11. fejezet

Nem igazán haladunk. Peter egyre fáradtabb, de hiába mondom neki, hogy pihenjen, nem igazán hallgat rám. A telefonunkat nem használhatjuk, ugyanis Peter hűen állítja, hogy lenyomozhatják. Én egy kicsit kételkedek benne, de kitudja. Mostanában, már semmin sem lepődök meg. Én Petert szorosan ölelem, de gondolom már alig bír cipelni.

- Biztos, hogy nem akarsz megállni? – kérdezem meg tőle úgy már ötödjére.

- Nem. Bírom még.

Rám néz, azzal a gyönyörű kék szemeivel. Olyan, mint a tenger, amiben legszívesebben most elmerülnék. A tekintetem lejjebb csúszik az ajkára. Annyira… megcsókolnám. De nem! Nem szabad belehavarodnom! Most csak egy dologra kell összpontosítanom: a Különítményre.

- Viszont te aludhatnál egy kicsit. – zökkent ki a gondolataimból.

- Oké. – bólintok rá. Bár egy kicsit furán nézhetek, mert aztán rögtön hozzáteszi.

- Nyugi, foglak.

A karjai szorosabban öleltek át, miközben a felhőket néztem. Mindegyik más formájú. Bárány, fa, sárkány… Sokan mondták már, hogy túl nagy a fantáziám, amivel én nem is vitatkozom. Mindig is filmrendező, vagy író akartam lenni. Visszatérve a felhőkre mindegyik olyan mintegy vattacukor, vagy egy fagylalt. Kiskoromban mindig azt hittem, hogy belelehet feküdni és, hogy ennél puhább nincs a világon. De aztán jött egy természet film és tönkretette az életemet. Sokszor volt ilyen, csak nem természet film tette tönkre őket. Például, amikor azt hittem a gombára, hogy hús, de olyan is volt, amikor azt hittem, hogy tudok repülni. Felmásztam a mászókára, majd ugrottam lefele, erre apa egy hátassal elkapott. Azt mondta senki sem tud repülni emberek közül. Hát tévedett. Ahogy nézem a ragyogó holdat a szemem lassan lecsukódik.

***

Sötétség. Lihegés. Üldöz. Futok. Nem látok semmit, csak megye egyenesen. A cipője hangja egyre hangosabb. Mindjárt ideér. Eltérek jobbra. Megállok és kifújom magam. Majd megszólal egy hang. Ez egy másik fiúé.

- Gyere! Keress meg!

- Nem látlak! – kiáltom.

- Én majd segítek! – lép ki egy kicsi fényre. Először a cipője látszik. A még egyszer lép a karja is a fénycsóvába esik. Van rajta egy tetoválás. Egy üvöltő oroszlán. Lép még egyet, de mire megnézném elkezdek zuhanni egy fekete lyukba. Még utoljára hallom a suttogását.

- Találj meg!

***

Szó szerint felriadok. Itt valami nincs rendjén. A szél szinte az arcomba csap, a hajam száll… felfelé! Mikor lenézek azt veszem észre, hogy zuhanunk.

- Peter! – üvöltök. De semmi. Már mindjárt a földre érünk és végünk – Pee-teeeer!

Erre felkapja a fejét és rögtön megálltunk, pont egy centivel a föld felett.

- Hú ez meleg volt. – szólal meg Peter.

Legszívesebben most behúznék neki egyet, de éppen sokk hatása alatt vagyok. Lihegek, a szívem majd kiugrik a helyéről. Peter közben letesz. Körbenézek. Egy földúton landoltunk. Mellette egy tábla: Mondart. Még soha sem hallottam róla. A tábla alatt egy ősz szakállas ember ül egy pálinkás üveggel a kezében tátott szájjal. A remegő ujját ránk szegezi.

- Maguk… maguk…

- Túl sokat ivott öregem. – guggol le hozzá Peter, és megveregeti a vállát.  - Nem tudna egy jó fogadót?

