17. fejezet

Milo ,,irodájában” vagyok. Peter kint maradt a többiekkel, bár nem igazán akart. Az emelvényen található szobák egyikében voltunk. Sötét volt a szoba, tulajdonképpen maga a hangulata is. Volt egy íróasztal, két szék a végén, polcok és két ablak, amit most sötétítők takartak el. Milo az íróasztal mögött ült, én pedig vele szemben foglaltam helyet. Teljesen úgy éreztem magam, mintha kihallgatáson lennék.

- Hogy találtál meg? – kérdezi rekedtes hangján.

- Hát mondjuk úgy, hogy véletlenül futottam beléd… De tényleg kerestelek.

- Miért? Már évek óta nem láttuk egymást.

- Mert a segítségedre van szükségem.

Csend lett. Milo a semmibe meredt.

- Mindent tudok rólad: hogy mi történt veled, hogy ki vagy.

Ismét rám nézett.

- Honnan?

- Inkább kezdjük az elejéről.

És megint elmondtam az eddigieket.

- Szóval te is olyan vagy mint mi. – tárta szét a karját, miközben a lábát felrakta az asztalra.

- Aha.

- De miben kell a segítségem?

- A bosszúhoz. És erre van két okom is.

- Hallgatlak.

- Egy: Te is bosszút akarsz állni a Különítményen.

Kettő: Benne voltál az álmomban, hogy segítesz használni az erőmet. Azt akarom, hogy képezz ki!

- Jó… és ezt hogyan gondoltad?

- Ugyan már! Még a hülye is látja, hogy ez egy ellenállás… egy menedék. És biztos, hogy edzetek is, gyakoroltok a küzdelemhez.

- Úgy látom nagyon okos vagy.

- Fejlődtem mióta nem láttuk egymást. – engedtem egy mosolyt az arcomra.

- És mit is tudsz?

- Hát állítólag… mindent.

Tátva maradt erre a szája. Ezen muszáj volt nevetnem. Kiskorunkban is állandóan ő volt a bohóc.

- Hé zárd össze, mert berepülnek a legyek!

A kezével felütötte az állát és megszólalt.

- Mindent?

- Nem biztos, de elég valószínű. Eddig csak a jövő megálmodása, a telekinézis, meg a gondolatolvasás. Ó meg néhány nappal ezelőtt tüzet is tudtam már csinálni. Bár nem igazán tudom irányítani.

- Majd előhozzuk a többit is. Meg megtanítalak a használatukra, fejlesztésükre, és az önvédelemre is, hogy hogyan harcolj. De figyelmeztetlek, hogy kemény leszek veled.

- Nem baj. Köszönöm! – ujjongtam.

Felpattantam a székből, majd rögtön megöleltem Milot, aki visszaölelt.

- Hé-hé-hé! Csak óvatosan. – erre elengedem a nyakát. – Úgy látom még mindig van a kicsi Tracyből is.

- Van, de még mennyi!

Már megint ez a kínos csend telepedett közénk. Meg akarom tudni, hogy ki lett belőle, meg akarom ismerni, a barátja akarok lenni.

- Figyi. Nem beszélgethetnénk csak úgy… tudod, mint a… barátok?

- Dehogynem! Alig várom, hogy újra megismerjelek Tracy Saunders.

***

Nem tudom meddig beszélgettünk, de már besötétedett. Megtudtam róla, hogy elég sokat raboskodott, szinte ott élte le a gyerekkorát. Viszont a szökését nem árulta el a mocsok! Valamint az is kiderült, hogy szuper erős, csak nem mutatta meg. Akkor még visszaemlékeztünk a régi időkre, meg hülyéskedtünk egy csomót. Jó visszakapni egy régi barátot. Milo nem jött velem, mert valami dolga akadt. Helyette egy másik ajtóhoz vezetett. Benyitottam és egy hatalmas teremben találtam magam. Jó nagy ez a gyár! Bokszzsákok lógtak a plafonból és voltak akik azokat ütögették, mások célba lőttek fegyverrel… vagy anélkül, egyesek egymás ellen harcoltak vassal, kézzel, voltak akik csak az erejüket próbáltak, és néhányan meg csak ültek a matracokon. Peter is közöttük volt, így hát felé indultam el, majd lehuppantam mellé.

