14. fejezet

Nem igazán néztük sokáig az égő Constanst. Elmentünk a város szélére, ahol Peter összevarrta a sebemet, bár nem annyira jól. A ruhát kell varratni biztos, hogy nem hozzá fogok rohanni. Aztán felkapott és tovább ,,repültünk”. Még lesz egy megálló mielőtt elérnénk Donwerbe.

- Mit akart tőled Constans? Mit tettél?

- Most kivételesen semmit. A hírem megelőzött… vagyis inkább az anyád. – erre felfigyelt.

- Tessék?

- Amanda néhány héttel ezelőtt elment Constanshoz mesélve arról a lányról, aki birtokában van az összes képességnek. Így Constans, ha kivágta volna a szívem megszerezve az erőm, bosszút állhatott volna a Különítményen és Warrikon, mert szétszakította a családját. – ezt mind egy szuszra hadartam el.

- Biztos, hogy anyám volt az?

- Igen. Felismertem a leírásból.

- És megvan neked minden képesség?

- Nem tudom. Egyszerűen nem tudom, mit higgyek el arról, amit az anyád mond.

Ezután hallgattunk néhány percet, míg Peter megszólalt.

- Anyám könnyen manipulálja az embereket, és nem csak az ereje miatt.

- Nem csak olvas a gondolatokban? – mit nem tudok még?

- Nem. Képes irányítani az embereket, memóriát törölni, vagy éppen visszaadni azt és  még ki tudja mire.

- Ó. – bólintok.

Már esteledik. Minél közelebb érünk Donwerbe a vidék annál kopárabb, sivárabb lesz, mint a szavanna. Sehol egy növény, egy állat. Ahogy nézem a tájat fényt pillantok meg. Az utolsó megálló: Teenthar. Most figyelmesebbek leszünk, mint legutóbb. Egy kicsit messzebb szálltunk le, majd gyalog mentünk el egészen a határig és annál beljebb is. A falu ugyanúgy nézett ki, mint Mondart, csak több szekér, semmi telefon… tisztára, mint a vadnyugaton. Itt nem nagy a nyüzsgés, de remélem itt is találunk szállást egy éjszakára. Egy szót sem szólunk egymáshoz, míg az épületekből meg nem látjuk a ,,motelt”. Téglából épült ház, ami ebben az utcában legnagyobbnak számított. Belülről szép, tiszta hely volt. Sokkal jobb, mint a Constans. Itt is van egy pult piával, kajával, asztalok, székek, de növények, magnó és különböző színű lámpák is. Ó és szőnyeg! A Constansban csak az a durva fapadló volt jelen, de itt jó és puha szőnyegen vezet végig az utunk a recepcióig.

- Jó napot! – köszön Peter. Megint kivesz egy szobát. Fizet és megkapjuk a kulcsokat.

- Hé! – kezdem – Nem nézünk szét a faluban?

- Most?

- Csak egy kicsit. És addig is nem törnek rám késsel.

Látom, gondolkozik az ajánlaton.

- Na jó menjünk.

Adja be a derekát.

***

Egy kis kocsmába ültünk be. Nem igazán akartam körülnézni, csak elakartam szabadulni egy kicsit. Ki akarna még lefeküdni? Épp iszogattunk, amikor egy lány és a fiúja között veszekedés tört ki.

- Velem fogsz jönni akkor is! – üvölti a fiú és a lányt a karjánál fogva cibálja.

- Nem! Mi végeztünk! – szegény. Hiába küzd a srác nem enged a szorításon, hanem annál jobban ráncigálja. Mikor a bal oldalamra nézek Petert már nem látom. Amint visszakapom a tekintetem máris észreveszem őt. A fiú és a lány közé állt és egy szép jobbost ütött a fiúra, akinek eleredt az orra vére és kicsattant a szája. Még motyogott egy még találkozunk-ot, azzal elviharzott. Peter felsegítette a lányt és leültette hozzám.

- Szia! Tracy vagyok! – üdvözlöm.

- Szia! Lucy.

- Jól vagy? – kérdezi Peter.

- Igen. És még egyszer köszönöm. –Peter bólint egyet, majd beleiszik a sörébe. - George nem bírja, ha szakítnak vele. Mindenáron magához akar láncolni.

- Ó. Sajnálom.

- Semmi baj.

