7. fejezet

- És, hogy keveredtél New Yorkba olyan messziről?- kérdezi tőlem Peter, miközben vett nekem és magának is egy hot dogot. Ezt eszegettük, miközben az utakat jártuk.

- Hát tudod… először én kérdeznék tőled valamit. Tudod az utóbbi pár napom elég zűrös volt és nehezen tudok bárkiben is…

- Megbízni - fejezte be helyettem a mondatot. Egy kicsit kikerekedett a szemem, de ő is ilyesmin eshetett át.

- Szóval öhm - nehezen bírok megszólalni. Még eddig senkivel sem tudtam erről beszélni. - Te mióta tudod?

- Egy hónapja azt hiszem, vagy még annyi sem. Elég furán ért, de nagyon megörültem neki!

- Annak hogy ilyen fénysugarat lövelsz ki?

- Az lézer és amúgy nem. - mosolyodik el. - Vannak köztünk olyanok, akik több képességgel is rendelkeznek.

- Ó - esik le- Beszélt valami ilyesmit az apám.

- Az apád?

- Erről majd később. - vágom rá rögtön, kikerülve ki a válaszadást. - Ezek szerint te is több képességgel rendelkezel.

- Pontosan - bólint.

- És mik azok?- puhatolózok tovább.

- Gyere csak! - fogja meg a karom és felfutunk egy épület tetejére. Látni egy részletet a pompázó városból.

- Ez gyönyörű! - tátom el a szám.

-Ó még jobb lesz. - néz rám, és a szemében valami sunyi csillogást veszek észre.

- Mire készülsz?

- Fogd meg a kezem. - nyújtja én meg egy kis habozással, de megfogom. Aztán felmegyünk az épület legszélére. - Most csukd be a szemed. - Oké kezdek félni. Lefogunk ugrani? - Ne félj!

Végül megadóan lehajtom a szemhéjamat. Érzem, ahogy a szél belekap az arcomba.

- Most már kinyithatod.

Rögtön ki is nyitom. Eleinte csak Peter arcát látom semmi különöset.

- Nézz le!

- Te jó ég! - csak ennyi tudta elhagyni a számát. Több méterre voltunk az épület tetejétől.

- Lesz még jobb is.

Majd a derekamra teszi a kezét, mit sem zavartatva magát, bár ez most engem sem érdekel, majd elindul. Hatalmas épületek mellett száguldunk, az üvegben a tükörképemet nézem.

- Gyönyörű. - erre ő elmosolyodik.

 Aztán lemegyünk egészen a kocsikig. Egy kisfiú ül az egyik autóban, miközben egy tűzoltóautóval játszik, mire ő észrevesz és integetni kezd. De édes! Visszaintek, s már tovább is szálltunk. Akkor közvetlenül a tenger fölött repültünk, én meg a kezemet leraktam, hogy beleérjen. Megjártuk még a Szabadságszobrot, majd egy híd tetején szálltunk le.

- Ez valami fantasztikus volt! Tudsz még többet is?

- Egyelőre nem.

- Hogy érted, hogy egyelőre?

- Nem mindig egyszerre jönnek elő a képességek. - bólintok, hogy lássa értsem miről beszél. - Na, de ne csak rólam csevegjünk. Te már ismersz engem egy kicsit, most te jössz. Mik a képességeid?

- Nos én a tárgyakat tudom mozgatni, hallom az emberek gondolatait, meg…- megálltam.

- Meg mi?

- Őrültségnek fog hangzani.

- Komolyan? Én repülök, van aki villámsebességgel fut, vagy megállítja az időt! Bármi lehetséges!

- Megálmodom a jövőt. - jön ki a számon. - Vagyis valami olyasmi.

- Értem. - bólint, de látom rajta, hogy egy kicsit összezavarodott. Beáll a csend. Egyikünk sem szólal meg. Utálom az ilyen helyzetet. Nagyon kínos. Megmentette az életemet, meg ez is! Tartozom neki annyival, hogy elmondom miért is van ez.