- Dehogyis nem fiam. – szólal meg az öreg. Jobban szemügyre veszem. Dús haja és szakálla teljesen ősz, a szeme zöld, mint a pázsit, viszont a fogai alig vannak a helyükön, arca egészen a füléig piros a piától. – Menjen egyenesen, majd balra és ott lesz.

- Köszönöm.

Aztán elindultunk.

- Szóval, mégis jót tesz egy kis pihenés? – nézek rá egy féloldalas mosollyal.

- Jól van na! Igazad volt.

- Hogy mi? Hogy mondtad kérlek? Nem hallottam. – incselkedek vele egy kicsit. Ezt kapja, ha nem hallgat rám. Arcán látszik, hogy idegesíti, de nem baj az.

- Igazad volt.

- Köszönöm.

Beértünk a faluba… azt hiszem az. Fogalmam sincs, hogy a világ melyik részén járunk, de az biztos, hogy ide nem ért el a modern technika. Fából és téglából épült viskók és mulatók, földút, lovas szekerek, néhol attól áll egy-egy kocsi.

- Oké. Hol a fenében vagyunk? – nézek Peterre.

- Fogalmam sincs. – úgy látom egy kicsit ő is meglepődött.

Nem néztek meg minket az emberek, viszont én alaposan szemügyre vettem őket. Mindenki farmert és inget hord, néha egy nyaksál, és van akinek a feje búbján egy kalap nyugszik. Hol vagyunk a vadnyugaton? Végül balra fordulunk és meglátjuk a Constance-t. Ez is mint a többi épület fából készült, középen a hatalmas felirattal. Fellépünk a tornácra, majd benyitunk. Megcsap a pia és a dohányfüst szaga. Sok asztal helyezkedik el összevissza, körülöttük székekkel. Szinte telt ház van. Mindenhol emberek ülnek, többnyire férfiak, de nő is akad néhány. A fal mentén bal oldalt húzódik a pult, mellette is székekkel. Mögötte piás polcok, valamint egy kis ajtó, ahol különböző finom illatok szállnak. A pult mögött egy nő töröl poharakat. Vékony a testalkata, barna haja lófarokba van kötve. Mint mindenki ő is egy inget és egy farmert visel, és még jól is áll neki. Fiatal, nem lehet több huszonötnél. Mi Peterrel oda ültünk le, szinte teljesen elé.

- Jó estét!

- Jó estét! – köszönt a csaj. – Nem idevalósiak vagytok.

- Ezt honnan tudja? – szólalok meg.

- Nem úgy néztek ki. – ó igen, nincs rajtam ing. – Constans vagyok.

Peter egy kicsit megrökönyödve néz, de szerintem én is.

- Maga a tulaj? – kérdezem.

- Igen. – hirtelen úgy pillant ránk, mintha ez olyan hétköznapi lenne.

- Én Peter vagyok, ő meg itt Tracy. – mutatkozunk be mi is.

- Honnan jöttetek?

- New Yorkból. – mondom, de máris megbántam, mert Peter haragos tekintete nehezedik rám.

Constans füttyent egyet.

- Ejha! Jó hosszú utat tehettetek meg.

- Igen az volt. Ezért is szeretnék egy szobát.

- Van néhány szabad szobám.

- És mennyi?

- Tizenöt dollár fejenként.

Peter előkapja a pénztárcáját, majd odaadja a pénzt. Constanstól kapunk egy szobakulcsot. Még mielőtt felmennénk mindketten iszunk meg eszünk még valamit. Én alig vártam, hogy igyak végre egy kis vizet, persze a hasam sem panaszkodott a lecsóra. Miután végeztünk felálltunk a székből, s én még visszanéztem Constansra. Felemelte a fejét és állta a tekintetemet. Mielőtt még elfordultam volna a szemében megcsillant valami furcsa fény, majd egy ijesztő mosolyra húzta el a száját. A hideg futkosni kezdett a hátamon. Végül felmentünk a lépcsőn és megkerestük a kettes számot. A szoba egy nagy franciaágyból, egy asztalból, egy fotelből és egy szekrényből állt. Még egy ajtó vezetett a fürdőszobába. Én megyek zuhanyozni először, majd Peter. Az ágyon fekszem, amikor kijön. A csupasz felsőtestén megakad a szemem. Még eddig sosem láttam, hogy mennyire kigyúrt. Kockás a hasa, és a karján is látszik egy kevés izom.

