visszajöttél. Még ha Peter miatt is, de
köszönöm. – nézek egyenesen a szemébe, miután abbahagytam a nevetést.
Pár percig nem szól semmit, miközben csak egymást bámultuk.
- Tudod, nem csak Peter miatt jöttem vissza. – közelebb
hajol, majd még közelebb. Már szinte annyira közel vagyunk egymáshoz, hogy a
szánkat egy centi választja el.
- Hanem érted is. – ez a mondat szinte már csak lehelet
volt, majd megcsókolt. Egy pillanatra belefeledkezek a dolgokba és engedem
neki. Visszacsókolok. Majd eszembe jut Peter! Gyorsan fogom és ellököm
magamtól. Mi a francot művelek?
- Tracy! – nyúl a kezem után Caleb, de én elhúztam és
visszamásztam Peter mellé.
- Kérlek hagyj!
- De visszacsókoltál. – erőlködik. Miért nehéz vele
megértetni a dolgokat?
- Csak pillanatnyi gyengeség volt Caleb! – nézek egyenesen a
szeme. A hangom hűvös volt és rideg. Szinte én sem ismertem rá.
Caleb arcán átfutott valami, amit sehova sem tudtam tenni.
- Hát persze! Te őt szereted. – a hangja olyan kesernyés
volt. Egyszerűen szánalomra méltó.
Aztán ő is, meg én is visszafeküdtünk. Befelé fordultam,
neki háttal, majd a fejemet Peter mellkasára raktam.