- Gyere! Csatlakozz hozzánk! –intek a pincérnek és neki is hozattam egy sört.

***

Az este folyamán nagyon megismertük egymást. Sok mindent tudtam meg Lucyről. Itt él amióta csak megszületett a szüleivel. A barátja, George, igen ingerült, még a sitten is ült lopásért és súlyos testi sértésért.

- De akkor miért jártál vele? – folytatom a beszélgetést.

- Mert a szíve mélyén rendes ő. – majd hozzáteszi – és helyes is. Meg nem tudom a rossz fiúkhoz vonzódom inkább.

Csend telepedett közénk néhány percre, aztán megint Lucy kezdi a témát.

- Na és ti jártok?

Peterrel összenézünk egy pillanatra, majd rögtön hárítok.

- Ó nem! Mi csak barátok vagyunk.

- Aha! – mondja, de hallatszik, hogy nem hiszi el teljesen. – Na most ti jösztök! Mi járatban vagytok?

- Az anyámnak van egy ingatlan cége. Tárgyalni jöttünk.

- Azta. De mit akar egy ilyen vidéken? Nincs itt semmi.

- Ó nem ez csak útba esett, mint egy pihenő.

- És gyalog vagytok?

Látom Peter vacinál, szóval át kell vennem az irányítást még mielőtt késő lenne.

- A kocsink lerobbant nem messze innen, szóval gyalog jöttünk el ideáig.

Ezután meséltem a családomról, az ezelőtti életemről. Nagyon jól esett végre nem hazudni. Igazán jóba lettünk. Szóesett az kisgyerekes románcokról. Nekem erről nem volt mit mesélnem, de ő már az óvodában csókolózott egy fiúval. Nem semmi! Még táncoltunk egy kicsit, hülyéskedtünk. Egy új barátnőm lett. Jó egy velem egy korúval lenni. Jól van ott van Peter is, de ő akkor is fiú. Már késő volt, amikor visszamentünk a motelhez. Lucy is elkísért minket, hogy még egy kicsit tovább maradjunk együtt. Az ajtónál álltunk meg búcsúzni.

- Biztos, hogy reggel mentek? Maradhatnátok még pár napig. – néz rám kiskutyaszemekkel.

- Nem lehet sajnos. Sürget az idő.

Ezután megölelem és azt mondom neki.

- Vigyázz magadra.

- Ti is! – köszön, miközben Peter arcára nyom egy puszit. Ez attól egy kicsit túlzás! Vagy nem? Féltékeny vagyok? Nem! Nem vagyok az!

A búcsúzás után Peter az ágyra feküdt én meg tusolni készültem. Már épp az ajtónál álltam, amikor egy sikítás törte meg az éjszaka csendjét. Peter már fel is pattant, és kiviharzott. Én a nyomában loholtam. Pár méterre a moteltől egy ember feküdt. Odarohanunk, hogy megnézzük ki az. A szőke haj szanaszét hullámzik a lány vállán, míg a ruháját vörös vér lepi el. Több szúrás nyom van a hasában. Amikor föléhajolok felsikoltok. Peter ordít egyet és belerúg a homokba. Lucy feküdt ott holtan. Most ismertem csak meg! Egy erős, kedves lány volt. Ki akarhatta bántani? Peter magához ölel, én pedig a vállába temetem az arcomat. Ahogy zokogok egy pillanat ugrik be, amikor megismertem. Csak egy valaki lehetett: George!

13. fejezet

Érzem, ahogy az adrenalin szétárad a testemben. Gyorsan ki kell szabadulnom!

Constans még mindig az ajtónál áll. Amúgy nem lepődtem meg annyira, hogy neki is van képessége.

- Miért csinálod ezt?

- Mert akkor kiszabadulhatok ebből a lyukból!

- Hogyan? Megsütsz? – teszek szemrehányást.