- Jó sokáig trécseltetek. – tesz rögtön szemrehányást.

- Mi van, féltékeny vagy? – vigyorgok.

- Én ugyan nem. – hiába tagadja, de látom rajta, hogy hazudik.

- Na jól van, hagyjuk. Te mit csináltál addig?

- Felmértem a terepet.

- Vagyis?

- Itt ültem és néztem az embereket.

- Csak ennyi?

- Nem. Még megismertem egy srácot.

- Tényleg? És kicsodát?

- Jasper Hutchinst. Az ott! – mutat az ujjával egy gépekkel teli részre, ahol egy fiú ült a székben.

Barna haja szanaszét állt, és valami bolondos napszemüveget viselt.

- Egy technikus zseni. Irányítja az összes árammal működő kütyüt.

- Á jó tudni. Bár egy kicsit dilisnek tűnik.

- Hát nem tudom… lehet, hogy nem százas, de rendes arc.

Ezután csak bámultunk kifele a fejünkből, míg valaki a vállamhoz nem ért.

- Szia! – köszön rám egy gyönyörű lány.

Kerekded arca van, hosszú szőke haja a háta közepén ér véget és a szemei, akár a kék óceán.

- A nevem Luna Froster. – mondja miközben leül mellém.

- Szia! Én Tracy vagyok, ő meg itt mellettem Peter.

- Helló! – biccent Peternek, aki csak intett egyet.

- Eléggé nagy zűrt csaptatok.

- Nem volt direkt, csak a vihar elől húzódtunk be.

- Tudom. Még a bandát is felosztottátok.

- A bandát? – kérdezi Peter.

- Őket itt. – mutat körbe Luna. – Egyesek szerint jobb lett volna kitenni titeket, de vannak olyanok is, akik szerint rendesek vagytok.

- És te melyik kategóriába tartozol? – kérdezek rá.

- Az utóbbiba.

Egy kis szünet után Luna újra megszólal.

- És, ti mit tudtok?

- Én repülök és lézert lövök ki. – kezdi Peter.

- Én meg telepata vagyok, akkor megy a telekinézis és néha megálmodom a jövőt.

- Klassz! Én alakváltó vagyok.

A bőre hirtelen vibrálni kezd és már nem Lunával, hanem magammal ülök szembe.

- De jó! – akad el a lélegzetem.

Ezután még beszélgettünk egy keveset. Úgy nagyjából elmondta, hogy ki kicsoda.

- És ő? Ő kicsoda? – mutatok a lányra, akit először hallottam beszélni.

Éppen egy bokszzsákot püfölt.

- Ő Tara Gilbert. Nem jó vele ujjat húzni. Ő a legjobb harcosunk.

Oké… akkor őt is jó messziről elkerüljük.

Még egy ideid maradtunk, majd mentünk aludni. Luna vezetett be a ,,szobánkba”. Tényleg jó nagy ez az épület, ha mindenkinek van saját szobája. Bár a berendezés csak két matracból állt, valamint lepedőből és párnából. De ez is jó volt. Lefeküdtünk, viszont nehezen tudtam elaludni. Elgondolkoztam a most megismert embereken, valamint nagyon izgultam a holnap miatt. Vajon milyen lesz az edzés? Míg ezen töprengtem a szemem lassan leragadt és én a sötétségbe kerültem.

16. fejezet

Sziasztok! Most egy nappal hamarabb hozom a részt, mert nem leszek elérhető a hétvégén. Jó olvasást! :)

Felemelő érzés. Olyan, mintha a fellegekben járnék. A csók egyben szenvedélyes és gyengéd. Egyre többet és többet akarok belőle. Én a karommal átölelem a nyakát, míg ő a derekamon tarja a kezét. Ha lehetne így maradnék vele örökké, csak mi ketten gond nélkül. De ez nem így megy. Én leállok, mire ő is abbahagyja, majd azt suttogom:

- Sajnálom, de mennünk kéne.

- Igen… persze, hogyne. – látom rajta, hogy zavarban van.

- Hé! – szólok utána, mert ő már elindult lefele. – Remélem lesz még több ilyen is!

- Hát persze! – villant egy édes mosolyt.