- Tudod nem rég volt a szülinapom és azelőtt néhány nappal kezdődtek el ezek a dolgok…- és elmeséltem neki mindent: az elrablást (bár a Különítmény nevét még nem mondom el), anyáékat, a tüzet. Bár azt kihagytam, hogy anyáék pontosan mit is csinálnak.

- Nem irigyellek. - látom rajta, hogy megdöbbent egy kicsit, hogy miken estem át. - Nem akartalak félbeszakítani, ezért megvártam, mire a végére érsz. Milyen jelről beszéltél?

- Erről. - húzom fel a pólómat. A felismerés suhan át rajta. A pólójához nyúl, majd a nyakánál megfogva lejjebb húzza azt. Ugyanaz a minta van a nyakán csak kisebben.

Majd elengedi és ismét felém néz.

- És mi lett a családoddal?

- Nem tudom. Apa azt mondta, hogy ne próbáljam elérni őket, mert a nyomomban vannak.

- Kik? Akik megtámadtak?

- Igen. Ők. – jobb, ha Warrikról nem tud. Bár lehet, hogy nem is ismeri. - Nem sok mindent tudok. Ezért kell megtalálnom Marcus Greyt.

- Nos én nem tudok segíteni, de talán anyám majd anyám, vagy a bátyám tud valamit róla mondani. - egy kicsit meghökkenek a családját illetően. Biztos észrevette rajtam, mert mintha zavarba jött volna. - Ó igen, most én jövök a családdal. Tudod ők is képességgel bírnak. A bátyám Caleb huszonöt éves és irtó gyors. Anya pedig telepata.

- Telepata? - nézek, mint egy hülye gyerek, aki nem érti a matekfeladatot.

- Olvassa a gondolatodat.

- Ja. És az apád?

- Apa meghalt, még 7 éves koromban.

-Ú részvétem. Bocs, hogy felhoztam a dolgot.-jövök zavarba.

- Ugyan semmiség. Anyáékat meg majd megkérdezzük holnap. Most már későre jár.

- Hát igen. – és ásítok egyet. Nem szándékosan, de tényleg.

- Van hol aludnod?

- Hát, tudod úgy terveztem, hogy még ma megtalálom Marcust.

- Értem. - bólint. Majd egy kicsit később megszólal. - Gyere. Nálam alszol?

- Hogy hol? - nézek rá, bár jól jönne egy puha kanapé egy kemény pad helyett. - Na jó. Köszönöm, megint. - és elmosolyodok. Ezután elrepültünk egy kis háztömbhöz. A 2.-on lakik. Amikor bementem alaposan szemügyre vettem a kis lakást. Nem volt egy nagy helység, de elfértek benne az emberek. A falak kékre voltak festve. Jobbra volt egy kis konyha, aztán a nappali egy kanapéval, meg tévével, a szőnyeg annyira puha volt, hogy élvezettel álldogáltam benne. A polchoz mentem, megnézni az ott álldogáló képeket. Az egyiken ő van egy fiú nyakában valamilyen erdőben. Gondolom ő James. A másikon valami ünnepség lehet, de még ott is nagyon kicsi. Mellette áll egy nő, gondolom ő az édesanyja, és egy férfi, aki meg az apja lehet. Már idősebb amikor szmokingban áll a bátyával, aki fogja a bizonyítványát.

- Igen ő Caleb. - feleli. Hirtelen megüti valami finom illat az orromat, amire a hasam korgással felel. - Gondoltam éhes vagy, ezért sütök egy kis tojást.

- Mh. Köszönöm. - összefut a nyál a számban. Amíg a vacsora készült még szemügyre vehettem a fürdőt, meg a hálót. Egy francia ágy, egy kis éjjeliszekrény lámpával, valamint egy szekrény foglalja itt a helyet.

- Kész van!

- Megyek!

A vacsora után tévét néztünk, és beszélgettünk még egy kicsit. Végül megengedte, hogy az ágyában aludjak, ő pedig a kanapén hevert le.