- Nem. – a lángot eloltja, de ugyanúgy egyhelyben áll. Pár pillanatig csak nézzük egymást, majd újra megszólal. - Még régebben, amikor még apámé volt a hely és még anyám is itt volt jött két öltönyös férfi. Én a konyhaajtóban álltam meg, hogy ne vegyenek észre, de minden egyes szót hallottam. Megbízták apámat, hogy az egyik asztalnál ülő fickót kapja el nekik, és cserébe békén hagynak minket. Nem igazán értettem, szóval nem is törődtem vele. De apán láttam a nyugtalanságot és az idegességet. Este miután bezártunk szomjas voltam, így a konyhába akartam menni. A lépcsőn viszont meghúztam magam, mert apa és az a fickó ott verekedtek az erejüket fitogtatva. Anya meg a konyhából nézte az eseményeket. Nagyon féltem, de nem mertem odamenni. Végül az idegen apát a falhoz lökte, majd egy gyors mozdulattal kitépte a szívét. – a szeme könnybe lábadt, de a hangja a bosszúvágytól fortyog. Viszont én rájöttem ki az a férfi: Warrik. – Anya felsikított, én meg csendben gubbasztottam tovább. A férfi valamit csinált a szívvel nem láttam pontosan, aztán valami villanás volt és ennyi. Anya felé igyekezett, amikor bejött a két férfi és lesokkolták. A férfit az egyik maga után a földön húzta, míg a másik anyát kapta el. Anya sikított, rúgott, hadonászott a kezeivel, de semmit sem ért el. Észrevett engem a lépcsőn és azt mondta a fejemben, hogy bújjak el.

- Sajnálom a szüleidet, de még mindig nem értem, hogy hogyan jövök én a képbe.

- Tudod, mindig járnak erre utazók és mesélnek nekem ezt-azt. Eljött egyszer hozzám egy nő, még nem is olyan régen. Elegáns, kifinomult nő, nem is értettem, hogy került ide. Ő mesélt nekem egy lányról, egy bizonyos Tracy Saundersről, akinek megvan minden képessége!

Oké. Meg van minden képességem! Ez egyszerűen félelmetes és izgató is! De lehet, hogy ez egy átverés. Mi van ha…

- Az a nő, hogy nézett ki?

- Rövid szőke haja volt, és zöld volt a szeme… azt hiszem.

Amanda! De miért? Miért csinálja ezt? Miért akar eltenni láb alól? Mit titkol? Átverés, biztos, hogy átverés!

- De miért is érdekel ez téged? – gyullad meg megint a keze Constansnak és a kést maga elé tarja.

- Hé figyelj. Tudom, hogy a bosszú hajt, de az nem old meg semmit sem. – hú, miket beszélek? Hisz én is bosszút akarok állni.

- Nem tudsz te semmit!

- De igen! – most már én is üvöltök. De le kell vennem a hangerőből. Hátha az együtt érző bejön. – A Különítmény nekem is elvette a szeretteimet. – az arcán valami enyhülés féle vonatkozik, de nagyon rövid időre, mert nekem ront.

Egyenesen felém szalad, és én… Te jó ég! nem tudom. Mintha minden lelassulna körülöttem. Látom minden egyes hajszálát szállni, az izzadság cseppet, ahogy folyik le a homlokáról, a legyet ami rászáll a káposztára… Káposzta! Gyorsan lehajolok a zöldséges ládához és elkezdem neki dobálni a zöldségeket. Minden megint felgyorsul. Ő a kezével elégeti őket. Én még dobálom és dobálom… egészen eddig. Keresek, kutatok a ládában, de nincs ott semmi. Viszont megbántam, hogy elvettem a tekintetemet, mert Constans nekem ugrik és az asztalra esek, ami beszakad alattunk. Nyögtem egyet, hisz ezt megérzi az ember háta. Ő rám ül és az égő kezét az arcomhoz akarja rakni. Na azt már nem! Még az kéne nekem, hogy olyan ronda legyek. Érzem magamban az erőt, ahogy szétárad bennem. Egyszerre a nyugalom és a düh. A szememmel hátra intek és Constans elrepült, letarolva az edényes szekrényt. Ahogy szétnézek elég nagy felfordulás lett. a zöldség darabok, a széttört asztal, és néhány dolog, ami fából készült meggyulladt. Pontosabban a szék a padló és néhány láda. Egy kicsit tompa a világ körülöttem. Aztán egy nagy robaj kiszakít a kábulatból. Peter volt az. Érdekes, hogy csak most ért ide. Vajon mit csinált eddig? Az arca egy kicsit meghökkent. Hát ha tudná miről maradt le!

- Vigyázz! – kiabálja.