***

Az utunk eléggé csendesen telik. Azzal a csókkal leromboltuk a barátságunkat, és már lehet nem leszünk olyan függetlenek egymással. De én azt nem szeretném. Ő sokat jelent nekem. Annyi mindent megtett értem, én meg… semmit sem, csak bajt hoztam a fejére. Kezdeményezni kéne egy beszélgetést, de semmi sem jut az eszembe.

- Milyen messze vagyunk?

- Már csak pár mérföld. Legkésőbb estére odaérünk.

Hú ez sokáig tartott. Nincs több ötletem.

- Figyelj. – kezdi Peter, amire felkapom a fejemet. – Tisztáznunk kéne ezt a dolgot… tudod, kettőnket.

Úgy látom nem csak én gondolkodtam ezen.

- Szerintem is.

Ezután megint elhallgattunk. Nagyon nehéz erről beszélni. Nem kívánok senkinek sem ilyet.

- Szóval te tetszel nekem, de nem tudom, hogy nem lenne a feszéjezve így a barátságunk.

- Viselkedjünk egymással ugyanúgy, ahogy eddig is, csak megfűszerezve egy kicsit.

És megint megcsókoltam, mire ereszkedni kezdtünk, majd eltolt magától.

- Ilyet ne csinálj gyakran, mert a végén még lezuhanunk. – csókolt vissza.

Remek, most már ez is tisztázva van. Amúgy még sosem voltam szerelmes. Jó tetszettek úgy fiúk meg minden, de még nem igazán jártam úgy senkivel, ha nem nézzük az egyhetes általános szerelmeket.

A vidék egyre sivárabb, kopárabb, szárazabb lett. A föld repedezett volt, míg egy növény sem volt sehol. Mindenhol csak homok, homok és homok. Gyűlölöm a homokot, a betont is. Én inkább a zöldet szeretem: a növényeket, a természetet, ja és a vizet ki ne hagyjam a sorból. Kiskoromban állandóan elmentünk az uszodába, sőt még általánosban is, de mostanában már nem érek rá túl elfoglalt vagyok, mint most is.

Lassan ereszkedni kezdünk, és földet értünk.

- Miért álltunk meg?

- Mert itt vagyunk.

- Itt? Úgy mondod, hogy ez…

- Donwer.

Fordulok egy teljes kört, de mindenhol csak ugyanazt látom.

- Hát Marcusnak igaza volt. Itt könnyen meg lehet találni Milot.

Erre Peter csak nevet.

Hirtelen feltámadt a szél nagy porfelhőt kavarva. Egyre erősebben fúj, szinte elvinne, ha Peter nem takarna el annyira, bár így is érzem.

- Menedéket kell keresnünk! – üvölti Peter, ugyanis a széltől alig hallani valamit.

Így átölelem és máris felröppenünk. Alig lehet látni valamit. Csak a sárga porfelleg. Néha Peter is meginog egy kicsit, de inkább nem szólok semmit. Próbál néha lejjebb menni, de a szél visszalök minket. Én is próbálok a sasszememmel kifigyelni valamit. Végül a porfelhőben valami szürke foltot veszek észre.

- Ott! – mutatom az ujjammal is.

- Látom! Figyelj, le kell mennünk oda, de ahhoz esnünk kell. Szóval kapaszkodj!

Hogy mi? De ellenkezni sem volt időm, mert már zuhantunk is egyenesen az épület elé. Esés közben a szemem, az orrom és a fülem is tele ment homokkal. A talaj felett Peter megállt egy kicsit, majd szépen leereszkedtünk. Egy nagy szürke ajtóval állunk szembe, de nem igazán haboztunk. Peter az egyik részét, én meg a másikat nyitottam ki, aztán amint beértünk vissza az egészet. Az ajtónak dőltünk, hogy kifújjuk magunkat.

Néhány másodperc múlva körülnéztünk. Egy kicsit sötét van az biztos. Amúgy vasdarabok vannak itt, meg néhány konzerves doboz, persze üresek a földön szanaszét hagyva. Néhány ablak és lámpák lógnak a magasból. Egy lépcső felvezet egy kis emelvényre, ahol megint körbe lehet járni a helyet, viszont itt van néhány ajtó is. Hát mondjon akárki akármit nekem nincs kedvem bemenni oda. Visszasétálok Peterhez, aki lent ácsorog és az egyik vasdarabot nézi.