- Én majd alszok a fotelben. – szólal meg, de én nem hagyom annyiban.

- Erről szó sem lehet! Szinte egész nap engem cipeltél. Szükséged van a pihenésre. Szóval te is itt alszol!

- De…

- De? – húzom fel a szemöldököm. – Félsz tőlem? – a szám mosolyra húzódik.

Az arcán már látom, hogy én győztem.

- Mond csak, mindig te nyersz?

- Általában igen.

 Fogja magát és beugrik mellém. A villanyt leoltjuk, s már mindketten alszunk is.

10. fejezet

Egy sikátorban szálltunk le, jó messze az épülettől.

- Hú ez meleg volt. – szólal meg Peter lihegve.

- Az a nő nem akart minket bántani. – emlékszek vissza az arcára.

- Komolyan? Fegyvert fogott ránk!

- Mert ez a munkája. Lehet mégsem olyan könnyű kilépni a Különítményből.

Peter a zsebében kotorászik, majd kihúzza a telefonját.

- Mit csinálsz?

- Calebet hívom. Hátha tudna segíteni.

- Legutóbb egész jól kijelentette, hogy ne számítsunk rá!

- De egy próbát azért megér! – és már a füléhez is emelte.

Kicsöng és kicsöng és kicsöng. Semmi, csak az üzenetrögzítő.

Caleb Palmer vagyok! Ha nem venném fel, biztos csinos lányokkal vagyok egy bárban! Kérlek a sípszó után hagyj üzenetet. Bíb!

- Szia Caleb! Peter vagyok. A segítséged kéne. Nagy bajban vagyunk. Most nem mondhatok neked semmit, de ha hallod ezt kérlek hívj vissza! – ezzel kinyomta.

- És most? – nézek rá.

- Merre is van a te barátod?

- Donwerben.

- Akkor indulás! – tápászkodik fel.

- Tudod, hogy merre van?

- Nem. Előbb szerzünk egy térképet. – egy kis szünet után ismét megszólal. – Most már óvatosabbnak kell lennünk.

***

Eközben a Palmer házban

Caleb

Ma itt maradtam vacsorára is. Szegény anya nagyon magányos ebben a nagy házban. De attól nem akar innen elmenni. A vacsora után a nappaliban helyezkedtem el a kanapén, amikor észreveszem, hogy a telefon zizeg a zsebemben. Egy hangüzenet: Szia Caleb! Peter vagyok. A segítséged kéne. Nagy bajban vagyunk. Most nem mondhatok neked semmit, de ha hallod ezt kérlek hívj vissza!

Jaj! Mibe keveredtél már megint Peter? Épp ütöm befelé a számár, amikor anya szólal meg mögöttem.

- Caleb tedd le a telefont!

- Nem anya! Peternek segítség kell.

- Azt mondtam tedd le! Ne akard, hogy használjam az erőmet! – ez egy nagyon jó érv. Anya sajnos van, hogy irányít embereket, és ezt velünk is ugyanúgy megcsinálja. Így hát lerakom a telefont az asztalra, felállok és egyenesen anya elé állok.

- Mit nem árulsz el? Mi ez az egész? – suttogom. A rekedtes hangomon meglepődtem.

- Nem segíthetsz Peternek. Ő más utat választott.

- Utat? – horkantok fel - Miről beszélsz?

- Itt az ideje, hogy megtudd az igazat. A te utadat.

Odasétál a fogashoz és felveszi a kabátját.

- Hova megyünk?

- Kocsikázunk egy kicsit.

Ahogy elindult az autó megszólaltam. Nem szeretem a titkokat.