Megfordulok és Constanc éppen szúrt a késsel. A szívem helyett a karomat súrolta. Éles fájdalom hasít belém. Nem tudok magamon uralkodni. Elönt a belső tűz. A fejemtől egészen a lábujjamig. És amikor a kezemre nézek ég. Tényleg ég! Látom Constanson, hogy megleptem, mondjuk magamat is. De itt a pillanat. Üvöltve nekirohanok, leterítem és a kezemet az arcára rakom. A kést kivertem a kezéből. Aztán lerúgott magáról. Most ő került felém. Már a tűz van a szemem előtt, amikor a hasából a kés hegye áll ki. A szeme kikerekedik és a semmibe mered. Nyög egyet-kettőt és lefordul rólam. Peter nyújtja felém a kezét. Már megint megmentett. Oda nyúlok és felránt.

- Kössz!

- Ez most már rendszeres lesz? – villantja meg csintalan mosolyát.

- Lehet. – incselkedek én is, amíg meg nem érzem a karomban azt a rühes fájdalmat.

- Jó mély. – jegyzi meg Peter.

- Azt hiszem erre magamtól is rájöttem. – ömlik belőle a vörös vér. A seb elég csúnya, szinte rossz ránézni.

- Összekell varrni. – Az pólójából letép egy csíkot és a karomra köti. Én felnyögök egyet a fájdalomtól, ő pedig egy bocsit suttog.

Aztán elkezd kutakodni, miközben itt egyre jobban kezd itt égni minden.

- Mit keresel?

- Tűt és cérnát.

- Itt nem lesz… - és abbahagyom a mondandómat, mert abban a pillanatban húz elő egy cérnát és egy tűt.

- Mit is mondtál? – húzza fel a szemöldökét. Atyám, mi idegesítő ez a kölyök!

- Oké, oké.

- Na menjünk! – int az ajtó felé.

- És Constans? – mutatok a véráztatta holttestre.

Peter gondolkodik, majd megszólal.

- A tűz! Égesd fel ezt a kócerájt!

- De nem tudom, hogy kell! Az csak úgy megtörtént.

- Figyelj menni fog, csak összpontosíts!

- Oké. Menni fog. – suttogom magamban.

Constansra gondolok, aztán a Különítményre, majd a családomra: apára, anyára, Lukera. Ismét érzem a meleget. Kinyitom a szemem és látom a tüzet.

- Sikerült! – terül el egy széles vigyor az arcomon. De aztán le is kókadt. – De Peter! Nappal van.

- Nem baj az. Kiszökünk a hátsó ajtón.

Aztán munkába álltam. Felégettem mindent: az asztalokat, a székeket, a pultot, a padlót, a lépcsőt. Már hallani lehetett a kintről jövő sikolyokat. Már minden lángokban égett, mikor mi kifutottunk a hátsó ajtón.

- És így lett vége a Constansnak. – mondja Peter, miközben kezemhez nyúl.

12. fejezet

Valamit fogok. Ki kéne nyitnom a szememet, de túl lusta vagyok. Ahogy tapogatom rájövök, hogy ez egy kar. De én nem érzek semmit… ez nem az én karom! Gyorsan kinyitom a szememet. Egy kar lóg át a vállam fölött. Peteré. El is felejtettem, hogy itt alszik. Igyekszek a karját óvatosan lecsúsztatni. Megfogom a csuklójánál és elkezdem finom húzni. Megmoccant! Csak fel ne keljen. Végül egyhelyben maradt. Kifújom a bent tartott levegőt és végül magam mögé lököm. Óvatosan felállok és besurranok a fürdőbe. Miután felöltöztem és elrendeztem magam, már Peter fent is volt, szintén felöltözve.

- Jó reggelt. – nyújtózik egyet.

- Jó reggelt.

- Mikor keltél?

- Most az imént. – majd egy kis szünet után folytatom – Nem vagy éhes?

- Olvasol a gondolataimban.

- Pedig most tényleg nem csináltam! – vágom rá gyorsan.

- Nyugi, ezz most szófordulatként mondtam.

- Ó! – nyugszok meg. Jó látni, hogy ő úgy viselkedik, mintha minden rendben lenne. Reggel nem igazán van forgalom a Constansban, bár a tulajdonos már most a pult mögött áll. Egy-két ember ül fejjel az asztalnak esve.

- Sziasztok! – vág bárgyu vigyort. – Jól telt az éjszaka?