- Húskonzerv. Szerintem ez egy gyár volt még valamikor.

- Hát nem csoda, hogy csődbe ment. Itt nem olyan jók a körülmények. Amúgy meddig szándékozunk itt lenni?

- Amíg el nem áll a vihar.

- Értem. – bólintok. – Akkor itt éjszakázunk.

- Ezt honnan veszed?

- Nem voltam még homokviharban, de mérget veszek rá, hogy nem fog egyhamar abbamaradni.

- Hát jó.

Mindketten leültünk a földre. Mivel mindketten kimerültek voltunk azt találtuk ki, hogy egymás hátának dőlünk és így kényelmesen elhelyezkedünk. Bevált a terv. Úgy a terem közepén feküdtünk le, és néhány perc alatt leragadt a szemem.

Valami csörömpölésre ébredek fel. Kinyitom a szemem, bár nem igazán akarom. Emberek vesznek körbe… vasdarabokkal! Rögtön elmúlt a fáradság és úgy ugrottam fel a helyzetemből, mint tesiórán. Peter erre eldőlt és ő is szintúgy felébredt és reagált a dologra. Szó szerint egy kiskörbe voltunk zárva egy csomó fiatallal. Volt akinél nem volt semmi, de volt bennük valami nyugtalanító.

- Kik vagytok? – kérdezi Peter.

- Itt nem ez a kérdés. Hanem, hogy ti kik vagytok! – mondja egy lány.

Hosszú barna haját lófarokba kötötte, egy bőrnadrág van rajta fekete felsővel, izmos felső karja van, de nem egy izomagy, olyan jó értelemben kigyúrt. Csinos és vékony az alkata, de a szemében ég a tűz. Veszélyes lány.

- Mi csak a homokvihar elől húzódtunk el. – felelem. Meglep a hangom határozott.

- Nem biztos. Mit kéne tennünk velük? – beszél még mindig ugyanaz a csaj.

Csak meg ne öljenek. Nem egy koszos gyárban akarok meghalni. Beszélnem kell Peterrel.

Peter! Ne nézz rám, csak figyelj!

Peter erre bólintott egy kicsit a fejével.

Ők maguk nem lennének képesek megoldani a problémákat. Most is azon tanácskoznak, hogy mit kezdjenek velünk. Lenni kell egy vezetőnek is, aki megmondja nekik a dolgokat.

Megint egy bólintás.

- Szeretnék beszélni a vezetőtökkel! – lépek egyet előrébb Peter mellől.

Az emberek zsúfolódni kezdtek.

- Úgy hallom engem hívtak.

A hangja olyan ismerős. A tömegből egy fiú áll be a körbe. Úgy velem egykorú lehet. Barnás szőke a haja, a szemei zöldek, míg az arcán már látszanak a borosták. Majd a karján meglátok egy tetkót. Az üvöltő oroszlánt! Ez nem lehet! Inkább elkapom a tekintetemet róla és az arcára koncentrálok. Honnan ilyen ismerős? Az álmomban nem láttam csak a kezét. Ő is végig mér, majd megszólal:

- Mi a neved?

- Tracy Saunders. – erre kikerekedett a szeme.

- Tracy? Ezt nem hiszem el! Nem ismersz fel?

Próbálok koncentrálni, de sikertelenül.

- Milo! Milo Cruz!

15. fejezet

- Én megkeresem azt a szemetet! – mondja Peter dühtől fortyogva.

- Nem mehetsz el! – kiáltok rá.

Ez már a szobában vagyunk. Lucy testét kint kellett hagynunk, mert azt hitték volna, hogy mi voltunk a gyilkosok. És mit csinálnánk a testével, elásnánk? Ugyan hagyjuk már! Jobb lesz ez így. Bár egy kicsit furcsáltam, hogy csak mi hallottuk a sikítását.

- Mit akarsz vele csinálni ha? És egyáltalán, hogy a fenébe akarod megtalálni?

- Ez egy kicsi falu. Itt mindenki ismer mindenkit! – megfogta a kabátját és elviharzott.