6. fejezet

Miután szinte semmivel sétáltam ki a reptérről, egy kicsit elütött, hogy mellettem meg mindenki hatalmas bőröndöket, meg poggyászokat húz magával. Viszont az első és legfontosabb feladat megtalálni Marcus Greyt. Előre is köszönöm neked apa a bő információt! New York ki tudja, hogy milyen nagy terület és még azon belül is, hogy mennyi a lakosság száma? Hogy a fenében fogom így megtalálni? Na de induljunk útnak, azt majd lesz valami. Az épületből kilépve elindulok a nyüzsgésbe. Ez a város rabul ejtett! Már sötét van. Minden fényáradatban úszik. Az emberek nyüzsgő tömege még mindig meg van, valamint a sok kocsi, és taxi feltolódva várják, hogy mikor váltja át a lámpa rikító piros színét zöldre. Dudaszók és kiabálások hallatszanak. Hát igen egyesek nagyon türelmetlenek. A taxit fogók sorban állnak és szinte harcolnak, hogy ki üljön be előbb. Egyesek nagyon lengén öltözve, erős sminkkel kiabálnak a kocsikba, vagy a járdán közlekedőknek. Nem is kellett sok, hogy kitaláljam, hogy a kurvák munkásságát figyelhetem meg. Egy mikrofonhajú fekete nő éppen egy öltönyös, gazdag pasit próbál felszedni, de nem sok sikerrel. Nem valami lebilincselő, szóval haladok tovább szépen lassan. Aztán valami megüti a fülemet. Kellemes hangok folynak össze. Trombita, dob, zongora és még kitudja milyen hangszerek. Követem a csodálatos muzsika hangját. Ez a zene megbabonáz. Imádom! Végül odaérek a célhoz. Utcai zenészek! Majdnem jól tippeltem meg a hangszereket. A zongora egy szintetizátor volt, a másik két hangszer bingó, és még volt ott egy brácsa is, ja és az énekest ki ne hagyjam! Feketék voltak, de nagyon jól muzsikáltak. Egy fekete kalap nézett arccal a föld felé, hogy a belseje pénzzel teljen meg. Annyira adnék nekik, de nem tehetem. Újra érzem azt a bizsergést hátamon, mint amikor a repülőn ültem. Forgok egy 360 fokos kört. Tudom, hogy hülyeség, hisz tízezren sétálnak itt, sőt több tucatnyian! De akkor is, a megérzéseim még sosem hagytak cserben. Végül kiszúrok egy fickót a tömegben és még néhány másikkal az oldalán. Nem voltak nagy darabok. Igazából még kölykök lehettek. Úgy 20 körüliek. Aki középen állt az lehet a bandavezér. Őt láttam a repülőgépen! Vékony volt, mint mindenki körülötte, de látszott kidolgozott testük. Haja szőke volt nyílegyenes, de egy-két tincs attól elállt neki. Mellette egy megnyúlt orrú, és elől álló fülü fiú, aki egy kutyára emlékeztetett, és még őket fogta közre egy ikerpár. Gyorsan elkapom a tekintetem, bár szerintem rájöttek, hogy észrevettem őket. Elindulok először szép lassan. Csak ne essek pánikba. Ügyelek az ütemes lépésekre. Jobb bal jobb bal. Hátranézek. Jönnek. Már nem bírom tovább. Elkezdek futni és ők is utánam. Már a nyomomban járnak. Látok egy kis rést, amit sötétség vesz körül. Bemegyek. A sikátor! De most nem érdekel a fontos most az, hogy fussak. Először befordulok jobbra, aztán balra, majd megint jobbra. Behúzódok egy fal mögé s várom, hogy a fiúk jönnek e. Végül nagy loholást hallok, és már a lihegésüket is. Egyre közelebb sétálnak hozzám. Ide ér közvetlenül a falhoz a vezér. Látom a leheletét a nyirkos hidegben. Beáll a csend egy pillanatra. Fülel és vár. A szám elé rakom a kezem, nehogy meghallja szuszogásomat.