- Akkor elárulnád végre, hogy mi ez az egész?

- Majd ha odaértünk. – a hangja kellemes volt, de mégis határozott. Ilyenkor kiráz tőle a hideg.

A Konfeksnél parkoltunk le.

- Mit keresünk itt?

- Nemsokára megtudod. – ó de utálom az ilyen válaszokat. Fortyog bennem a harag. Az ajtónál viszont már megered a nyelve.

- Hallottál már a Különítményről?

- Igen anya. Lehet, hogy nem beszélek dolgokról, de mindenről tudok. A Különítményről, hogy üldözik a magunk fajtát, Warrikról.

- Itt az ideje, hogy többet is megtudj!

Miután bemegyünk a folyosókon sétálunk. Végül egy olyan szobába nyitunk be, amit eddig sosem láttam. Teljesen üres volt.

- Ez, hogy került ide?

- Mindig is itt volt, csak álcázva. Egy képesség.

- Az agyat befolyásolja, hogy azt lásd, amit ő akar. – folytatom.

- Pontosan. Tényleg sokat tudsz. – láttam rajta a meglepettséget, de egyben a büszkeséget is. Majd megnyom egy gombot a falnál. Még mindig sötét van a szobában. Azt hittem a villanyt akarta felkapcsolni, amikor a padló a szoba közepén elkezd besüllyedni. Egy lépcső alakul ki belőle. Fény szűrődik fel lentről.

- Ezt meg hogy? – nézek anyámra kikerekedett szemmel.

- Csak utánad fiam. – toszogat anya, ezzel le is zárva a témát.

Ahogy leértünk anya került előre. Most már ő vezet. Egy fehér folyosón sétálunk, lámpákkal megvilágítva.

- A Különítményt képességgel bírók alapították azért, hogy a veszélyeseket bezárják, hogy tanulmányozzák őket és, hogy titokban tartsák mivoltukat.

- De miért? – ennek így nincs értelme.

- Látták, hogy mire képesek egyesek. Az erejüket rosszra használták. Az emberek meg, hogyha megtudják vadásznának ránk.

Befordulunk jobbra, majd egy hatalmas páncélozott ajtóval találom magam szemben. Anya a mellette lévő gépezethez tart, majd rányomja a kezét.

Amanda Palmer. Mondja a gép, majd kinyílik az ajtó.

- Kézlenyomat olvasó. – szól nekem a válla fölött. Az épületnek ezen része is fehér volt. Ahogy beljebb haladtunk nem sokkal messzebb az ajtótól hatalmas üvegablakok nyújtottak belátást az ott lévőkre. Cellák. Bent található ágy és wc. Volt olyan aki megvolt bilincselve és a padlóhoz láncolva, olyan is, aki csak simán szabadon elvolt magának.

- Itt tartjuk, akik kevésbé veszélyesek.

- Én… én ezt nem értem. Hogy jöhetett ez itt létre?

- Mindent a maga idejében fiam. – néz rám a határozott tekintettel. Megint egy ajtóhoz érünk, szintén a kézlenyomat leolvasóhoz, majd ugyanúgy beenged minket. Itt már kicsik voltak az ablakok, de be lehetett látni. Egy vaságyhoz voltak bilincselve és leszíjazva az emberek. Voltak egészen kisgyerekek is. Elszörnyedtem. A hideg cikázott a lábamtól, a hátamon keresztül, egészen a nyakamig, amitől felállt rajtam a szőr.

- Anya! Hisz gyerekek is vannak köztük!

- Meg kell értened fiam! A nagyobb jó érdekében tesszük! Tanulmányozzuk a képességüket, majd megtanítjuk őket jól használni!

- És, ha nem sikerül?

- Akkor… - már tudom mit fog mondani – meg kell ölnünk őket!

- De ez kegyetlenség!

- Nincs más lehetőség!

Túlmentünk a cellákon. Megint egy ajtó, majd egy folyosó. Azután már egy normálméretű ajtóhoz értünk, amin kilincs van. Ide meg simán belehet menni!