Nem tudom mit csináljak. Utána kéne mennem. Mielőtt valami kárt tesz valakiben, vagy magában. Felöltözök és bemegyek a recepcióba.

- Miben segíthetek? – kérdezi a fiatal lány.

- Egy személyt keresek. A neve George.

- Esetleg tudná a vezetéknevét?

- Nem, sajnos nem. – hát igen, ezt meg kellett volna kérdeznem.

- Hát így nehéz lesz megmondani, ugyanis lakik errefelé belőlük néhány. Esetleg van valami ismertetőjegye?

- Öööö… - gondolkozok. Próbálok visszaemlékezni rá, de szinte semmi egyedi sincs benne. - Nem ugrik be semmi.

Aztán mégis eszembe jut valami.

- Ó várjon csak! Ült már lopásért és testi sértésért.

- Á George Pool. A falunak a vége felé lakik a 41-es házszámnál.

- Köszönöm szépen.

Ezzel kifutottam az ajtón. Amint kiérek megállok. Merre is van a vége? Nézek jobbra és balra. Mi az elejéről jöttünk. Ami… jobbra volt. Balra kell menni! Úgy szedem a lábamat, ahogy csak bírom. Egyiket a másik után. Jobb-bal, jobb-bal. Nézem a házszámokat. 35, 37, 39 és a 41. Megérkeztem. Ez is egy faház volt. Egy egyszerű lepukkant hely. De ez szó szerint igaz. A deszkák néhol már behajlottak, a cserepek hiányosak, az egyik ablak betörve, és az ajtó egy kicsit féloldalas. Viszont a lámpa ég. Közelebb sétálok a házhoz, mivel a futástól kifulladtam. Ez nem az én sportom annyi szent! Aztán a csendet egy csattanás töri meg. Peter! Gyorsan berohanok és felrántom az ajtót. A ház belülről is olyan, mint kívülről. Csak néhány bútor van benne, egy kanapé és egy asztal, néhány kép a falon, és egy állólámpa világítja be a pókhálós falakat. Peter kezében egy véres fadarab van, amit fogalmam sincs honnan szedett. Talán egy székláb. A lába előtt pedig George fekszik. Az orrából ömlik a vér, valamint a fején is akad egy folt. Gondolom Peter mér elkezdte a munkát.

- Peter! Te még is mi a fenét képzeltél? Tedd le azt a vackot! – üvöltök rá.

- Nem! Megölte Lucyt! Egy ártatlant!

- De ez akkor sincs rendjén. – a hangerőmből visszavettem egy kicsit. – Nem neked kell igazságot szolgáltatni. Ezt majd a seriff elintézi.

- De ez a mocsok megúszná.

- Hé haver nyugodj meg. – nyögi George.

- Fogd be! – mondom neki. Jobban tenné, ha csendben maradna, mert ilyenkor inkább megint belerúgnak az áldozatba, legalábbis a filmekben általában így van.

- Te mit tennél Tracy? – néz rám Peter. Olyan esetlennek tűnik, mint egy kisfiú, aki csak szeretetre vágyik.

- Figyelj. – lassan elkezdek felé menni. – Én is ismertem. Egy kedves ember volt. De ez nem megoldás. – már teljesen előtte állok. 

Egyenesen a szemébe nézek. Alig egy centi van az arcom és az ő arca között. A kezem az övé felé nyúl, miközben azt suttogom:

- Nem menthetsz meg mindenkit. – és abban a pillanatban kikaptam a kezéből a fát, és elhajítottam a szoba másik végébe.

Aztán jó szorosan magamhoz öleltem. Nem vennék rá mérget, de mintha sírna. Lehet, hogy fején találtam a szöget ezzel a mondattal. Peter általában ott van, ahol veszély van. Folyton keresi a bajt. Mindig megakar menteni mindenkit. De miért?

- Gyere, menjünk. – fogom a kezét és úgy vezetem ki az ajtóhoz.

Már majdnem kint vagyunk, amikor egy üvöltést hallok. Megfordulok. George szalad felénk kezében a fadarabbal. Jaj, hát semmiből sem tanul?

- Nincs kedvem most ehhez. – sóhajtok, majd intek egyet a fejemmel és a szoba másik végébe repült.