- Hagyjuk! Elvesztettük a nyomát! - ezzel sarkon fordult és hallottam távolodó lépteinek zaját. A szívem vadul kalapált, úgy éreztem, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. Még vártam pár percet, mire kiléptem a sötétségből. Igyekszem kifújni magam, valamint a sokkból kijönni, amikor is valaki megszólal.

-Á Tracy! Hát végre üdvözölhetlek köreinkben! - visszatartott lélegzettel fordulok meg. Az izmaim már megfeszültek hogy futásnak eredjek, de abban a röpke pillanatban a vezér intett egyet az újával és nekilökött egy kukasornak. A fejem iszonyúan kongott, ahogy nekikoppant a falnak. Meleg vér szivárgott ki az orromból.

 - Ejnye kislány. - ingatja a fejét. - Csak tán nem azt hitted, hogy elszökhetsz előlünk?

- Kik vagytok? - jön ki a számon ez a kérdés, vagy inkább suttogás egy nyögés kíséretében.

- Az lényegtelen. Csak annyi a feladatunk, hogy elkapjunk.

- Akkor mást kérdezek. Ki küldött benneteket?-állok talpra nagy nehezen, kikászálódva a szemétből egyenesen velük szembe.

-A Különítmény. - na én most ájulok el! Mi van?

- Hogy lehetnétek ti ott? Azok elkapják az ilyeneket, mint ti!

- Mint mi édesem! - komiszan széthúzza a száját. Kiráz tőle a hideg. - Te is közénk tartozol. És dolgoznak köztük különlegesek is. Főleg akkor van ránk a legnagyobb szükség, ha veszélyeseket üldöznek.

- És én veszélyes vagyok szerintetek? - röhögöm el magam, de ár meg is bántam, mert éles fájdalom hasított bele a fejembe - Nem értem. Senkit sem tudnék bántani, kivéve a rovarokat, de akkor is!

- Nagyon sok mindent nem tudsz még magadról.

 -Mert te igen? - teszem hozzá kételkedve, szinte hisztérikusan. Még én is meglepődtem a hangomon.

- Sokat kell még tanulnod. - sóhajt fel - Most viszont gyere ide. Ne fogócskázzunk, hisz úgyis megtalálunk. - elindultam feléjük - Ezaz jó kislány.

Aztán ismét gyökeret ereszt a lábam.

- Tudod lehet, hogy még nem tudok magamról mindent, de még megtudom magam védeni! - aztán előreraktam a kezem és az egész fiúbanda elszállt a fal végébe. Klassz! Meg kell majd tanulnom használni! Na, de itt az ideje futni. Megfordulok és már indulnék is, amikor a hátamba csap valami nagyon nagy hanggal. Elrepülök és megint a falnak ütközök. Mindenem remeg és füstöl a ruhám. Ez egy villám volt. A banda feláll, és a kutyaképű egy elektromos fénygömböt tart a kezében.

- Azt hitted működni fog? - kérdezi a vezér, egy őrült mosollyal.

- Kérsz még? - érdeklődik a kutyaképű, s azon nyomban ismét belém küldi az isten csapását. Érzem, ahogy az égető fájdalom áthalad minden porcikámon. A csontomon, a zsigereimben, a torkomon, a fejemben. Nagyon fáj, és sikítanom kell. Így hát kiengedtem magamból a kínt. A kutyaképű abbahagyja, én pedig a földre estem. Minden porcikám fáj. A fejem sajog, a kép homályos, a fülemmel, meg szinte alig hallok. Egyre közelebb sétál hozzám a vezér, majd megáll előttem.

- Én mondtam, hogy ne próbálkozz, de a te bajod. Most viszont velünk kell jönnöd!

- És ha nem?

- Meg is ölhetünk. - szólal meg először az egyik az ikrek közül. A hangja meglehetősen élesen csengett.