- Igen jól. – mondom. – Mit ajánlasz reggelire? – ha ki is ráz tőle a hideg, attól még megpróbálok hozzá közeledni.

- A rántottánk szalonnával és egy bögre teával szerintem nyerő lenne!

- Oké! Akkor én azt kérek!

- Én is. – mondja Peter.

Amíg Constans a konyhában tevékenykedik ideje beszélnem Peterrel.

- Meddig akarunk itt maradni? – a hangomat lejjebb vettem, szinte már suttogok.

- Nem tudom. Jól esik egy kicsit pihenni.

- Tudom. – nyögök fel egyet – De mennünk kell! Ha meg lesz Milo, meglesz a kulcs, hogy hogyan vessünk véget a Különítménynek, és végre tisztázódna minden körülöttem.

- Mert? Mit nem értesz? – a kék csillogó szemeivel olyan aranyosan néz… viszont leütném, hogy nem érti meg!

- A szüleimet, hogy miért vagyok veszélyes… satöbbi.

- Aha. – bólint, miközben egy szívószállal szórakozik a szájában.

Nem sokkal később Constans már hozza is a kajánkat. Itt az ideje megismerkedni a mi titokzatos barátnőnkkel. Nagyon jó illata van a tojásnak. Rögtön neki is eszek, de odafigyelek Constansra is.

- Egyedül vezeted ezt e helyet?

A kérdésem úgy érhette, mintha hátba döfték volna egy késsel. Megállt egy pillanatra a törölgetésben, a szeme kidülledt és nem vett levegőt. De egy másodper múlva már újra toppon volt.

- Igen. Az anyám elhagyott, az apám meg meghalt. Alkalmazottakat meg nem tartok. Nem bízok bennük. Meg elbírok az itteni népséggel.

Én csak bólintok, és egy nagydarab szalonnát gyömöszölök le a torkomon.

- És ti? Hogy kerültetek erre az istenháta mögötti helyre?

Erre a kérdésre a kenyér megakadt a torkomon. Innom kell! A bögréért nyúlok és egy hatalmasat kortyolok. Hát ha kérdezz feleletet játszunk, akkor játszunk! Szerencsémre Peter veszi át a szót.

- Az anyám érdekében járunk itt. Vagyis van egy ingatlan cége és épp egy helyre igyekszünk lebonyolítani az üzletet. – ez egy elég hihető sztori. Még én is elhittem!

- Jó messze kell eljönnötök érte.

- Hát ez van. Anyám igen makacs. – de még mennyire! De most az én köröm jön!

- Mindig itt étlét? – szólalok meg.

- Igen. Itt nőttem fel.

- És egyszer sem hagytad el ezt a helyet? – tátva van a szám. Bár én is most hagytam el először az otthonomat úgy hosszabb időre. Előbb New York, most meg ez!

- Nem. Soha. Bár nagyon sok utazó jön, aki mesél nekem a kinti világról. De nem hagyhatom el ezt a helyet. Családi örökség, minden ide köt.

Csend lett. A fekvő emberek nyöszörögni kezdenek, majd kisétálnak az ajtón. Majd megérkeznek az újak és leülnek az utóbbiak helyére. Constans kiszolgálja őket. Megsajnáltam szegényt. Pedig nem kéne, de ez van. Peter felment valamiért, én meg inkább ott maradtam lent. Constans ki sem lát a munkából. Odamegyek hozzá.

- Nem kéne egy kis segítség?

- De, nagyon jól esne. – néz rám hálálkodó tekintettel. Megyek az asztaloknál ülő emberekhez és megfogom az üres tényárjukat. Beviszem a konyhába. A konyha egy asztalból, két székből, néhány szekrényből, zöldséges és gyümölcsös ládákból, hordókból, tűzhelyből és hűtőből áll. Hallom, ahogy Constans mondja az embereknek, hogy menjenek ki, mert dolga akadt. Amint bezárt bejött hozzám a maradék mosatlannal.

- Hogy-hogy bezártál? – kérdezem, miközben leülök egy székre.

- Akadt egy kis dolgom. – mondja, miközben az ajtóhoz sétál és bezárja. Nem értem, hogy mit akar ezzel. – Beszélgessünk el egy kicsit Tracy Saunders! – megfordul, és az egyik keze kigyullad. Lángok csapnak fel a tenyeréből, miközben a szemében az őrület ég.