 Egy képnek esett neki, ami vele együtt ért a földre. Nem halt meg, de aludni fog egy kicsit az biztos. Azzal odébb álltunk.

***

A motel tetején ülünk és a napfelkeltét nézzük. A fali ilyenkor csendes. Egy lélek sem jár most az utcákon. Én Peter vállára hajtom a fejemet, miközben ő a kezével átöleli a vállamat.

- Miért akarsz megmenteni mindenkit? – a hangom szinte visszhangzik ebben a csendben.

- Tudod nehéz erről beszélnem, ugyanis senki sem tud erről már.

- Hé én nem vagyok senki. – emelem fel a fejemet, hogy a szemébe nézzek.

- Tudom. – mosolyodik el. Olyan édes a mosolya.

A fejemet visszahajtom a vállára, ő meg mesélésbe kezd.

- Kiskoromban, talán úgy öt-hat éves lehettem. Calebbel az udvaron játszottunk, amikor megmutatkozott az erőm: – sóhajtott egyet. - a lézer. A szökőkúton fogócskáztunk, amikor is én kinyújtottam a kezemet, hogy elkapjam, de egy fénycsóva jött ki belőle, ami eltalálta Calebet. Ő a földre zuhant, miközben a teste megperzselődött és vér szivárgott ki belőle, vörösre festve a szökőkút vízét. Segítségért kiáltottam, miközben a bátyám mellett térdepeltem. Nem lélegzett. Anya szaladt ki, aki rám förmedt, hogy mit tettem. A könnyeivel küszködött, miközben ideges is volt. Apa után kiáltott, aki nem sokkal később ki is futott. Engem lefogtak és elhúztak tőle, miközben én is sírtam és rúgkapáltam. Nem akartam elmenni tőle. Apa az ölébe vette és a mellkasára tette a kezét. A seb lassan összeforrt és a mellkasa újra felemelkedett, majd le. Életben volt. Aztán még arra emlékszek, hogy egy fehér szobában voltam. Egy ágyon feküdtem. Sok idegen vett körül, akik valami vizsgálatot végeztek rajtam. Majd egy férfi jött be az ajtón, aki kérte az embereket, hogy menjenek ki. Leült az ágy szélére majd azt suttogta, hogy neki most el kéne velem felejtetnie a történteket, de nem fogja, mert nem helyesli. Nem emlékszek pontosan, hogy mit mondott, de viszont arra igen, hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna. És így tettem. Aztán már a szobámban ébredtem. És Caleb is ott volt. Életben. Ott volt a szobámban. Anyáék meg úgy tettek, mintha semmi sem lett volna, pedig tudtak róla. Ezért akarok megmenteni mindenkit. Jóra használni az erőmet és, hogy ne történjen meg még egyszer ilyesmi.

Eleinte csendben voltam. Meg kell emésztenem ezt az egészet.

- Na nem mondasz semmit?

- De, csak ez egy kicsit sok volt így egyszerre. – felemelem a fejem, hogy megint szemtől-szemben beszéljünk. - Szóval az apád gyógyító volt.

- Igen. Jól jön a háznál. – mosolyra húztam a szám, majd újra kérdeztem.

- És bevittek kísérletezni?

- Nem mondanám így. Bár igaz, hogy az emlékeim már megfakultak.

- Itt valami nincs rendjén. És a szüleid is benne vannak.

- Tudom. De felnyílt a szemem azon a napon. Kevesebbet kell mutatnod annál amennyit tudsz, mert ha nem, akkor meghalsz.

Egy kis gombóc lett a torkomban, de hamar el is múlt.

- Hé én itt leszek neked. – hajolok vissza ismét a vállára. A tekintetemet újra a napra szegezem, ami a felhőket rózsaszínre, lilára és sárgára festi, míg ő vörösen ragyog.

- Tudom. – feleli Peter és a homlokomon érzem a leheletét.

Megpuszil. Bizseregni kezdek minden porcikámban. Felemelem a fejemet. Egyenesen egymás tekintetébe nézünk. Alig egy centi választ el minket egymástól. A szemében látom a csillogást. Nem bírom tovább. Még közelebb hajolok és megcsókolom, mire ő visszacsókol.