A szobában szekrénysorok húzódtak, nem sokkal távolabb a szoba közepétől egy asztal állt rajta géppel és iratokkal, mögötte meg egy szék volt. Anya oda ment és leült, majd intett nekem, hogy üljek le a vele szemben lévő székre. Nem igazán akartam, de anyával nem jó vitatkozni. Mindig ő nyer!

- Apáddal benne voltunk az alapítók között! – erre felcsillant a szemem – Sok más is ott volt. Például Tracy Saunders nevelőszülei is, vagy például Marcus Grey, vagy Loren nénikéd is. De, amikor kicsik voltatok is az a sok idegen azért jött, hogy tárgyaljunk az itteni dolgokról.

- Ti követtétek el végig ezeket a kegyetlenségeket? – csapok az asztalra, ami ennek hatására beleremeg.

- Meg kell értened fiam. Én utánam te veszed át a céget.

- De miért én?

- Mert te keménykezű vagy, megtudod különböztetni a szükségest a kényszertől! Vezetői egyéniség vagy. Ez a te utad!

- És Peter?

- Peter gyenge. Mindenkiben a jót akarja látni. Mindenkit megakar menteni. Na és persze Tracy Saunders is ott van.

- Mi a fene bajod van azzal a lánnyal? Rendes.

- Az a lány veszélyes!

- Ugyan mitől? Félsz, hogy neked dob egy párnát? – emelem feljebb a hangom.

- Tracy több képességgel bír.

- És? Attól még nem lesz egy pszichopata!

- Akkor máshogy fejezem ki magam. Az a lány nagyon értékes a számunkra. Megvan benne az összes létező képesség, csak nem tudja őket felhozni.

Erre felkapom a fejem.

- Honnan tudjátok ezt?

- Még amikor csecsemő volt és a szülei meghaltak hozzánk került. Elvégeztük rajta a DNS tesztet, hogy megnézzük milyen képességgel rendelkezik. Azután adtuk oda Saunderéknek.

Nem tudtam erre semmit sem mondani. Át kell gondolnom. Meg kell emésztenem a hallottakat.

- Fiam! Peter veszélyben van a közelében!

Ekkor merül fel bennem a dolog.

- Anya, miért emlegeted Peter nevét állandóan? Nem is szereted!

- De szeretem őt! – kiabálja. Feláll a székéből, de olyan gyorsan, hogy az egészen a falig gurul.

- Kiskorában alig törődtél vele! Mit tett ő ezért?

- Majdnem megölt téged! – lefagytam. Ez nem lehet igaz!

- Nem! Hazudsz! Csak manipulálni próbálsz vele!

- Nem! Ez az igazság!

- Akkor miért nem emlékszek?

Hallgat. Ebből könnyen leszűröm a választ.

- Kitöröltetted az emlékeimet? – üvöltök, s most már és is felállok a székemből. Irtó dühös vagyok. Érzem, ahogy a tűz teljesen átjárja a testemet.

- És őt behoztátok ide? – csend – Anya! Petert behoztátok ide?

- Igen! Behoztuk! – elszörnyedtem. Hogy tehették ezt!

- De hisz ő a saját fiad!

- Tudom… tudom. Már túltettem magam rajta. Törődök vele. Attól, hogy távolságtartó voltam vele szeretem, és nem bírnám őt elveszíteni! – látom rajta az őszinteséget - Ezért kérlek segíts, hogy biztonságban legyen.

Visszaroskadtam a székbe. Nem tudom meddig nem beszéltünk, de nyugalomra volt szükségem. Segítenem kell Peteren. Igen. Az ő érdekében teszem!

- Jó elvállalom!  - anya megvillantja elégedett mosolyát.

- Tudtam, hogy helyesen cselekszel.

- Mit kell tennem?

- Tanulni. Meg kell tanulnod itt a dolgok menetét. Majd aztán te is belátod, hogy miért is jó ez.