-A lány sehova sem megy veled! - szólalt meg egy hang. Majd valami piros fénycsík suhant át felettem elcsapva a vezért. Próbálom felfogni a dolgokat, hogy mi történik, de még nem igazán tértem magamhoz. Elém ugrik egy férfi vagy fiú. Nem tudom eldönteni. Csak a hátát látom, meg ismét azokat a szép sugarakat. A fiúk észt veszve rohannak, mire én nagy nehezen a térdemre nehézkedem. Az idegen idefut hozzám és letérdepel mellém.

- Jól vagy?- a hangja kellemes volt és megnyugtató, valamint ismerős is. Viszont még nem láttam teljesen tisztán, így az arcát még nem tudtam teljesen kivenni

- Igen, fogjuk rá. Már a fülem nem cseng és a látásom is kezd tisztulni.

- Mit akartak tőled ezek a fickók?

- Még pontosan magam sem tudom. Elakartak vinni. De te mit keresel itt? És mi volt azaz izé?

- Hallottam a sikítást, hogy valaki bajban van, és iderohantam.

- Te ilyen megmentő féle vagy? - húzom fel a szemöldököm.

- Hát valami olyasmi.

- Amúgy nagyon köszönöm, hogy megmentettél. - most már nem látok foltokat. Jobban szemügyre veszem az idegent. Úgy tizennyolc lehet. A haja koromfekete, és a szeme gyönyörű kéken csillogott. Erős arcvonásai kiemelték férfiasságát. Jóképű és magas volt, amit innen is megtudtam állapítani.

- Szívesen. Peter a nevem. Peter Palmer.

- Tracy Saunders. Nagyon örvendek Peter. - kezet rázunk, miközben mindketten elnevetjük magunkat.

5. fejezet

Már úgy reggel lehetett, amikor a reptérre értem. Senki sem nézett meg magának. Bár a kormot lemostam magamról még a mosdóban. Megvettem a jegyet, és már a repülőn is ülök. A fapados osztályra szólt a jegyem. Spórolnom kell a pénzzel, ha még enni is akarok. Viszont nagyon megszívtam. Mellém került egy vénasszony. Egy igen beszédes vénasszony. Csak beszél és beszél. Beszél a fiáról, beszél a macskáiról. Kérlek Uram segíts meg! Én meg csak bólogatok és bólogatok, miközben igyekszem inkább elterelni a gondolataimat az este történtekről. Vajon élnek még? Mi lesz velem ha nem? Valami görcs támad a gyomromban és könnyek gyűlnek a szemembe. Nem! Nem sírhatsz érted! Kinézek az ablakon. Semmi mást nem látni, csak a bégtelennek tűnő fehérséget. A fejemet a hideg ablaknak nyomom és elalszok.

***

Büdös van. Ettől a szennyvízszagtól a hányinger tör rám. Suhanó kocsik hangját hozza a szél. Viszont a nagy zajok között egy lány sikítása tör utat magának. Annyira ismerős a hangja. De kié? Meg kell találnom a hang forrását. Elkezdek szaladni. Újabb sikítás. Befordulok jobbra. Rögtön elbújok a hosszú kukasor mögé, nehogy meglássanak. Túl sötét van, és alig tudom kivenni a formákat. Egy vékony és karcsú alakot látok, aki szerintem egy lány, valamint néhány sötét foltot körülötte. Motyognak valamit, de nem tudom kivenni. Az egyik közelebb lép, majd valamit csinál a lánnyal. Az összeesik. Valamit még mormol az orra alatt az illető, majd a társaival elmegy. Nem is gondoltam át mit csinálok. Hisz mi bajom eshetne? Ez úgyis csak egy álom! Gyorsan odafutok a lányhoz. Villámcsapásként hasított belém a felismerés. Ez a lány én voltam! Vér folyt az orromból, a szemem a semmibe révedt. A számban éreztem a gyomromból feltörő epét. Annyi mindent láttam már, de még magamat holtan nem volt szerencsém. Hát már ez is sikerült! Mire jobban szemügyre venném a dolgokat felébredek.

***

Amikor kinyitom a szememet érzem, hogy egy izzadság csepp lecsordul a homlokomról indulva, lefutva a két szemem között egészen az orrom hegyéig. Még eddig sosem voltam külső szemlélő az álmaimban. Ez valami új! Főleg azért, mert más volt a szituáció is. Vajon meddig aludtam? Ránézek a mellettem ülő idős hölgyre. Ő is elszenderedett. Ránézek a karjára, amelyet egy óra ékesített. Fél négy van. Valami bizsergést érzek a tarkómon. Nem is tudom megmondani, hogy milyet. Valami hideg bizsergés fut fel rajtam, amitől még a szőr is feláll a hátamon és a hideg is kiráz. Valaki engem néz. Hátra fordulok. Alaposan körbenézek mindenkit, aki a gépen tartózkodik. De mindenki vagy olvas, vagy alszik, vagy beszélget valakivel. Már paranoiás is vagyok! De mindez a dolog abbamaradt, amint megszólalt a pilóta.

-Kérjük kedves utasainkat, hogy csatolják be öveiket. Megérkeztünk!

A fejem rögtön felkapom és kinézek az ablakon. New York! Lélegzetelállító látvány. Az égbe törő épületek, a mindent elborító fényáradat, az emberek. Innen teljesen olyanok, mint a hangyák. Ott nyüzsögnek egy kis terepasztalon, s mindenki végzi a saját feladatát. Mindig is el akartam jutni ide, csak apaék nem engedtek volna el. Mindig majd ha nagyobb leszel. Ahogy a családomra gondoltam rögtön elpárolgott a nagy izgatottság és helyét a bús és komor szomorúság vette át.

4. fejezet

A születésnapom ünneplésén érezni lehetett a feszültséget köztem és anyáék között. Nem tudom, hogy mikor fogok nekik megbocsátani. De Luke érdekében fent kell tartani a látszatot. Az ünneplés után néztük még egy kicsit a tévét, és most én választhattam filmet. Aztán mindenki ment lefeküdni.

***

Meleg van. Füst marja a torkomat. Szétnézek. Ég a ház!

-  Anya! Apa! Valaki! - senki sem felel. A másik pillanatban már kint állok, és az égő házunkat nézem. Szirénák. A családom sehol sincs. Én meg csak futok és futok.

***

Felriadok. Ez most valami egészen más volt. Gyorsan szétnézek, hogy sehol sem tűz, de nincs. Fellélegzek, majd az órára nézek. Hét óra. Nyögök egyet és az arcomat a párnámba temetem. Mikor megnézem ismét az órát már fél tíz. Itt az ideje kikászálódni az ágyból. Felöltözök, meg a szokásos. Ahogy sétálok lefele a lépcsőn gofri illatát érzem. Nyami!

- Jó reggelt! - mondom, teljesen kipihenten.

-J ó reggelt! Ülj le egyél. - én rögtön ki is húztam a széket.

- Apáddal úgy döntöttünk, hogy ma elmegyünk a vidámparkba. Jó lesz?

- Hurrá! - nem is kell mondanom, hogy drága öcsikém örült neki a legjobban.

- Ezaz. - mondom unott hanhordozással.

- Kicsim attól, hogy már tizenhét vagy, még örülhetnél. - felment bennem a pumpa. Kitolom a széket és odasétálok anyához. Majd a fülébe súgok.

- Te is tudod, hogy miért nem akarok menni. Vagy ezt terveztétek engesztelőtúrának?

- Nem! És most kérlek ülj vissza az asztalhoz. - mondja anya szigorral az arcán.

- Majd megeszem a szobámban! - fogom meg a tányérom és elindulok felfelé.

- Trac! - kiabál anya, de én becsapom magam mögött az ajtót.

***

Ebédre apa is hazajött, majd indultunk is a vidámparkba. Eleinte bevágtam a sukkost, de aztán már én is élveztem a hullámvasutazást, meg az óriáskereket. Nevetünk, miközben apa befordul a garázs elé.

- Siess Luke! Vidd fel a szatyrokat.

- Oké! - mondja, s már el is tűnt anyával együtt.

- Na, hogy érezted magad? - fordul hátra hozzám apa.

- Jól, de ne hidd, hogy már teljesen vége, még egy kicsit haragszom. De jó ötlet volt ez a megvesztegetés.

- Megvesztegetés? Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. - mondja apa, de mind a ketten elvigyorodunk rajta. - Na jól van menjünk mi is be.

***

Füst. Már megint? Kinyitom a szememet. Az ágyamban vagyok. Ez most a valóság. Ég a ház! Megszorítom a medálom, gyorsan átöltözök. Tudom, hogy hülyeség, de attól ne pizsamában lássanak meg. Amikor kinyitom az ajtót hatalmas lángok csapnak fel az ajtóm előtt. A kézfejem iszonyúan fájt egy pillanatra. Amikor ránézek viszont semmit sem látok rajta.

- Apa! - kiabálok.

- Trac! Itt vagyunk! - egy kicsit kijjebb billentem a fejemet és meglátok mindenkit egy helyen. A lépcsőnél állnak.

- Oda megyek hozzátok!

- Ne! Nem tudsz! - tiltakozik apa.

- De! Nem égek meg! - megőrültem! Biztos, hogy megőrültem! Egy pillanatra megakad a lélegzetem, majd nekiindulok. Nem is éreztem semmit, s már ott is voltam anyáéknál. A ház recsegett, ropogott a tűztől. Mindent felemészt.

- Miért nem menekültök?

- Mert nincs kiút. Már mindenhol ott van a tűz.

- Had segítsek! Biztos titeket is áttudlak vinni! - erőlködök a nagy hőségben. Luc felköhög.

- Trac, nem tehetsz értünk semmit. Viszont azt tudnod kell, hogy a Különítmény volt.

- Hogy mi? Miért?

- Mert veszélyesnek tartanak. Az okát nem tudom.

- Figyelj rám! - fordítja maga elé az arcomat apa, hogy egyenesen a szemébe nézzek. - Ki kell másznod az ablakodon.

- Miért, amikor az ajtón is kisétálhatnák?

- Mert lehet, hogy csak arra várnak, hogy kilépjél azon az ajtón, majd elkapnának!

- Értem. - hajtom le a fejemet.

- Semmit ne vigyél magaddal! Keresd meg Marcus Greyt! Ő a barátunk. Mindent el fog neked mondani.

- De hol fogom megtalálni? Azt sem tudom hol lakik!

- Menj el New Yorkba. Ott fogod megtalálni. De vigyázz a nyomodban lesznek. A Különítmény is, és esetleg Warrik is, ezért kérlek, hogy még ne is próbálj velünk kapcsolatba lépni.

- Félek apu. - szipogok.

- Semmi baj nem lesz. Végig tudod csinálni. - mondja és átölel.

- Szeretlek titeket.

- Mi is kicsim. - mondja anya.

- Most már siess!

Nagy nehezen elengedem apa kezét és a szobám elé rohanok. Már a lángok teljesen elérték az ajtó tetejét. Egy kicsit meghökkentem, hisz ezt meg kell szoknom. Még gyorsan az útlevelemet meg kell keresnem. Mindenhol megnézem. Feltúrok mindent: az ágyamat, a szekrényemet, és végül elértem az íróasztalomhoz. Itt van a pénztárcám! Rám tör egy köhögő roham. Mikor hátranézek, már az ágyamnál jár a tűz. Felnyitom az ablakom és gyorsan kilépek. A ház falán egyensúlyozok. De jó! Nem annyira nagy a távolság, csak egy emeletnyi! De le kell ugranom! Így hát elengedtem. Á a lábam! Nem igazán szerencsésen értem földet. A fejemet bevertem, a lábam fáj és csöng a fülem. Ez nem is az! Sziréna. Eszembe jut az álmom. Megálmodtam! Ez mind benne volt. Nagy nehezen feltápászkodok és futásnak indulok. Nem tudom merre tartok, nem tudom, hogy élnek e még a szüleim, de az biztos, hogy nem állok meg. Nem állok meg, amíg meg nem semmisítem a Különítményt!